Belami számítógépes puszija

Belami
2017.09.28.

Fészbuk nélkül nélkül nem élet az élet. Ezt már régen megtanulta Belami. De amikor legutóbb belenézett egy üzenetváltásba, még a talpa is kihűlt.

– Mert mit is láttam? – mesélt erről a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsmában a barátainak. Nos, nem mást, mint ezt – mutatott fel egy gyöngybetűkkel teleírt papírlapot, amire – mint elmondta – szó szerint és hagyományos eszközzel (golyóstoll) rögzítette eme nevezetes üzenet szövegét.

„Egy beszkennelt grafikat Mac-en hogy lehet fotóként editálni?/ Ha JPEG-ben van akkor akármelyik photo editálóval./Ha PDF akkor váltsd át JPEG-re./ A *.tif és a *.bmp is jó lehet. Ha mac alatt készült onnan is mentsd másként save as, extenzio váltással...

– Na, ehhez mit szólnak? Akár hiszik, akár nem, ezt az ügyet (hogy maga az ügy mi lehet, arról Belaminak fogalma sem volt...) magyar anya szülte magyar nyelvet beszélő emberek tárgyalták ki. Hogy milyen eredményre jutottak, fogalmam sincs, mert csupán néhány kötőszót értettem meg.

– Pedig még a kuerkódot bele se szőtték a csevegésbe. Vagy csetelésbe? Franc se tudja már – legyintett Bovden Béci, aki az általa említett QR-kód hallatán döntött úgy, hogy akkor kapaszkodik legközelebb az internetes világhálóba, ha vasvillával üldözve kényszerítik.

Vízfejű Döncike, aki köztudomásúlag még a legokosabb telefon használatában is roppant nagy tehetségről tett tanúbizonyságot, már éppen el akarta mondani, hogy nem is olyan bonyolult ez az új nyelvezet, amikor Firnájsz Egon a felmosóronggyal szájon át kibélelte Döncike arcát. Attól tartva, hogy a magyarázat szövegéből megint annyit fognak megérteni, mint a budiajtó kilincse a kvantummechanika alaptéziseiből.

– Miért, a fándli, a cserpák, vagy a kartecsni szebb szó volt? – szólalt meg váratlanul Smúz apu. Tudták az öregről, hogy egykoron kőművesként épített állítólag lakóbiztos házakat, így többen úgy vélték, eme szépségesen csengő szavak malterfoltos múltját idézik fel.

– Jól sejtik – bólintott az öreg, amikor ezt valaki meg is jegyezte. – Vagyis minden kornak, szakmának meg vannak a maga szakszavai, amit csak az ért, aki azt a szakmát űzi. A számítógépes világ ezekkel ajándékozott meg minket. Aztán vagy megtanuljuk, vagy nem. De egy biztos, ha érteni akarjuk, mi történik körülöttünk, de nem akarjuk, hogy a gyerekünk olyan őskövületnek nézzen, akit még minden bizonnyal dinoszauruszból főzött gulyással etettek kölyökkorában, hát nincs más választásunk.

– Ez igen! Hoppá, Smúz úr a haladás élvonalában! Ki hitte volna? – csettintett a fülével Belami.

– Hogy haladunk-e vagy nem, azt nem tudom. A világ korszerűbb lett, az mán biztos, mármint technikailag. De haladásnak inkább azt nevezném, ha türelmesen végighallgatnánk a másik embert, elhinnénk, hogy az emberi kapcsolat is van olyan fontos, mint az internetes, és segítenénk azon, aki bajba került. Vagy maguk nem így látják? – nézett körbe Smúz apu a kocsmában ülők arcán.

– De bizony így... – bólintottak többen is, miközben Belami kiguglizta az interneten, vajon mit is ír a szép új világ korszerű masinája arról a szóról, hogy puszi. Igen, a puszi, ami nem küldhető dzsímélen, meszendzseren, vájberen, ami fészbukon nem lájkolható és nem osztható meg sem zárt, sem nyitott csoportban. A pusziról, amit egyik ember a másik arcára nyom, miközben örömtől csillog a szeme.

 

Bátyi Zoltán

Belami kódhálója

Belami
2017.09.22.

Nézte, csak nézte Belami a vízfejű Döncike szomorúságában is bamba ábrázatát, majd rákérdezett:

– Talán már megint a wifikód hiányzik, te internet lovag, hogy üveges tekinteted ennyire elhomályosult?

– Dehogy Belami bácsi! Most a telefonomat nem tudom bekapcsolni, mert annak a kódja nem jut eszembe – komorult tovább Minek Dönci fiának arca, majd a kölök lezuhant alfába, hátha ama bizonyos telefonkódot elő tudja halászni emlékei mélységes kútjából.

A Zsibbadt brigádvető néven közismert kiskocsma vendégeinek arcán kaján lett a mosoly, és azon gondolkodtak, vajh, mi is történik majd vízfejű Döncikével, ha tíz percen belül nem tud rákapcsolódni a világhálóra. Belami viszont mérsékeltebb jókedve intette az ivócimborákat.

– Szerintem nem kéne annyira örülni Döncike balsorsának. Sokkal inkább az zavarhatná magukat, hogy az egész életünk lassan nem lesz más, mint egy kódhálóban vergődés.

– Ezt meg hogyan érti? – tátotta ki az összes száját Smúz apu.

– Nem is tudom, miként magyarázzam, hogy maga azzal a két IQ-val megértse, ami a fejében kódolatlanul lötyög. De megpróbálom. Jelesül arra gondolok, hogy elektronizált, internetes, számítógépes világunkban már egy lépést sem tehetünk, ha nem biflázunk be legalább egy tucatnyi kódot. Mert ott van ugye a bankkártya, ami nélkül nem juthat pénzhez, a fizetését se tudja felvenni. Mivel működik? Naná, hogy kóddal. Aztán, ha be akarja kapcsolni a számítógépét, mit kér a masina? Nem mákos lángost, az már biztos. Kóóóódot! Érti? Kóóóódot – pirosodott Belami arca, hosszan nyújtva az Ó betűket.

– Mint látja: a telefonját is csak kóddal tudja bekapcsolni – mutatott Döncike felé, aki ugyan kód nélkül, de nagyon dühösen verte a budiajtóba a fejét, mert a kód azóta sem jutott eszébe.

– És lehet akármilyen lepusztult a panelházuk, a kapubeléptetés, na, az roppant korszerű kódos rendszerrel működik – hadarta Belami. Később kitért még az internetes levelező kódjára, mert olyan is van, mint ahogy kóddal nyílik ki a világ előtte, ha a közösségi oldalra akar rámenni.

– Már pedig arra mindenki rá akar lépni, mert aki ott nincs regisztrálva, az már nem is létezik – bólintott Firnájsz Egon, hogy mutassa, lépést tart a kódos korral. Szóba is hozta az internetes vásárlást, ami szerinte szintén kódolással bilincsbe vert szolgáltatás, mint ahogy az ügyfélkapu is.

– Hát az meg mi? – bújt ki a pult alól Józsi csapos, miközben Plüss Eta a kódok rejtelmeit hozta szóba.

– Van, aki négy számot kér csak – magyarázta Etus –, más olyan kódit követel, amiben legyen betű is, de legalább kettő nagy a hat kicsi mellett, hadd hülyüljünk bele teljesen. Csak azt nem tudom, hogyan maradtunk mi életben húsz évvel ezelőtt kódok nélkül?

– Sehogy. Nem volt az élet, csak vegetálás – vigyorgott vízfejű Döncike. Ugyanis időközben eszébe jutott a telefonkód, rákapcsolódhatott a wifire, és már el is tűnt a lelke egy kódoktól hemzsegő virtuális világban.

 

Bátyi Zoltán

 

 

Belami Neymarról vitázott

Belami
2017.09.14.

Mondhat nekem bárki bármit, nincs olyan ember a világon, aki megérne 500 millió eurót, még akkor se, ha gyémánt berakásos az aranyból öntött lába.

Ez a a nem éppen szokványos mondat fogadta Belamit, amikor a szép őszi délutánon betért a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma nagytermébe. A külváros nyugalmazott szépfiúja nem igazán értette, hogyan kerülhet szóba 500 millió euró ott, ahol egy nappal a fizetés előtt már 5 ezer forint, meg egy félig leharcolt Erzsébet kártya tulajdonosa is bekerülhet a Panel Pál lakótelep száz leggazdagabb lakója közé. De nem sokat kellett várnia a válaszra. Ugyanis Smúz apu, a Dűjj Előre SC alszertárosaként szocializálódott nyugdíjas, kisebb előadást tartott arról, hogy egy bizonyos Neymar nevű brazil kölök  a Paris SG focicsapatának, mint labdarúgó ipari nagyvállalkozásnak összesen 500 millió euróba ami150 milliárd forint kerül. Ebben benne van a játékos 222 millió eurós kivásárlási ára, az ötéves fizetése, bónuszok és adók.

– Ja, ésNeymar csávó éves fizetése 30 millió euró. Vagyis azt jelenti, hogy havonta 2.5 millió eurót kap a klubjától. Tovább matekolva: csak hetente 170 millió forintnyi fizetést vág zsebre, naná, hogy euróban, és ebbe a marketing és reklámbevételek még benne sincsenek.

– Elárulná, miért fáj magának Neymar pénze? Ha ő kevesebbet kap, attól maga gazdagabb lesz? – kiabált ki a pult mögül Józsi csapos, miközben a neymari pénzek hallatán enyhén sárga sárga mezt öltött magára az irigységtől.

– Mert mostantól számíthatjuk, hogy a foci, mint játék végleg eltűnt, megszűnt, kihalt, kampec – nyögte Smúz apu. – A focista árak elszabadultak, ez már nem foci, hanem cirkusz, pénzügyi tranzakció, milliárdos arab sejkek meg részvénytársaságok kisded umbuldája, amiben a sportoló csak egy cserélhető árucikk, egy modern kori rabszolga.

Na, Belami ekkor nevette el magát. Nem túl hangosan, de azért megrepedt néhány fal a környékben.

– Először is: jaj, de szeretnék én ilyen cserélhető bérrabszolga lenni! Tudja mit: még heti 500 euróért is az ad el, aki akar. Másodszor: az igaz, hogy a sejkek, meg egyéb zsírgazdag pasasok moccanni se tudnak a pénztől. De azt azért tudhatná, minél vaskosabb egy pénzmogul, annál zsugoribb. Vagyis csak arra költ, ami biztos hasznot hoz neki. És tutira veheti Smúz úr, ez a Neymar gyerek termeli a pénzt, de annyit, hogy magának arról fogalma sincs. Harmadszor: ha nem tetszik a foci cirkusz, hát nem kell nézni. De mivel a világon már milliárdnál is több az olyan ember, aki él-hal ezért a cirkuszért, mert örömét leli benne, hát törődjön bele maga is: a pénzes sportvilág már csak ilyen.

– És magának ez tetszik? – kérdezte Cink Enikő.

– Fogalmazzunk úgy: látva milliók és milliók naponta tévén át közvetített nyomorát a világ minden sarkából, nem igazán. Mert miközben tudom, hogy egy-két milliárd ember focit néz, egy másik egy-két milliárd meg napi néhány dollárból próbál megérni, már nem is tetszik annyira Neymar csibészes mosolya – motyogta Belami.

Majd elköszönt, mert nem akart lemaradni arról a sportközvetítésről, amelyben a Bajnokok Ligája meccseinek gólösszefoglalóját adták, benne Neymar pazar játékával.

 

Bátyi Zoltán

Belami szeptembert kezd

Belami
2017.09.06.

Ájjá mán arrább, te ökörarcú varacskos disznó, te agyatlan vakbarom! Nem látod, hogy parkónák befelé? – verte arcon Belamit néhány szó szeptember negyedikén reggel, városuk egyik közkedvelt iskolája mellett. A tanintézmény kapuja előtt mindössze 75 egész 8 tized személyfuvarozásra alkalmas gépjármű kereste magának a helyett, uszkve ennyi volánt markolászó apuka dugta ki a fejét a letekert ablakon, és szidta az előtte, mellette és mögötte dudálókat.

– Nem éppen Arany Jánosi nyelvezet – futott át Belami agyán egy röpke gondolat, ha már iskola, tanévkezdés, no meg irodalom oktatása is várható. Eközben egy anyuka frissen vakolt arca eltorzult, műkörmös ujjai pedig elindultak egy hajkorona irányába, azzal a nem titkolt szándékkal („Széttíplek, te lotyó, beálltál a helyemre, majnem etapostad a kölköm!”), hogy elégtételt vegyen egy általa szabálytalannak ítélt, autóval végrehajtott irányváltás miatt.

Belami úgy vélte, jobb lesz, ha még időben elhagyja a helyszínt, mert a puskaporos levegőben érezni lehetett, könnyen elérheti arcát akár egy öklös is. A külváros nyugalmazott szépfiújától két lépésnyire ugyanis egy szekrényhátú, homloktól talpig tetovált apuka az üvöltözte a gyerekének, hogy „az iskola fontos dolog, meg aztán köll is, de ha rosszú tanúsz, mos' mögmondom, úgy beveröm az arcod, hogy asziszöd, a pesti gyors csókót szájon”.

– De hát mi van itt? – rettent tovább Belami, amikor egy közlekedési lámpánál öklüket rázó dzsiphuszárok közölték egymással, miféle kínzásoknak tennék ki a másikat, ha egyszer sötét utcában összefutnának.

„Néhogy asziggyed, te agyhalott, hogy ha ekésök mijattad, nem mászok a pofádra, mer fölírtam át a rozsdaboglyád rencámát” – harsogta egy Merci tulajdonosa, majd szájtáti Belamira nézve csak annyit kérdezett:

– Te meg mit bámúsz, nagyapó, amíg jól föl nem öklellek egy villanypóznával?

– De hát mi van itt? – motyogta Belami egy boltban is, ahol morcos pénztárosnő próbált rendet teremteni egy olyan őskáoszban, amit még egy ősrobbbanás sem tudna normális mederbe terelni.

– Mi van? Mi van? Hát szeptember van, indul a hajtás! De semmi gond, majd belerázódunk. Kezdődik az iskola. De nem is baj, a gyerkőcök legalább sok okosat, meg jó modort tanulnak – kínálta a választ Snájdig Pepi, aki éppen négy lábfejen végigtaposva intett búcsút Belaminak.

Na ja, jó modort… – motyogta Belami, és az égre nézett, ahol a Nap éppen homlokát ráncolva törölgette könnyeit…

 

Bátyi Zoltán

 

 

Belami és a kocsimobilok

Belami
2017.08.29.

Jött ám az autó, no nem rozzant Trabant, múlt századot idéző, hanem olyan luxusdzsip, hogy méreteit még az egykor volt „dicsőséges szovjet hadsereg” harckocsizó ezredei is megirigyelték volna. Árát meg talán maga Bill Gates májkroszoft-király is csak OTP-jelzáloghitelre tudná kifizetni. Csilivili karosszériáján úgy táncolt a nap, ahogy egy másodperccel később én jártam félelmemben a rettegős csárdást a zebrán –  zuhogott ki a szó Belami száján, miután elfoglalta törzshelyét a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző lakótelepi kiskocsma nagytermében.

–  És aztán? –  tátotta ki összes száját a rémülettől Cink Enikő.

Szerencsére az utolsó pillanatban fékezett. A volán szorongatva telefonáló úrhölgy – kinek arcán látszott, túl mély nyomokat nem hagyott rajta a relativitás elmélet tanulmányozása, de még a szorzótábla sem – úgy elmerült a mobiltelefonálás kéjes örömében, hogy csak akkor lépett a fékre, amikor már félméternyi hely sem maradt a lökhárító és a lábam szára között.

– Vagyis helyzet volt, mint mondani szokták – bólintott Smúz apu.

– Helyzet az mindig van az utakon! A mobillady arcán egyébként torz fintor ült – „Te jó ég, ez a marha még azt sem látja, hogy itt jövök én a családi látványberuházásban ülve!” –, én meg a legszívesebben ott álltam volna, amíg rá nem jön mind a négy IQ-jával, hogy vezetés közben tilos a mobiltelefonálás. Még annak is, aki vélhetően oly fontos dolgokat tárgyal meg, naná, hogy nála jóval okosabb telefonján, mint kacsalábon forgó villája kertjének átépítése az új, befedhető úszómedence tükrében, vasgy hogy tegyenek-e brillkövet a műkörmére..

– Na ja, újgazdagék...– harapott a sörébe Firnájsz Egon.

– Még ha csak azok… Na szóval –  folytatta Belami – erre se időm, se kedvem nem volt, így aztán beletörődtem, hogy újra sikerült összefutnom egy olyan sofőrrel, akinek a jogkövetés nem éppen az erős oldala. Azért mondom, hogy újra, mert mióta közzétették, mert közzétették, nem is egyszer, hogy a vezetés közbeni mobilozást a korábbinál is súlyosabban büntetik, szinte nap mint nap menekülnöm kellett mobilozó pilóták kocsija elől. Volt köztük, aki csak szerényke, középkategória alja típusú, tizenöt évnél öregebb járgányban szórta a szót. Volt, aki kisteherautó volánjánál érezte úgy, ha most nem beszéli meg az élet fontos dolgait, talán mire beköszönt az ősz számolhatunk egy darab világvégével. Volt, aki elnézést kér, volt, aki rég elhunyt édesanyám tiszta erkölcseit vonta kétségbe káromkodásával, és volt, aki csak bámult, hogy tehén a lekaszált hereföldön. Ám egy közös tulajdonságukat összegezhetem – eszükbe sem jutott, hogy a tilosban járnak.

– Azt mondják az okosok, minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Nos, ez a „kocsiban tilos a telefonálás, pontosabban csak kihangosító szerkezettel megengedett” szabály, úgy vélem, értékét tekintve a nulla felé tendál – vetette közbe Józsi csapos.

–  Én sem tudom, hány büntetést szabtak ki ezért a bűnért országszerte, mint ahogy azt sem, hány ember halt már meg az utakon vagy éppen a gyalogátkelőhelyeken a mobilozók miatt. De azt látom, hogy mindennapi tévés rémhíradóink jószerével már másról sem szólnak az aktuális gyilkosság, háztűzoltás, földrengés mellett, mint balesetekről, balesetekről és balesetekről – gazdagította a beszélgetést igencsak értékes gondolatokkal Minek Dönci.

– Jól mondja – izzadt még mindig a dühtől Belami. – Ha másból nem, hát legalább ebből foghatna az autóban mobilozók agya egy-két figyelmeztető rezgést. Vagy ott már nincs egy csöppnyi hely sem? Ugyanis az egyetlen barázdát, ami megtöri az agyuk biliárdasztal lapjához hasonlatos simaságát, már megtöltötte a mobiltelefon bebiflázott használati utasítása?

A kérdésre többen is szerettek volna értelmes választ adni, de vagy nem jutott semmi az eszükbe, vagy éppen megcsörrent a mobiljuk, amire úgy vetették rá magukat, mint hat hete kiéheztetett oroszlán a lusta antilopra. 

Bátyi Zoltán

 

 

Belami királyi ünnepe

Csak annyit mondjanak meg, mikor született? Na jó, abban még a történészek sem biztosak. Akkor inkább azt: mikor halt meg?

– Ki született? Ki halt meg? Mégis, mit akar tőlünk? – fordultak legalább négyen Belami felé a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma nagytermében.

– Hogy ki? Mégis kire gondolhatok egy nappal augusztus huszadika után. Ki másra, mint Szent István királyunkra. Mert őt ünnepeltük tegnap, nem igaz? – tárta szét karjait Belami.

– Na ja, mi mást… – motyogta Smúz apu.

– Roppant érdekes. Ugyanis, fülelvén a vasárnapi emlékeiket mást sem hallottam, csak azt, hogyan kell csontot tenni a marhahús alá a bográcsba, hogy jó legyen a pörkölt, hány púpozott kanálnyi piros paprika kell, és persze mikor, hogy ízes legyen a szaft. Bár, nem tagadom, Plüss Eta színes élménybeszámolója arról, hogyan rúgott be a férje a villányi bortúrán, igazán az ünnep fényéhez illő történet volt.

– Mi vaaaan? – nyújtotta a szót Etus. – Ha jól tudom, szabad országban élünk, és mindenki úgy ünnepel, ahogy csak a kedve tartja.

– Már ha tudja, mit ünnepel... Tényleg, maguk között hány olyan ember van, aki meg tudná mondani, miért éppen augusztus huszadikán emlékezünk az államalapító királyra?

Belami kérdésére olyan vastag és nehéz csönd érkezett válaszul, hogy Józsi csapos úgy érezte, még a szuszt is kinyomja az asztaloknál üldögélőkből.

– Na jó, inkább elmondom. I. István királyunkat 1083. augusztus 20-án avatták szetté Székesfehérváron, Ezért az ünnep. És ezért a nyár végi emlékezés.

– Ej, de nagy történész lett magából ilyen hirtelen – mordult Snájdig Pepi,

– Történész nem lettem, csak sétáltam a Tisza partján augusztus 20-án. És elballagtam egy pad mellett, ahol egy nagyapa éppen erről mesélt az unokájának. Erről, értik? Persze beszélhetett volna arról is, hogyan kell majd augusztus 20-án a pörköltet főzni, ha egyszer elég nagy lesz hozzá. De nem. Az öreg Szent Istvánról mesélt, meg Imre hercegről, koronázásról, vármegyék megalapításáról, templomok építéséről. És a gyerek csillogó szemekkel hallgatta. Sőt mi több, még azt is mondta, hogy tata, de hát ez nagyon érdekes.

– És megtudhatnám, mindezt miért mondja el most nekünk? – törölte le szájáról a sörhabot Minek Dönci.

– Magam sem tudom – komorodott el Belami arca. – Talán azért, mert mostanság egy nemzeti ünnep mindenről szól, csak arról nem amit vagy akit ünnepelünk. Dehogy akarom én, hogy reggeltő estig Szent Istvánról szóljon minden dal, és harangok zúgjanak. De azt azért talán elvárhatnánk, hogy ha csak öt percre is, de a bográcsos pörkölt mellett szót ejtsenek róla. Vagy hogy a tévékben agyzsibbasztó amerikai vígjátékok, meg reklámok közé szorított vágd el a nyakát, onts ki a belét típusú krimik mellett egy, csak egy rövidke filmalkotás bekerüljön magáról a királyról.

– De hát nem is készült róla film – csördült a mondat Bika Jenő szájából.

– Jé, észrevette? Mert én is. Ha Szörényiék nem írják meg az István a királyt, szerintem ma már azt is kevesen tudnák, hogy Istvánnak hívták, és király volt – esett némi túlzásba Belami. Arcán csak akkor jelent meg némi halovány mosoly, amikor a kocsma népe a magyar filmgyártásról keveredett vitába.

– Tényleg, miért nem készült? És miért nem csinál ma már senki történelmi filmet? Mondjuk a pozsonyi csatáról, netán Mátyás királyról, vagy Nagy Lajos királyunkról. Az ő életük ezerszer izgalmasabb, mint egy krimi – hadarta Firnájsz Egon. Leszögezve: remek filmnek tartja az Egri csillagokat, de hetvenkettedszer azért már ő sem igazán szívesen nézi meg. Pedig ha egy tévé mégis ünneplőbe öltözteti a programját, csak ezzel tud előrukkolni.

És Kossuth? És Rákóczi fejedelem? És Hunyadi Mátyás? Ők is megérdemelnék, hogy film készüljön róluk – záporoztak a nevek, pirultak kifelé az arcok.

Belami pedig elégedetten dőlt hátra a székén, az ajtót figyelte, és – bár egy korty alkoholt sem ivott – úgy tűnt neki, hogy egy idegen lépett be az ajtón.

– Bocsánat, leülhetnék? – kérdezte a férfi. Majd amikor Belami bólintott, nekitámasztotta kardját egy széknek, letette koronáját az asztalra, és csak annyit szólt:

– István vagyok, Géza fia. Kaphatnék egy kupa bort?

 

Bátyi Zoltán

 

 

 

Belami atlétaérmei

Belami
2017.08.14.

Na, mondhatom, szépen leégtünk! Harmincadik hely egy világbajnokság éremtáblázatán! Micsoda szégyen! – zuhant zsírpárnás fenekével a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsmakoszos székére Firnájsz Egon. Előtte az asztalon nyolc mosatlan söröskorsó, az arcán meg egy olyan vigyor ült, mint aki arra vár, heves helyeslések közepette elemzik majd ki közösen, miért szerepelt rosszul a magyar atlétikai válogatott a londoni világbajnokságon. Ám ekkor Egont nagy csalódás érte.

Ugyanis beköszöntőjét több minősíthetetlen jelzővel és hat darab, nagy sebességű pofon ígéretével fogadta a Zsibi törzs, és sportokban járatos közönsége.

– Mondja, maga szerencsétlen vakhangya, látott már egyáltalán életében gátat? – dugta méretes orrát Belami oly közel Egon arcához,hogy azt többen is életveszélyes fenyegetésnek vélhették volna a bent ülők közül, ha nem tudják, hogy Belami orránál már csak békés szándékai nagyobbak.

– Gátat? Én ne láttam volna? Én, aki minden hétvégén a Tiszán horgászom..? – sértődött bokáig Firnájsz úr, de akkor már az egész kocsma rajta röhögött. Smúz apu meg is jegyezte: ritka nagy marha maga Egon, majd többen is kisebb előadásba kezdtek az atlétikaszépségeiről, a londoni világbajnokság csodás versenyeiről, egy bizony Bolt nevű futóról, aki nem is atléta, hanem egy jelenség az atlétika egén. És persze a gátról, amin nem kutyát sétáltat a halőr,hanem amit át kell ugrani. És amit Baji Balázs magyar atléta 110 métert lefutva olyan ügyesen ugrált át, hogy végül bronzérmet akasztottak a nyakába.

– Tudja mit jelent ez? Hogy magyar futó legyen a világ legjobb sprinterei között? Egy csoda! – került Belami orra még közelebb Egon orcájához. És Egon akkor már érezte, talán nem igazán kellett volna ezen a hétfőn betántorognia a Zsibbadt brigádvezetőbe. Vagy ha már megtette, jobb lenne, ha sör helyett elnézést, no meg egy kis atlétikai továbbképzést kérne.

Ez utóbbit meg is kapta. Cink Enikő például Márton Anitáról beszélt,aki súlylökésben lett ezüstérmes, és akinél szimpatikusabb sportolót keveset hordott a hátán a dobókör. Plüss Eta pedig arról szólt, hogy neki bizony az a Helebrandt Máté nevű fiú tetszett a legjobban, mert aki olyan jóképű, sőt mi több, még ötven kilométert is le tud gyalogolni úgy, hogy azzal kiérdemelje a hatodik helyet, az előtt le a kalappal. Belami – látván Firnájsz Egon egyre nagyobb zavarát – arra gondolt,nem árt, ha egy kis felvilágosítást ő is tart atlétikai ügyekben. Elmondta: ez minden sportok alapja, az emberiség vágyainak tükörképe, ugyanis az ember arra született, hogy mindig messzebbre,magasabbra ugorjon, gyorsabban fusson mint a másik.

– És ettől halad a világ, ettől lehet jobb és szebb az életünk. A rekortánon nem emberek rohannak egymás nyomában, hanem példaképek, akik azt mutatják meg nekünk, hogy tehetségre épülőszorgalommal, akaraterővel mindent el lehet érni – vörösödött Belami feje a pátoszos lelkesedéstől.Majd egy pillanatra csönd lett. Az atlétika kocsmában zsibbadó barátai Belami szavaitól meghatódva fogadták meg magukban, hogy ha nem is mától, de még ezen az őszön ők is futni kezdenek, mert ép testben ép lélek. Meg aztán a pocakból sem ártana leadni egy keveset.

– Mondja Belamikám! Nem lehetne elérni, hogy az egész világot kinevezzük atlétikai stadionnak? – ütött rést a hallgatás falán a felmosórongyot lóbálva Józsi csapos.– Ezt meg hogy érti? – ült Béla légy mellé egy kis döbbenet Belami arcára.

– Hát csak úgy, hogy tehetségre épülő szorgalommal ehessen mindenhol sikert elérni. És csak azzal! De rokoni kapcsolatokkal,kenőpénzzel, sunyi ármánykodással, mások átverésével,kihasználásával, bemocskolásával, eltiprásával soha sem. Már ha érti,mire gondolok…

– Igen, azt hiszem értem… – motyogta Belami. És közben azon agyalt, vajon hány gátat kellene átugrani, lebontani, félrelökni ahhoz,hogy egy ilyen világméretű atlétikai stadion egyszer valóban működőképes lehessen.

Bátyi Zoltán

Belami hőségrekordja

Belami
2017.08.04.

Ilyen szörnyűség még soha nem esett meg ezzel az országgal. Egyszerűen kibírhatatlan a kánikula! – pottyant a szó Firnájsz Egonból augusztus 3. napján. Szavaira – testi energiájuknak utolsó morzsáit összegyűjtve bólogattak a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kocsma bentlakásos vendégei. Mint ahogy Ló Elek is a lét és nemlét határán sikerrel, de a kocsma küszöbén már sikertelenül egyensúlyozva zuhant be az ajtót, azt jajongva, hogy a hőhullám miatt talán még a fogai is kiesnek, mire véget ér ez a nap.

– Hőségriadót adtak ki már az egész ország területére, lehet, hogy elolvad a Kárpát-medence… – sírta el magát Plüss Eta, majd egy slukkra eltüntette az előtte álló korsóban melegedő sört, mintegy folyadékpótlást eszközölve, betartván a kánikula idejére javasolt orvosi tanácsot.

Közben Minek Dönci azon agyalt, félig hangosan, félig ájultan, hogy az ózonlyuk kilukadása, az atomkísérletek, netán a brazíliai esőerdők kiirtása miatt következhet-e be egy olyan ökológia katasztrófa, ami az emberiség hőhalálát okozza. Bár az ökológia, mint kifejezés, többek számára olyan ismeretlen volt, mint a fizetés előtti napon húszezer forint a bukszában érzése, számos szempár Döncire szegeződött. Talán ezt remélték, ha megtalálja a helyes választ, a hőmérő higanyszála azonnal húsz fok alá süllyed.

– Mondok én maguknak valamit – szólalt meg Belami. – Az lehet, hogy a klímaváltozás nagyon nagy problémája az emberiségnek, de… De azt árulja már el valaki, még a klímaváltozás szót sem ismerték az emberek, amikor 1917. augusztus elsején Túrkevén 39.3 fokot mértek, ami azóta is hőségrekord. De megnéztem az augusztus 2-i adatot is, ami azt mutatja, hogy 1917-ben Túrkevén már 40.2 fokos volt a hőség, míg 1927. augusztus 3-án Jászberényben 40 fokot mutatott a hőmérő. Ez a rekord sem dőlt meg máig.

– És mit akar ezzel mondani? Na, mégis mit? – érdeklődött vérben forgó szemmel Mell Linda.

– Tulajdonképpen csak annyit, hogy a klíma változik ugyan, de leginkább az emberek változnak – nyelt egy lókortynyi vizet Belami.

– Na ne mondja? És miben változnak? – emelte ki a fejét a vizes vödörből Snájdig Pepi.

– Hogy miben? Hát abban, hogy már nem bírjuk úgy a gyűrődést, mint őseink bírták. Mert mit hallok most reggeltől estig? Orvosi tanácsokat a túlélésről, beszámolókat arról, milyen munkavédelmi szabályokat kell betartani, ki és hány percet dolgozhat egy óra alatt ahhoz, hogy a munkáltatóját ne feszítse keresztre a munkavédelmi felügyelőség.

– Nagyon helyes! Védjék csak a dolgozókat! – keltette a felrikkantás látszatát Ló Elek, majd csendben elájult.

– Szerintem is nagyon helyes – bólintott Belami. – Csak elgondolkodtam azon, vajon miféle munkaügyi felügyelőség foglalkozott azokkal a parasztemberekkel, akik 1927-ben hajnalban elindultak a jászberényi határba, hogy egész nap kaszával arassák a gabonát? Értik? Arattak... Netán a jászberényi vagy a túrkevei hivatalokban hányan panaszkodtak azért, mert kis teljesítményű a légkondicionáló? Hogy dühösen bámulták az eget, abban biztos vagyok. Hogy esőért imádkoztak, abban is. De végezték a dolgukat, pedig semmilyen törvény nem írta elő a védőital osztásának szabályait, és senki nem osztotta meg a fészbukon, hogy itt a világvége.

– És maga azokat az időket sírja vissza? Mondja, maga noooormááááális? – nyúlt a szó Cink Enikő szájából.

– Dehogy sírom vissza. Csupán arra utalok, de persze ebben tévedhetek, hogy mióta a ki tudja hányféle technika találmány kiszolgálja az emberiség szerencsésebb felét, éppen az emberi erő, tűrőképesség sorvad el. És ezt hívjuk mi fejlődésnek – dugta a csap alá kopaszodó üstökét Belami.

S miközben egész fején, hátán, mellén csordult a víz, jászberényi és túrkevei parasztemberek arca sejlett fel előtte. Régen meghalt embereké, akik most talán egy felhőn ülve csóválják fejüket, miközben a légkondis autóból kiszálló, légkondicionált lakásba igyekvő dédunokáik szenvedő arcát nézik.

Belami FINA-listái

Belami
2017.07.31.

Azért nyerhettünk volna több aranyérmet is... – vonta meg a vállát, egyben a vizes vébé általa felállított mérlegét mindenhez nagyon értő Smúz apu a Zsibbadt brigádvezető emlékét szépen csengő nevében őrző kiskocsma nagytermében.

Az asztaloknál ülők csevegését ekkor pár pillanatos csend törte meg, és igazán kevés hiányzott ahhoz, hogy Smúz apu fején is bekövetkezzen egy kisebb törésvonal. Ugyanis Snájdig Pepi egy félig telt (pesszimisták szerint: félig üres) sörös korsót indított kocsma körüli röppályára azzal a nem titkolt célzattal, hogy eme fent nevezett korsó végül Smúz apu homloktájékán landoljon. S miközben a korsó kettes sebességre kapcsolt, Snájdig egy kérdéssel is bombázta Smúz urat.

– Elárulná nekem, maga vén táppénzcsaló, hogy mégis mire gondol? Csak nem hitte, hogy mi végzünk az éremtáblázat élén? Tudja maga egyáltalán, kik szereztek nálunk több aranyérmet? Mert ha nem, én elmondom magának, hogy száradna a fejére nyolc darab szögecsekkel kivert úszósapka –  hevül Pepi. De mire tovább beszélhetett volna, a vízfejű Döncike már meg is találta irtózatosan okos telefonján a pontos adatot.

–  Az itt leírtak szerint az USA végzett az éremtáblázat élén, mögötte Kína, Oroszország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Ausztrália és Svédország. És aztán jövünk mi a 9. helyen. Ja, és a svédek összesen csak négy érmet szereztek, mi meg kilencet… – igyekezett nagyon pontos tájékoztatást adni Döncike, a vízfejű, majd tovább kalandozott a világhálón.

–  Érti mán? Na, érti mán? Az USA, ahol több úszómedence van, mint ahány versenyúszót magyar anya szült a honfoglalás óta. Meg Kína.  ahol egy közepes méretű városkában többen élnek, mint nálunk az egész országban. Ahol egy iskolakezdéskor úgy 200 millió úszógatyát kell piacra dobni, ha azt akarják, hogy minden kölök vízbe ugorhasson a testnevelés órán. Nem is beszélve az oroszokról, akikről pontosan tudjuk, mennyien vannak. Spájzonként is jut egy, csak hogy emlékeztessem egy örökbecsű magyar filmre – ugrált Pepi a vérnyomásával együtt.

– Na de uraim? Fontos ez? –  nyújtotta a szót Belami.

– Miért ne lenne fontos? Azért versenyeztek az úszóink, hogy nyerjenek? Vagy nem? –  nézett a külváros nyugalmazott szépfiújára Plüss Eta.

– Ez igaz. Ám most mégis azt mondom, talán nem a medencékben elért eredmény a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy lettek medencék. Értik? –  nézett körbe a Zsibilakókon Belami.

–  Azt meg hogy érti? – tátott egyet a száj Firnájsz Egon.

– Hát csak úgy, hogy a mi kis országunk két évvel a vébé előtt vállalta, hogy megrendezi ezt a csúcs-szuper úszótalálkozót. Értik? Két éve! És két év alatt felépült a világ egyik legszebb úszóarénája, megújult ki tudja hány úszólétesítmény, köztük a Hajós Alfréd és a  Komjádi uszoda. Közművek, utak, parkolók épültek, megújult a Margitsziget, Angyalföld egy szeglete, összeállt egy több ezer fős stáb, ami ügyelt a versenyek lebonyolítására, biztonságára, de még arra is, hogy pazar legyen a megnyitó és záró ünnepség, és szépen lógjon a molinó a toronyugrás hatalmas acélszerkezetén.

– Jaj, nehogy mán azt mondja, hogy itt minden hibátlan volt? – legyintett Cink Enikő.

– Ilyet senki nem állít. De azt bátran ki merem jelenteni: hogy mi, magyarok mutattunk valami különlegeset a világnak úgy, hogy közben eddig is csodás fővárosunk és a Balatonunk még szebb lett. Az már csak hab a tortán, hogy a FINA elnöke minden idők legnagyszerűbb úszó világbajnokságának minősítette a budapestit.

– Ez igaz – bólintott Józsi csapos. És a hab szó elhangzása után, kötelességének érezte, hogy minden bent ülőt meghívjon egy korsó sörre. És közben arra gondolt: biztos nem tudnánk mi megrendezni akár egy egész országot megszépítő olimpiát is?

 

Bátyi Zoltán

 

 

Belami csodalángosa

Belami
2017.07.26.

Azt mondta, hogy hatszáz? – nézett ki a fejéből, levegő után kapkodva Belami. Történt mindez a Balaton partjához közel álló, rendkívül minimalista stílusjegyeket magán viselő („De hát ez nem büfé, hanem bodega!”) építmény pultjánál, aminek túlsó feléről egy unott arcú, orrát kézfejével dörzsölgető kamasz az előbb említett számot közölte vele.

– Azt. Hatszáz – motyogta a srác, ujjaival türelmetlenül dobolva a pult bádog borításán.

– Szóval azt akarja nekem mondani, hogy egy lángos, ma, 2017 nyarán a Balaton partján 600 forintba kerül? Egy lángos, amiben némi liszt, víz, élesztő, tartózkodik, a tetejére meg vizezett tejfölt kentek, és persze rászórtak annyi sajtot, amennyi még egy anorexiás egérnek is kevés lenne?

– Egér nincs, de szerintem anorexia se. Akkó szót vóna az ÁNTSZ – dörzsölte tovább az orrát a kamasz, pardon, vendéglátóipari alkalmazott. Belami ebből sejtette, hogy a beszélgetésben kommunikációs zavar állt be, pontosabban a kölök azt se érti, mit mondott neki. Így aztán vett egy lángost, kifizette annak teljes vételárát, majd leballagott a partra, ahol bé neje, Görcs Jolán megjegyezte:

– Palacsintát nem is hoztál?

– Nem – mondta Belami, majd a lángost (ár: 600 Ft) maga elé tette, és közölte Jolánnal, minden látszat ellenére ez nem étel, hanem szemléltető eszköz, kiállítási tárgy, a mai magyar rögvalóság megtestesülése, a pofátlan átverés tárgyiasulása.

– De hát ez csak egy lángos – nyúlt volna a hagyományos magyar népi étel után Jolán, de akkor Belami olyan sikolyt engedett ki a száján, hogy még távolabbi partszakaszokon is velőt rázott a sikoly a kánikulában és fürdőhacukában barnuló turistatársak csontjaiban.

Eközben Belami felidézte azt a korszakot, amikor még az a mondóka járta: „Egy forint a meleg lángos, kikapott a Ferencváros!”, és utánaszámolt, azóta vajon nőtt-e 600-szorosára a fizetése? Bár Belami nem rendelkezik a fejszámolás művészetének tudományával, a nemleges válasz elég gyorsan megszületett. Mint ahogy azt sem volt különösebben nehéz kimatekoznia, hogy a jelenlegi liszt, és egyéb, lángoshoz szükséges alapanyagok árának ismeretében ő nem vásárolhatott egy hétköznapi lángost. Még akkor sem, ha hozzáadja a lángos előállításának munkadíját, a bodega bérlésének költségeit, az áfát, s mindezt vasládába zárja egy tisztességes haszonkulcs segítségével.

– Most már csak azt kellene megtudni, hova rejtettek ebbe a lángosnak látszó tárgyba őrölt gyémántport, vagy arany darabkákat – motyogta a külváros egyre jobban szürkülő arcú nyugalmazott szépfiúja. De nem tudott hozzákezdeni a kutatáshoz, ugyanis egy riport képei sejlettek fel előtte, amiben balatoni vendéglátósok panaszáradatban úszva beszéltek arról, hogy régóta nincs már semmi hasznuk, abból élnek, hogy télen zárva tartanak. Meg aztán munkást sem találnak a büféjükbe, mert a mai fiatalok oly szemérmetlenek, hogy még fizetést is kérnek a csekély napi 14 órás munkájukért.

– Éhes vagyok – nyafogta Jolán, de Belami két kézzel takarta el a 600 forintos lángost, kutatásának tárgyát, majd az egyre jobban fonnyadó, szottyadó, olajban tocsogó tésztadarabkát egyetlen mozdulattal megpróbálta két részre osztani. Ettől a lángos átalakult gumivá, megnyúlt, de nem szakadt, viszont egyre nagyobbnak látszott.

– Lehet, hogy parittya van beleépítve? – morfondírozott Belami, míg végre megbirkózott a lángos tépés eszközlésével, és három falatban eltüntette a tészta felét.

– Milyen? – csordult Jolán nyála.

– Sós. Hozok neked inkább palacsintát. Csak előbb beugrok az OTP-be hosszabb lejáratú hitelért – állt fel a pokrócról Belami. Majd üveges tekintettel elindult a büfé irányába, ami mögött mosolyogva ott parkolt a vendéglátó egység veszteségből élő tulajdonosának vadrácsos japán dzsipje.

Ezeket a cikkeket olvastad már?