Belami jégforró aranya

Belami
2018.02.23.

Figyeljenek már! Csak két percre figyeljenek, ha tudni akarják, mi is az a shorttrack? – próbált bebújni ordítozásával a rettenetes hangzavarba lófejű Döncike. De a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagytermében azon az estén, amikor négy gyorsan korcsolyázó legény megszerezte a téli olimpiák és Magyarország történetének első aranyérmét, akkora hangerővel, amennyivel vízfejű Döncike bírt, erre esély (vagy ahogy sportriporterül mondják: sansz) sem mutatkozott.

– Sortrek! Na ne röhögtessen! Ki a francot érdekel, amikor aranyat nyertük Dél-Koreában – legyintett Snájdig Pepi, aki mégiscsak meghallotta, miket kiabál Döncike (a vízfejű). Méghozzá úgy, hogy közben nagyon okos telefonját használva, még azt is igyekezett elmesélni: eme sortrek nem más, mint a rövidpályás gyorskorcsolya, amit egyébként jégkorongozásra használt pályán 111,12 méter hosszú ovális körön keringve űznek azok a versenyzők.

Ezekre a szavakra már Belami is felfigyelt, aki éppen egy asztalon ugrálva üvöltözte, hogy „Ki a legjobb? Magyarok!”, és azon szorgoskodott, hogy csárdásra hívja Plüss Etát.

– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! – harsant a külváros szépfiújának hangja. – Mert a most hallottaknak minden szavát kötelező megtanulni. Mint ahogy ezt a névsort is, mégpedig ábécé sorrendben: Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor. Hiszen ha nem lenne a sortrek, meg ezek a fiúk se lennének, most nem ugrálnák itt örömünkben, ünnepelve egy csodát.

Belami még azt is szerette volna elmondani, hogy a Zsibi törzsközönsége két héttel ezelőtt még azt se nagyon tudta, hogy téli olimpia lesz Dél-Koreában. Pár napja meg egy szégyenhozásra szakosodott magyar színekben induló síakrobata nő miatt azt üvöltözték, még a havazást is be kellene tiltani Magyarországon, nem hogy a téli olimpia emlegetését. De Belami mégis inkább elkezdett táncolni, miközben Józsi csapos mérte a sört, azt kiabálva: na, ha 111 méter a pálya, akkor 111 sörig meg sem állunk!

Furcsa mód, ezzel a kijelentéssel senki nem szállt vitába, és nem csak a sör miatt. Mint ahogy a győzelem utáni estén a Zsibbadt brigádvezetőben mindenki elfelejtette, hogy valaha is haragudott a másikra, hogy hányszor verték át az életben, mennyit kiabált vele a főnöke, mennyibe is fáj neki a fűtésszámlája, télvíz idején.

Bika Jenő, aki szerint Smúz apu egy lendkerekes elefánt, éppen Smúz úr nyakába borulva kért bocsánatot minden korábbi kijelentéséért, és merengett el azon, milyen csodákra képes az ember, ha mindent megtesz a győzelemért. Snájdig Pepi ugyan a hatodik visszajátszás után sem tudta, ki és miért ott rohan a jégen, ahol éppen kering, hány kör is 5 ezer méter, meg ki vált kit, miért és mikor. De együtt csapott a levegőbe minden cimborájával, amikor a tévében a négy srác örömét látta, és szent esküvéssel fogadta Hergejj Bellának, hogy a legközelebbi fizetéskor megadja az összes adósságát. Bella meg ezt el is hitte, miközben Cink Enikőt (korábban hülye tyúk...) biztosította örök barátságáról.

– Mégis, mi folyik itt? – ült a döbbenet Firnájsz Egon arcán, amikor, mit sem tudva a tél eddigi legfontosabb sporteseményéről, benyitott a Zsibi ajtaján, és azt látta: kart karba öltve éppen körtáncot jár minden vendég.

– Áááá, semmi – legyintett mélabús komorságot erőltetve magára Belami. Majd hirtelen belekiabálta Egon arcába és persze az egész, szürke-panelos-lucskos világba: győztünk. Korcsolyával karcoltuk bele a koreai jégbe a magyar sporttörténelem egyik legszebb fejezetét.

Józsi meg éppen azt számolta, hogy a 111-es sörcélt a népes kompánia már jócskán túlteljesítette. De nem ment kárba – nyugtázta boldogan –, ugyanis Belami már éppen azok nevét írta össze, akik szent esküvéssel fogadták, hogy eshet hó, fújhat szél, még ezen a hétvégén megnézik, mégis milyen belülről egy fedett jégpálya.

Bátyi Zoltán

Belami síakrobatája

Belami
2018.02.20.

Elárulná nekem valaki, hogy ez a csaj mégis mit művel? – bámulta kiguvadt szemmel a falra szerelt, enyhén légypiszkos tévéképernyőt Snájdig Pepi. Bár a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsmában voltak éppen elegen, akik a hideg elől menekültek belső fűtésre roppant alkalmas, szeszüzemű testbélésért, egyetlen válasz sem érkezett. A tekintetek rátapadtak a képernyőre, ahol egy tetőtől talpig síruhába öltözött, ettől sportolónak látszó versenyző le és fel tuszkolta magát a hócsőnek látszó akadálypályán, majd mikor túlélte az attrakciót boldogon mosolygott bele a világ képébe.

– Na, ez a hölgy Elizabeth Swaney, aki pjongcsangi téli olimpián képviselte hazánkat. Ő a mi síakrobatánk – tárta szét összes karját Firnájsz Egon, és apró könnycsepp csordult le borostás arculatán.

– Akrobata? Meg Pjongcsang? És még olimpia is? Na ne röhögtessen...– dermedt a szesz Ló Elek véráramában, majd egy rövid káromkodás közepette rendelt újabb pálinkának nevezett agyzsibbasztót.

– Miért ne lehetne nekünk is ilyenünk. Meg aztán hozzám képest egészen jól síel... – motyogta Plüss Eta, miközben a bravúros magyar teljesítményt (tök utolsó hely...) már többen is magyarázgatták.

Vízfejű Döncike például arról beszélt, hogy a magyar síszövetség szerint az olimpia előtt nem is látták, mire képes a mi Erzsikénk, vagyis ők nem tehetnek semmiről. Más azt hozta fel mentőkörülményként, hogy igaz ugyan, a szép mosolyú Liza olyan mutatványra volt csak képes, amilyenért egy szlovákiai falu iskolájának alsó tagozatos tornaóráján csak nagy jó szándékkal adják meg a kettest, de akkor is a mi Lizánk.

– Egyébként meg mindent saját zsebből fizetett, az országnak egy fillérébe sem került. Na és a kvótát is teljesítette – vetette a köznép közé információit Józsi csapos.

– De akkor is Magyarországot képviselte. És akik most teli szájjal röhögnek rajta, meg a világhálón osztogatják a síbemutatóját, nem Lizáról beszélnek, hanem a magyarról, akit csak két dolog zavart: a hó meg a sítalp – robbant a düh Minek Dönciben.

– Nem lehet, hogy magából csak az irigység beszél? Mert hogy nem tudok elképzelni olyan mozgásformát, amiben kigyelmed akár még a Panel Pál lakótelep nem hivatalos háztömb-bajnokságán elindulhatna, legyen szó négyütemű brummogásról, vagy víz alatti szájtátásról – somolygott Belami. Majd mielőtt még Dönci úr rá támadhatott volna, a plafon felé emelte a kezének hosszúra nyúlt mutatóujját, és azt kiabálta: pozitív gondolkodás, csak pozitív, semmi más.

– Hát ezzel meg mit akar mondani? – ragadta nyakon Belamit a kérdés, ami egyszerre több irányból is rátámadott.

– Emlékeznek még Ericre, az angolnára? Úszni vajmi keveset tudott, de nem fulladt bele a medencébe, és ezzel világhíresség vált belőle. Vagy említhetem Eddie urat, akit sasnak becéztek, és síugrásban mutatta be, mennyire ügyetlen. Sírepülni nem tudott, de a világhírnév mégis úgy felkapta, hogy talán még most is a fellegek fölött száll a halhatatlanság felé. Egy jó kis marketinggel mi is feltuningolhatnák Csősíelő Lizánkat. Hogy azt ne mondjam, akár még látványosság is válhatna belőle – vonogatta vállát a külváros nyugalmazott szépfiúja.

Majd kalapját lengetve elköszönt a társaságtól, azon törve az agyát, vajh mikor lesz már végre olimpiai szám a kétszáz méteres pacal pörkölt? Mert hogy abból azonnal tudná kvalifikálni magát, arra mérget vethet az összes síakrobata…

Bátyi Zoltán

Belami elefántzebrája

Belami
2018.02.07.

Maga meg miért remeg úgy, mint akit két hétig mixeltek egy régi, szép emlékű NDK-s turmixgépben? – fordult Cink Enikő felé Minek Dönci két másodperccel azután, hogy Encike betámolygott a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző lakótelepi kiskocsma nagytermébe.

– Nem remegek, csak sokkot kaptam, netán egy kisebb idegösszeomlást – nyugtatta meg Döncit és a többi jelen ivót Enikő. Majd egy heves mozdulattal maga elő rántott néhány féldecis, de teljesen teli poharat, és úgy zúzott le némi tömény alkoholt a torkán, hogy az ámulattól többen is kiestek a saját szájukon.

– Hoppá! Ez aztán a módszeres gyógykezelés – próbált gúnyolódni Firnájsz Egon. Ám amikor megtudták, milyen haditettet hajtott végre Cink asszony, már a megértés tükröződött minden borostás ábrázaton.

– Szóval azt mondja, több, mint hat darab, közútilag felfestett zebrán átkelt, amíg ideért a munkából… – összegezte a sebtében összekapart információk lényegét Belami.

– Szóval azt...– kért még egy felest Enikő, közölve Józsi csapossal, hogy a fél most jelentsen litert.

– Azt nem hiszem el. Mert hogy egy ilyen bravúr baleset nélkül egyszerűen nem sikerülhetett. Miért nem mondja azt, hogy megmászta egy Csomó Lungmát, hihetőbb történet lenne – legyintett Bovden Béci. Majd előadott egy rémmesét arról, ő hogyan cselezett ki egyszerre két vágtató vadrácsos dzsipet és három kósza úthengert, amikor egy ilyen, fent nevezett, aszfaltra festett zebrán haladt át.

Talán öt óra lehetett, amikor a zebrás kalandok licitje elkezdődött, de már a nyolcat is elütötte az óra, amikor Belami megpróbált megállj szabni a parttalan vitának. Egyebek mellett arról beszélt, hogy a közlekedési morál igenis javuló tendenciát mutat, sőt mi több, ő már hallott olyan autósról is, aki egy nap háromszor is megadta az elsőbbséget gyalogosnak.

– Na, ezzel a szöveggel selejtező nélkül ott lehetne a hazugság világbajnokság döntőjében – fintorgott Snájdig Pepi, aki pontos felmérései alapján közölte, hogy könnyebb lenne egy NATO hadgyakorlat összehangolt harckocsitámadását túlélni, mint a magyar zebrákat, amelyek mára már csak útdísszé váltak.

– Akárcsak a pirosat mutató közlekedési lámpák. Ha valaki a zöld jelzés biztonságában vágna át a zebrán, az jobb, ha egyenesen a temetkezési kft. legközelebbi irodáját veszi célba, és már rendeli is a gyászszertartást magának – szállt be a beszélgetésbe Plüss Eta is.

– Csak azt tudnám miért és hova rohan úgy a négy kerékre szerelt világ, hogy eljutottunk a közúti apokalipszis eme állapotába? – tette fel költői kérdését Smúz apu, majd mesélt egy történetet babkocsit tologató kismamáról, aki olyan sikollyal menekült át az út egyik oldaláról a másikra, hogy fájdalmasan felnyerített alatta a zebra.

Közben persze született számtalan szebbnél is okosabb javaslat.

– A XXI. század Magyarországán vasúti sorompókat kellene szerelni a zebrákhoz – zúgta Firnájsz Egon. Életfogytig tartó láncra vert rabsággal, netán középhosszúságú brazil szappanoperák nézetésével kellene büntetni azokat, akik nem tudják fékezni a fenekük alatt ficánkoló lóerőket – dördült Mell Linda hangja. Bovden Béci úgy vélte, talán az is elég lenne, ha egy-egy televíziós reklámblokkban a liposzómás lábgomba kenőcs helyett szólnának pár szót a kulturált közlekedés szabályairól is.

– Ennyi erővel azt is mondhatnánk: zebra helyett elefántot fessenek az aszfaltra, majd az elriasztja a benzinbanditákat – legyintett Belami, akiből a pozitív gondolkodás eme késői órára nyom nélkül elpárolgott.

– Elefántot? Nem is rossz ötlet...– vigyorgott Smúz apu, és kalapot lengetve elköszönt a Zsibis csapattól.

És talán még mindig lengetné azt a kalapot, ha a Zsibi előtti zebránál nem üvölt rá 260 lóerős udvariassággal egy frissen fényezett Kocsi de Luxéból a kulturált hang:

– Mit lengecc, te bunkó barom? Nem láttad, vaksi tevenyúzó, hogy gyüvők? Örüjjé, te evolúciós zsákucca, hogy csak a lábadon möntem át, és nem tolatok vissza a bordájidra! – zengett az utca.

Belami meg arra gondolt, hogy talán az elefánt mégsem lesz elég, és még ma este elkezd kiépíteni – a kínai nagyfal tervrajzait felhasználva – egy kisebb sáncrendszert a Panel Pál lakótelep gyalogosoknak szánt átkelői köré…

Bátyi Zoltán

Belami kézilabdás bánata


És azt látták, amikor a spanyolok 15 perc alatt úgy megfordították a meccset, hogy a svédek, csak pörögtek a tengelyük körül, mint a részeg búgócsiga, és még az se tudták kimondani, hogy fapapucs, bár lehet, hogy mondták, de momentán én svédül annyit se értek, hogy…

– Ugyan, fejezze már be! Nem látja, hogy ez itt és most senkit nem érdekel? – legyintett a kézilabda világbajnokság döntőjét mélységesen mély szakértelemmel magyarázó Minek Dönci felé Firnájsz Egon. Közben – puszta véletlenből – levert néhány poharat, ami furcsa mód, mind Dönci fején csattant. Hol máshol, mint a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrzi Panel Pál lakótelepi kiskocsma nagytermében.

– De hát… – próbálkozott volna újra Dönci, ám ekkor már Firnájsz Egon is könnyebb testi sértésben részesítette, kihangsúlyozva, hogy ez a tél nem a kézilabda jegyében telik. Legalábbis magyar szemmel nézve – tette hozzá Egon. Majd kifejezte aggodalmát, miszerint olyan mély gödörben a honi kézilabdázás, amilyenre már régen volt példa. A női válogatottunk a decemberi németországi Európa-bajnokságon 14. lett, olyan rossz helyezést elérve, mint még soha.

– A férfiak meg? Három meccset játszottak Horvátországban, háromszor elverték őket, és végül nekik is, ha jól tudom, a 14. hely jutott. Ezek után…

– Már meg ne sértődjön, kedves Egonom, de éppen ezek után kellene sokkal többet beszélni arról, mégis, mitől álltunk így fejre – mordult Belami. – No persze nem csak nekünk, hanem azoknak az uraknak, akik nem kevés fizetésért dolgoznak e csodaszép sportág felvirágoztatásán, majd olyan szépen meg tudják magyarázni, mennyi biztató jelet láttak a magyarok meccsein, amennyitől még a kézilabda kapu fájának szálkás szeme is bepárásodik.

– Mégis, mire gondol?

– Például olyan csapatokra, amelyek mellett már több tolmács dolgozik, mint ahogy edző, mert hogy az élcsapatainkban jószerével csak külföldi sztárok játszanak, és emiatt nem jut hely a magyar tehetségeknek. Vagy arról, mennyit ér egy kétcsapatos bajnokság, Veszprémmel, Szegeddel, hogyan várjuk el, hogy ilyen kiélezettnek aztán éppenséggel nem nevezhető hazai derbik után majd felvehetik a versenyt a mi játékosaink olyanokkal, aki hétről hétről fogcsikorgatva hajtanak minden gólért, mint mondjuk a franciák, a németek vagy a spanyolok. És mindez történik olyan országban, amelyik egy évtizede még exportálta a kéziseket, olyan országban, ahol az állam soha nem támogatta úgy a kézlabdát, mint mostanság teszi.

– Mindig tudtam én, Belamikám, hogy maga aztán jajongásban világbajnok. De ha már ennyire ismeri a bajokat, lökjön elénk egy kevéske orvosságot is – akaszkodott Belami szavaiba Snájdig Pepi.

– Én? Miért én? Amikor az egy lakosra eső szakkommentátorok száma hazánkban a legnagyobb. Mondják el ők – vonogatta a vállát Belami. De aztán csak előállt újabb kérdéseivel. Például azt firtatta: ugyan miért nem lehet körbenézni egy kicsit jobban a déli határon túl, ott, ahol Jugoszlávia szétesése után már szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, montenegróiak is tudják a siker receptjét, de legalábbis mind kijutott az Európa-bajnokságra.

– Ők vajon hogyan nevelik az utánpótlást? Mert nehogy azt mondja nekem, hogy a horvát kölykök az első óvodai védőoltással megkapják a kézilabdás tudást is? – öntötte el a düh Belamit.

– Mielőtt hajba és egyéb testrészekbe kapnának, nem beszélgetnénk inkább Babos Tímeáról. Tudják, Ausztrália. Meg Open. Meg pozitív gondolkodás… – engedett meg magának egy félszeg mosolyt Plüss Eta. Majd miután hozzátette: mert e szép hölgy páratlan sikereire inni kell, mintha öt fokkal emelkedett volna a hőmérséklet a téli hideg fogságában vergődő kiskocsmában.

Bátyi Zoltán

Belami kulturális vérhírei

Az első – mondta Belami, miközben bávatag szemeit a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma falra szerelt tévéképernyőjére irányította. Abban pedig éppen arról beszélt vezető hírként a műsorvezető, hogy Kisvárdán egy három éve aszalódó volt rendőr múmiáját találták meg egy lakásban.

A második – szólt Belami. Ekkor már arról tájékoztatták a hírcsokorban, hogy szándékosan leforrázta kisgyerekét egy kiskunmajsai férfi. A harmadik – torzult a külváros nyugalmazott szépfiújának arca, arról a tényről értesülve, hogy nem szedte gyógyszerét egy lelkében beteg, ezért aztán újra ölt Tornyospálcán.

– Maga meg mit számolgat? – fordult Belami felé Minek Dönci.

– Hadd számoljon, azt csak szabad – kelt Belami védelmére Plüss Eta, miközben újabb hír csordult a tévéből, ami arról tájékoztatta a napi aktualitásokra annyira kíváncsi Zsibis közönséget, hogy egy budapesti férfi gyalogost gázolt, majd továbbhajtott.

És a hírdömping nem akart véget érni. Lángba borult egy szálloda Prágában... Életveszély! Tilosban mennek át a gyalogosok, miközben pirosat mutat a fénysorompó. És a tudósításokban hosszasan fejtegették szemtanúk, az utca átlagos emberei mekkora veszélynek vannak kitéve a budapestiek. Mert hogy beszakadt az aszfalt egy autó alatt, miközben eddig el nem fogott gyilkosok hadát keresi a rendőrség. Na de külföldön sem különb a helyzet, mert miközben ama prágai szálloda lángolt, halálos gyógyszer-alkohol koktéltól indulnak halálba a tinédzserek szerte a világban, az Alpokban pedig lavinától rettegnek, és rákot okozhat a csipsz.

Na, akkor már félájult kábulatban meredt mindenki a képernyőre, és még attól sem nyugodtak meg, hogy megtudhatták: hamarosan vérvételből is kimutatható lesz a rák, újra vizsgálnak egy ingatlanmutyit a magyar fővárosban, sőt mi több, szépen nőttek a fizetések Magyarországon.

– Mármint azoknak, akiket nem ütöttek el, nem öltek meg, nem zuhant feneketlen gödörbe, akire nem omlott rá a lángoló szálloda fala, vagy nem halt bele a gyógyszer-szesz koktélba – kommentálta a történteket Cink Enikő. Közben úgy rázta a hideg, hogy még összes szemének minden pillája is kihullott, nem is beszélve bizonytalanul imbolygó műfogsoráról

– Csitttt!

Igen, ezt mondta Belami, amikor a műsorvezető arról beszélt: ma van a magyar kultúra napja. No, nem hosszan ecsetelte a tényt, de mégiscsak bemondta.

– Ez volt a huszonötödik hír. A huszonötödik, 2018. január 22-én este… – motyogta Belami.

Majd felállt az asztaltól, és elindult az utcára. A kocsma előtt egy bizonyos Kölcsey Ferenc nevű úr álldogált halovány lámpafényben. Belami a költő előtt tisztelettel megemelte kalapját.

De eme bizonyos Kölcsey úr ezt nem láthatta, mert szeméből vastagon folyt a könny…

Bátyi Zoltán

Belami egészségtablettái

Belami
2018.01.16.

Végre gazdag vagyok! Ezüstös a hajam. Arany az erem. Kövek a vesémben. Cukor a véremben. Ólom a lábamban. Platina a csípőmben. Mész és vas az érrendszeremben. Nem gondoltam, hogy valaha is sikerül ekkora vagyont felhalmoznom! – öntött egy kis humoros keserűséget a koszos asztalokra Minek Dönci, amikor meglátta, hogy a Zsibiben átvette a hatalmat a januári melankólia.

– Ugyan, ne jajongjon már! Hát nem néz maga tévét? Az összes bajára lel már szupernél is szuperebb gyógyszereket. Olyan fejlett az orvostudomány, hogy csak hüvelygombára ajánlanak legalább két tucatnyi csodabalzsamot, nem is beszélve a lábgombáról, amit meg, legalábbis a reklámok szerint, már csak a kardkovácsok nem állítanak elő. Aztán ott van a prosztata! Egy ötven perces krimibe illesztett kereskedelmi szünetekben minimum 77 és fél készítményről kaphat tájékoztatást. Kifejezetten fájlalom, hogy nekem ez utóbbi baj nem adatik meg – szórta a szót Cink Enikő, s már kapott is a száján négy frissen reklámozott savlekötőt, de olyan prímát ám, amilyet még a gyomorbendője eddig soha nem emészthetett.

– Mitagadás, aki annyira mazochista, hogy nekiveselkedik egy efféle dirdur kriminek, mire a végére ér, joggal hiheti: a magyart annyi nyavalya gyötri, hogy kész csoda, miszerint a mamut hamarabb kihalt, mint mi – legyintett Belami.

– És akkó mög mi van? Ha köll a gyóccer, hát köll… – kapta elő tájszólását nagy haragjában Firnájsz Egon.

– De hát nem kéne! – csattant Belami hangja. – Csupán annyi kéne, hogy betartsuk végre az újévi fogadalmainkat. Úgy őszintén: ül itt olyan ember, aki szilveszter után nem esküdözött, hogy kevesebbet fog zabálni, de annál többet mozogni? Vagy olyan, aki ne venné észre, hogy ebben az országban az emberek fel olyan kövér, mintha kényszerrel tömnék, de egynek sem jut eszébe, hogy a lábfájása, gyomorégése, magas vérnyomása vagy éppen a cukorbaja akár egy kis koplalással is reperálható lehetne. Szerintem már emberi ritkaságként mutogatják azt, aki tudja mit jelent a futni szó, az meg kifejezetten állami kitüntetésre jogosult, aki a futás láb általi eszközlését kipróbálta.

– Na, egy ilyen hidegben, Belamikám? Csak nem akarja, hogy tüdőgyulladást kapjak, netán idült hörghurutot? – sápadt el Mell Linda összes arca a nagy félelemtől.

– Meg egyébként is – erről eddig egy szót sem hallottam a reklámokban – vonta meg a vállát Plüss Eta is. – Azt viszont pontosan tudom, hogy az interneten rendelhető olyan kapszulás cirkula homepátiás alapon, amitől négy és fél perc alatt leolvad a testről a felesleges zsír, sőt mi több, még az orromat is tiszticcsa, csak hogy egy régen volt reklám szép szavát is idézzem…

Belami nem szólt. Csak nézte, hogyan tunkolja ki a hatodik szelet kenyérrel Bika Jenő a pacal pörköltet, miközben zsebében kotorászva azt kutatja, vajon elhozta-e magával az emésztés elősegítő gyógyszereit…

Bátyi Zoltán

Belami XXI. százada

Ma mindenki vendégem egy korsó sörre – nézett körbe Belami, miután megnyugodva szemlélhette: az állandó vendégek nagyobbik fel nem tartózkodik a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma nagytermében.

– Hoppá, ilyenre sem volt még példa, mióta kiugrottam a rövidnadrágból, és a csattogós kacsámat elcseréltem egy doboz cigire – vihogott Snájdig Pepi. –  És megtudhatnánk, mire föl az a mérhetetlen nagylelkűség?

–  Miért ne tudhatná? Születésnapot ülünk, nem is akármilyet. Nagykorú lett a XXI. század, mivel betöltötte 18. életévét –  mutatott a falon függő 2018-as naptárra Belami.

– Hogy maga mikre nem gondol? –  ámult Plüss Eta, majd réveteg (Józsi csapos szerint bamba…) tekintetén látszott, talán azon gondolkodik, mit is adott neki eddig ez az újnak már nem nevezhető, frissességét is elveszítő új évszázad, ami egyben új évezrednek is tekinthető.

Vélhetően többeknek ezen járt az eszük. Ugyanis hiába érkezett meg a frissen csapolt és ajándékba kapott korsó sör, a nagy vivátozás elmaradt. Ezt hiányolta is Belami, aki a „Derüljön mindenki jókedvre!” projekt keretében sorolni kezdte a XXI. század eddigi vívmányait.

– Gondoljanak csak bele: az országban olyan autópálya-hálózat épült ki mára, amilyet húsz éve remélni sem mertünk. Emellett minden városunk főtere díszkövekkel burkolt, ki tudja hány ezer régi épület megújult országszerte, fel sem lehet mérni, mennyi csatorna meg egyéb közmű kiépült, miközben autógyártó nagyhatalommá váltunk. Magyar gyárakból gurul már ki tízezerszám Audi, Mercedes, Suzuki.

– És arról se feledkezzünk meg, mennyit fejlődött ez idő alatt a technika – buggyant ki az optimizmus Cink Enikő száján is. – Okos már a telefonunk, fészbukolunk, vájberezünk, küldjük a meszendzsert a franc se tudja milyen digitális tévén nézzük a filmeket –  emelte magasba a korsóját Enikő. És már éppen azon volt, hogy a csendet ő törje meg egy „Vivát!”-tal, amikor Minek Dönci önmérsékletre intett.

– És ettől boldogabb lett a világ, drága Encikém? –  kérdezte. – Mert ahogy elnézem a földgolyó szinte minden pontján dúló háborúkat, azt, hogy milliárdok élnek olyan szegénységben, hogy reggel még nem tudják, megérik-e az estét is, hát én nem nagyon tudok örvendezni. És bizony döbbenten hallgatom, hogy ez az új, egyre erőszakosabb XXI. évszázad szinte minden napra tartogat terrorista merényleteteket. Nyomor, öldöklés elől menekülők milliói vándorolnak a világban, miközben a gazdasági magazinokban meg arról olvashatok, a bolygónk szerencsésebb felének egyes sarkaiban egymást tapossák olyan emberek, akiknek a bankszámláján dollármilliárdok hancúroznak. A XXI. században a szegény szegényebb, a gazdag még gazdagabb lett, öldöklőbb a pénzért folytatott harc, sőt, ma már nincs is más istenünk, csak a pénz – hadarta Dönci.

– Arról nem is beszélve, hogy már minden tudós arról beszél, hogy a Föld lassan föléli minden tartalékát, pazarlunk, környezetet szennyezünk, és ha így megy tovább, dédunokáinknak már nem is lesz XXII. századuk – öntött még egy vödörnyi keserűséget a bent ülők fejére Józsi csapos.

Belami meg csak ült, csak ült, egyre mélyebbre csúszva a székén, és azon gondolkodott: ezek után mégis hogyan kívánjon boldog új évet…

 

Bátyi Zoltán

Belami fészbukos karácsonya

Belami
2017.12.28.

Nem akarom tudni, ki és hogyan sütötte a bejglit, mekkora karácsonyfát díszített. De leginkább azt kérem, kíméljenek meg attól, hogy giccses képeket, műanyag Jézuskákat, meg közhelyeket csorgató jókívánságokat küldözgessenek meszendzseren az üzenő falamra. Ezt a kérésemet tegnap este fogalmaztam meg, de 2050-ig érvényes! – dúlt és fúlt Plüss Eta, ki mostanság internet túltengéstől szenved, a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma párától terhes nagytermében, éppen egy nappal karácsony után. Arcán vitustáncot járt minden izom, miközben az ünnepi hangulatból ébredő cimborák egy része azon törte a fejét, mi lehet az üzenőfal, mi a meszendzser, és miért olyan nagy baj, ha valakinek az írják a legszentebb ünnepen: legyen boldog a karácsonyod.

Ezt meg is kérdezte Bika Jenő, aki bár nem éppen egy internet akrobata, de már megtanulta: aki nincs fenn a fészbukon, az már nem is létezik. Vagy ha mégis, ugyan minek?

– Nem az a baj, hogy csilivili-száncsengős karácsonyfából kaptam vagy hat tucattal. Hanem az, hogy még az is áldott és boldog karácsonyról fogalmazta meg a szövegét úgy, hogy a zoknim is könnybe lábadt, aki év közben annyit sem ír, nekem címezve, hogy fapapucs. Ha meg az utcán összefutunk, csak bámul rám, mint aki lendkerekes ufót lát, és akkor se köszönne, ha lángszóróval nyalogattatnám a talpát – morcosodott tovább Etus. Szavai nyomán támadt is egy kisebb vita arról, mennyit ér a fészbuk ismeretség, mennyit az interneten megpecsételt barátság. De leginkább azt feszegették a beragadt budi ajtó mellett a Zsibiben ülők, hova lesz az emberiség, ha már csak elektronikusan integetnek a népek egymásnak.

– Lehet, hogy kihal az élő beszéd? Lehet, hogy húsz év múlva már csak felemeljük a telefonunkat, és abból áradó fényjelekkel bökünk rá a másikra, még akkor is, ha két méterre áll mellettünk az utcán? – kérdezte Minek Dönci, aki éppen egy éve lett fészbuk huszár, és eddig pont annyi értékes információval lett gazdagabb, amennyit két perc alatt tudott elfelejteni.

– Állj, állj, és még egyszer csak állj! – mordult Belami. – Mielőtt még alámerülnénk a világhálós barátkozás szidalmazásában, próbáljuk meg pozitívan értelmezni új világunkat. Például fogjuk fel úgy a dolgot, hogy legalább itt megtalál az, aki egyébként a hétköznapi rohanásban fél percet sem tudna ránk szánni. Mint ahogy a világháló segítségével mi is felleljük azokat, akikről évek óta nem tudtunk semmit, és így felidézhetjük régen volt barátságunk szép emlékeit. És persze a fészbukos integetés akár még reményt is adhat.

– Ugyan miféle reményt? – szólt közbe Hergejj Bella, akit a közösségi oldalon eddig hetvenkilencszer küldtek el a bús büdös francba, mert őszintén kiteregette véleményét.

–  Mifélét? Például azt, hogy aki karácsonykor könnyes szemmel írta, mennyire szeretné, hogy boldogok legyünk, az márciusban is megkérdi, mégis, miféle gondok bántanak. Aki a szent ünnepen szép szavakat formált, az téli hidegben, vagy nyáron, vastag, izzasztó kánikulában sem azért ül a billentyűzet mellé, hogy káromkodásaival gazdagítsa a fészbukos világ sok-sokmilliárdnyi üzenetet-tömegét. És ami a legfontosabb: talán eljön az idő, amikor megfejtjük a titkot, mégis hogyan kellene értelmesen használni ezt a fészbukot, ha már egyszer úgy behálózta hétköznapjainkat, hogy lassan moccanni sem tudunk nélküle.

– Úgy legyen! – bólintott Józsi csapos. Majd azonnal közölte törzsvendégeivel, hogy mindenre azért a fészbuk sem jó. Például, ha azt hiszi Minek Dönci, hogy féléve halmozódó tartozását lerendezheti egy-két fészbukos integetéssel, akkor jobb, ha már most kiüti a barátai közül. No, nem balhoroggal, csak úgy elektronikusan…

 

Bátyi Zoltán

 

Belami gyémánt szaloncukorja

Belami
2017.12.19.

Hozzá nem nyúljon, mert a végén még megeszi! – ordított akkorát Belami a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsmában, hogy a szó minden szesztestvérben bent rekedt, Józsi csapos meg úgy elbujt a pult mögött, hogy fémkereső detektorral sem bukkantak a nyomára.

Meg-e? Naná, hogy megeszem. De hát nem arra való a szaloncukor? – csorgatta nyálát Plüss Eta, aki fél perccel korábban még azt hitte: a külváros nyugalmazott szépfiúja ezért tett elé egy papirkába gyömöszölt édesség féleséget, hogy kedveskedjen neki.

Akár még evésről is lehet szó, de előbb még analizálunk – enyhült Belami hangja. Etus ugyan – jelezvén szellemi színvonalának mértékét – közbevetette, hogy őt ugyan senki nem fogja meganalizálni, mert rögvest feljelentést tesz zaklatás ügyileg, a Zsibi törzsközönsége szép csendben körbeülte Belami asztalát. És úgy bámult arra az egyetlen darab szaloncukorra, ahogy még borjú sem tudott annak idején az új kapura.

Végül is mi itten a vizsgálat tárgya? Talán azt kell kideríteni, hogy az elénk tett szaloncukor málnás-áfonyás-marcipános, vagy éppen paleolit, esetleg darált lófejet tartalmaz viszkipárlatban? – kérdezte Cink Enikő.

Akár ezt is kutathatnánk – bólintott Belami. – De most inkább azt szeretném megtudni, mi más, netán mennyi aranyfüsttel bevont gyémántpor rejtezhet ebben a cukorban, hogy a szupermarketben 30 dekányi efféle nyalánkságot 1990 forintért vettem úgy, hogy a kitett tábla szerint 3 ezer forintról van leértékelve. Vagyis eredeti áron ez a cukor, legyen bármennyire is szalon, 9 ezernél is többe kerül kilónként. Ez pedig szerintem már előre megfontolt szándékkal, anyagi haszonszerzés céljából, mérhetetlen gátlástalansággal, mások sanyargatásával elkövetett rablás – fitogtatta jogi tudását Belami, miközben vér(szalon)cukra úgy kiverte a biztosítékot, hogy a Zsibi esti sötétségbe borult.

Ja, kérem a minőséget meg kell fizetni, mert, hogy piacos a gazdaság – jött ekkor elő a budiból Minek Dönci begombolt sliccel, meg közgazdasági alapismeretekkel. Ám ez nem nyugtatta meg a szaloncukor körül ülőket, akik a karácsonyi ünnep drágasága miatt mély depresszióba és az asztal alá estek.

Már pedig egy közepes méretű fa – ami szintén annyiba kerül már, mintha gyémántból faragnák – legalább egy-másfél kilóval feldíszíthető illő módon. És akkor még a fa alá tett ajándékokról nem is beszéltünk – jajdult Mell Linda. – De hát ez képtelenség! Ezt egyszerűen nem lehet megfizetni – csorgott Linda szeméből a könny. És még akkor is arcát mosta, amikor a csapat egy része, élükön Belamival, becsattogott egy hiperszuperbe, ahol momentán nyolcezer ember taposott egymás torkán.

A műszaki osztályon két laptévéért 78-an verekedtek össze, az okostelefonokat csekély 99.999 forintért áruló részlegnél csak 7,6 kilométeres sor kanyargott. Pár méterrel arrébb meg egy borzas fejű, uszkve 9 éves gyerek meg azzal zsarolta a szüleit, ha nem kap, de azonnal 166 ezer forintos laptopot, feljelenti őket gyerekkínzás eszközlésének foganatosítása miatt.

Maguk kérték a 245 ezer forintos mosógépet? – suhant át ekkor egy eladó udvarias ordítása az áruházi csatamező fölött.

Belami meg leült a legközelebbi sarokba, kicsomagolta féltve őrzött szaloncukorját, és békés nyugalommal hozzálátott a falatozáshoz.

Bátyi Zoltán  

 

 

 

Belami focireményei

Belami
2017.12.14.

Ha azt mondom, hogy 674, mi jut az eszükbe? – nézett körbe szeszcimboráin Belami a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kisvendéglő nagy és egyben egyetlen termében. Mivel az arcokon csak méla közönyt, jobb esetben a buta tekintet negyven árnyalatát vélte felfedezni, tovább kérdezősködött.

– És ha azt mondom, hogy 1330? Vagy azt, hogy 1655? No, még mindig semmi? – szomorodott Belami arca.

– Ha pénzt akar kölcsön kérni, méghozzá egyre emelkedő összegben jobb, ha rám se néz – böffentett Minek Dönci, aki a karácsonyi vásárlásból megtérve üres zsebeiben kotorászott. És éppen azon törte a fejét, hogyan rimánkodik ki Józsi csapostól hitelbe egy fél cseresznyét, némi sörrel, csak a közérzet javításának kedvéért.

– Szó sincs itten kölcsönkérésről – intett nyugtatólag Belami. – Csupán számokat soroltam, méghozzá a magyar labdarúgó első osztály őszi utolsó fordulójának nézőszámaiból csemegéztem. A 674 például egy bizonyos Balmazújváros–Mezőkövesd meccshez köthető, ahol végül 0–0-as végeredmény született.

– Vagyis azt mondja, hogy ma kis hazánkban egy I. osztályú meccsre annyian mennek ki, amennyien nem is oly régen egy keményebb megyei derbin is körbeállták a pályát? – biggyesztette szájának a szélét Smúz apu, ki egykoron a Dűjj Előre SC alszertárosaként bensőséges viszonyt ápolt a magyar sporttal.

– Hogy egészen pontos legyek, nem ma történt, hanem a hét végén, amikor ritka cudar volt az időjárás – próbálta magyarázni a hihetetlennek tűnő számokat Belami. Majd hozzátette: a Szombathely új stadionjában viszont 5 ezer ember volt kíváncsi a Videoton elleni meccsre.

– Vagyis maga lát biztató jeleket is...– köhintett Link Egon, aki ifjabb éveiben egyetlen meccsről el nem maradt volna, ha városa nagy csapata játszott, de ma már azt sem igen tudja, van-e városának csapata.

– Mert ha igen, én azt javaslom, menjen el szakértőnek valamelyik televíziónkba, és ott adja elő az optimizmusát. Netán jelentkezzen edzőnek, mert akkor még nyilatkozhat is bele a mikrofonba olyanokat, hogy a játék képe alapján tulajdonképen győzelmet érdemeltünk volna, meg olyat, hogy a játékosaim végig domináltak, csak a labda volt túl gömbölyű, a kapu kicsi, a szél nagy, nem is beszélve a szögletzászlóról, ami túlságosan hangos lengedezésével aláásta a labdarúgók mentális felkészültségének kibontakoztatását.

– Miket hord itt össze meg vissza, maga kendermagos gőzmozdony? – förmedt Egonra Bovden Béci.

– Még hogy én? Hát maga nem néz tévét? Én csak idézek azok szavaiból, akik minden pocsék labdarugdosás után megtalálják a kifogásokat, akik úgy mentegetik a menthetetlent, mintha minden tisztára mosott játékos után prémiumot kapnának. Holott az igazság az: a magyar pályákon agyonfizetett, legalábbis a bérből és fizetésből élőkhöz képest agyonfizetett focisták kergetik a lasztit, már ha egyáltalán kergetik. Mert leginkább csak azt látom, hogy valami új-hullámos film forgatása zajlik, amit „Méla unalom, csíkos gatyában” címmel vetítenek majd a mozikban – hördült Egon, és Belamira nézett – vajon a külváros nyugalmazott szépfiúja milyen okossággal akarja még kibélelni ezt a beszélgetést.

De Belami csak nézett ki a fejéből, amiben ezernyi gondolat kergetőzött labdarúgásról, régi idők magyar focijáról, válogatott és kupasikerekről. No és persze egy Andorra nevű országról, aminek nemzeti gárdája ezen az őszön megverte a magyarokat. Majd felsóhajtott:

– Tavasszal jobb lesz. Higgyék el, tavaszra megújul a természet, és benne a magyar foci is – suhantak ki száját a szavak. Majd befogta a fülét, mert érezte: ha nem teszi meg a szükséges óvintézkedéseket, a Zsibiben felharsanó röhögés zajszintje komoly károsodásokat okozhat dobhártyáján.

 

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?