Belami a spanyoloknak szurkol

Belami
2018.06.14.

Aki a következő öt hétben más témában hozzám mer szólni, mint a foci, komoly eséllyel pályázhat egy nyikorgós kórházi ágyra – tette le fenekét a Zsibbadt brigádvezető egyik székére Belami. Majd felugrott, és mint akit tüzes késekkel darabolnak, és előkapva idegennyelv tudásának 97 százalékát, ordítani kezdett: Víva Eszpannnyaaaaa!

Ezzel a kijelentéssel már jelezte is: ő bizony a hispán labdabűvészekre fogad azon a házi tippversenyen, amit a Zsibbadt brigádvezető kocsma vezetősége hirdetett meg az oroszországi foci világbajnokság – miként Smúz apu fogalmazott – ürügyére való tekintettel.

– Spanyolok? Ugyan kérem! Ezt a vébét nem nyerheti más, mint a németek, mert mint Lineker úr óta tudjuk, a foci olyan játék, amit 22-en játszanak és a végén mindig a németek győznek – legyintett Belami irányába Ló Elek. Majd elhelyezett egy darab ezer forintost (csakis a németekre!) Józsi csapos pultján, elfogadva a szabályokat: aki eltalálja a végső győztest, az minden pénzt visz. Több győztes esetén a nyeremény osztódik.

De öt percen belül kiderült, hogy erre aligha kerülhet sor. Ugyanis a sok, labdarúgásban is professzori címre érdemes Zsibilakó között az egyetértésnek leghalványabb jelét sem lehetett felfedezni. Plüss Eta például kijelentette: aki szerint nem asz angolok győznek, az olyan ostoba, hogy ha lónak született volna, most tolná a szekeret. Firnájsz Egon meg az mondta: na, még csak az kéne, hogy egy olyan ember találja el a végső győztest, aki már az óvodában megbukott csattogós lepke húzogatásból. S mivel e mondat után Etus felé nézett, senki nem lepődött meg azon, hogy egy üres sörös korsó éppen Plüss Eta irányából csapódott Egon homlokcsontjához.

– Jaj, hölgyeim és uraim! Mivel tudjuk, hogy a sport béke, olimpia idején még az ókori görögök is beszüntették a háborúzást, kéretik a jogállami normák keretei között, az emberi együttélés szabályait betartva tippelgetni. Különben eltöröm valaki hátán a söprűnyelet – fogalmazott udvariasan Józsi csapos. És máris meglobogtatta az ezresét, mondván: Portugália.

– Brazília! Ki más? – csapott az asztalra ekkor Heveny Béci, túlüvöltve Snájdig Pepit, aki bejelentette: „Mán pedig itt döbbenetös möglepetés lössz, és a vébét a belgák nyerik”.

– Belgák? Miért éppen ők? – ráncolta a szemöldökét Mell Linda, attól tartva: valami nagyon fontos történésről, netán információról maradhatott le, ha még azt se tudja, hogy a belgák esélyesek. Persze az is lehet, hogy Heveny úr nem változott, és most is olyan elmegyenge, hogy ha a hülyeségtől nőni lehetne, már két éve bele verné a bokáját a Panel Pál lakótelep víztornyának csúcsdíszébe.

Időközben a budi előtti sarokban kisebb csete és paté is kialakult, ugyanis Minek Dönci azt ordibálta: nagy ívben sz... (csúnya szó jönne, ezért kimarad…) a foci világbajnokságra. Mert amíg a magyar labdarúgás olyan harmat gyenge, hogy két tucat tüdőbeteg lepke elfújná Novokuznyeck-Alsóig, ő bizony nem tud nyugodt lélekkel se labdarúgást, se vébét nézni. Aki mégis ilyet tesz, az hazátlan és bitang, és egyébként is jól arcon fogja puszilni egy szeneslapáttal. Míg egy sír közeli, fojtogatásra utaló hang azt hörögte: ha addig futnánk egy irányba, amíg a magyar válogatott kijut a vébére, a magyarság elsőként jutna el a Marsra.

– Embereeeek! Most már én én is azt mondom: békésebben. Ünnep jön, a világ legszebb, legizgalmasabb játékának ünnepe. Ha azt beszorozzuk az előbb már említett béke vagy te sport alapelvvel, akár szép nyarunk is lehet. És tulajdonképpen már mindegy is, ki lesz a világbajnok – mosolygott a külváros nyugalmazott szépfiúja. Majd bejelentette: tesz egy ezrest Szenegálra is, mert hát ki tudja…?

Bátyi Zoltán

Belami könyvheti telefonja

Belami
2018.06.08.

Minek kell ez még? Mikor veszik mán észre, hogy az emberek nem olvasnak, a könyv befuccsolt, így aztán a könyvheti zsibvásár is fölösleges – hallotta a borízű hangot Belami egy könyvheti könyvsátor előtt. Mivel a két mondatba zsúfolt túlműveltség gazdája még böffentett is egyet, a külváros nyugalmazott szépfiúja, megfordult, hogy egy röpke terepszemlét tartson – vajon miféle arc és tekintet tartozik ilyen férfias böffentéshez, cizellált gondolatokhoz.

Láttam már ennél bonyolultabb faéket is – vonta meg a vállát Belami, majd azon gondolkodott: hogyan fordulhatott akkorát a világ, hogy egy ekkora fülestapló éppen a könyvhéten fintorogjon a nyomtatott újdonságokat látva. És ő még csak annyit sem tesz, hogy udvariasan jól pofán verje.

– Látom, maga is hallotta. Ne vegye a szívére, ez csak egy vélemény, a könyv örök – vigasztalta borús tekintetű Belamit a sátor árnyékából a csupa mosoly eladóhölgy.

– Egyébként pedig a helyzet nem is olyan rossz – szólt közbe egy asszony. – Nemrégiben olvastam egy cikket, amiben arról írtak, hogy hatvanról ötven százalékra csökkent a soha nem olvasók aránya. Igaz ugyan, hogy a felmérés szerint a legalább havonta egy könyvet olvasók aránya már sajnos tíz százalék alatt van. Ami meg a gyakori internethasználat és az olvasási kedv közötti összefüggést illeti: azok a fiatalok, akik legalább negyedóránként ránéznek a telefonjukra, közel hatvan százaléka soha nem olvas irodalmat.

Talán öt perc sem telt el, és már vagy hatan beszélgettek könyvekről. Volt, aki legutóbbi olvasmányélményéről áradozott, volt, aki tanácsot kért, mit is vehetne meg, hogy a hosszúnak ígérkező utazása jól szórakozva teljesen.

– Ne vegyen semmit, ha jót akar magának, mert a könyv az drága mulatság, oszt hó végén rághatja a küszöböt – morgott a böffentős, de hangját már elnyelte a könyvbarátok csacsogása. Persze Belami nem csak ara használja a fülét, hogy díszítse vele a fejét, így a könyv drágaságáról tett megjegyzést nem hagyhatta szó nélkül.

– Maga drágállja könyvet? Aki, ahogy azt muslincás leheletéből kiérzem, havonta legalább nyolc könyv árát engedi le a torkán? – szórt villámokat Belami szeme a böfögősre. Mivel közben egy arcra irányzott cigifüst fröccsöt is kapott a könyvek nagy ellenségétől, Belami rövidebb monológba kezdett a cigaretta és a könyv árának matematikai aránypárjáról. Sőt mi több, még olyanokat is mondott, hogy a könyv érték, élmény, tanulság. Ismeretek forrása, és még ezer más.

– Hát igen, a frissen nyomtatott könyv illata nem vethető össze semmi mással. Nincs is ennél jobb idegnyugtató a rohanó hétköznapokban – veregette meg Belami vállát egy szemüveges úr, akiről kiderült, még az olvasónál is nagyobb bűnös lehet a böfögős szemében. Ugyanis író volt, csillogó szemű, olyan fajta, aki szerint a pohár félig mindig tele van.
Csoda hát, hogy Belami három könyvet is megvett a könyvhetet nyitó délutánon, és büszkén dagadó kebellel szállt fel a villamosra. Ott azonnal üres szék után kutatott, hogy mihamarabb alámerüljön a betűtenger hűs habjaiba.

De ilyen széket nem talált.

Mindegyiken fiatalok ültek, és üveges tekintettel bámulták az okostelefonjukat...

Bátyi Zoltán

Belami labdás gladiátorai

Belami
2018.05.30.

Ez kérem, már nem foci, nem sport, hanem háború, öldöklés, ami nem győzelemre, hanem vérre megy – üvöltötte magából és a székből kikelve még szombaton este Minek Dönci, amikor a Real Madrid játékosa, bizonyos Sergio Ramos úgy lerántotta a Liverpoolban játszó egyiptomi Mohamed Szalahot, hogy azt le kellett cserélni.

– Ugyan kérem, a kemény, férfias küzdelem mindig is jellemezte a labdarúgást, miért lenne ez másképp a Bajnokok Ligája 2018. évi döntőjében – vette védelmébe Sergiót Firnájsz Egon.

Ugyebár, azt mondanom sem kell, hogy Minek úr az angol, míg Egon a spanyol csapatnak szurkolt, s ebből az alkalomból, a sérüléssel mintegy összefüggésben, ki is fejtették egymásról, mekkora ökör, vízi sertés, alá- és kötélre való bitang a másik. A futballról kevesebbet tudók arról is értesülhettek a rövid szó- és pofonváltás alatt, hogy Sergio, ki Ramos, nem focista, hanem középkorból ránk maradt hóhér, vért és egyéb testnedveket szívó vámpír, míg a Salah nevű ifjonc csodás tehetség, babarcú és az is elmebéli fogyatékosságban szenved, aki nem akarja óránként nyolcszor körbepuszilgatni.

– Egyébként meg ezért a lerántásért Sergiót ki kellene tiltani a világ összes pályájáról, országából, a Föld minden sarkából. De még ide, a Zsibbadt brigádvezetőbe sem jöhetne be, pedig itt aztán mindenféle alakok megfordultak már – harsogta még kedden este is Minek Dönci, összes ujjával Firnájsz Egonra mutogatva.

– Mielőtt még kialakulna maguk között egy erős felindulásból táplálkozó dulakodás, talán beszéljük meg higgadtabban a szombaton történteket – állt a két vérmes szurkoló közé Belami, és egy-egy nevelő jellegű pofonnal a Zsibi kocsma két, egymástól távol eső sarkába röpítette őket.

– Mert egyet tudomásul kell venni – mondta Belami, mikor már Dönci is, Egon is fel tudott tápászkodni a padlóról. – A foci, értve alatta a világszínvonalú, nagy tétekért játszott labdarúgást, nem szombat este és nem Sergio Ramos óta nem sport, hanem harc, küzdelem, gyerekkoruk óta győzelemre nevelt labdás gladiátorok viaskodása. Az élsport pénzügyi vállalkozás, amiben sportvezető, szponzor, néző is elvárja a kedvenceitől, hogy győztesként vonuljanak le a pályáról. Ergo: nem kell azon meglepődni, ha néha-néha elszabadulnak az indulatok, vagy beszorul egy kéz, megroppan egy váll – mondta Belami.

– Szóval maga szerint ez így van rendjén? – ámult a csodálkozástól Heveny Béci éppen úgy, mint a bor vizezését is abbahagyó Józsi csapos.

– Dehogy van rendjén! – dördült Belami hangja. – Éppen arra kellene törekedni, hogy a foci játékos jellegét hozzák valahogy vissza, hogy a játékosok megértsék, aki velük szemben fut a pályán, sportoló, nem pedig harcos, ellenfél, de nem ellenség. Aki meg vét a sportszerűség szabályai ellen, nyerje el méltó büntetését.

– Istenem, hogy a maga fejébe hogyan fér el ennyi ész? – vigyorgott Bika Jenő. – Hát nem veszi észre, hogy az erőszakos harcmodor mára már átitatta a sport minden területét. A kézilabdások úgy esnek egymásnak, mintha kommandós kiképzés után, nem pedig edzéseken erősödve lépnének pályára, a jégkorongozók egy-egy lökdösődés után hokibottal püfölik egymást. A közönség meg visong a gyönyörűségtől, mint tehették egykoron a gladiátor küzdelmekre összegyűltek a római arénákban.

– Na, itt hagyja most abba! – emelte fel mindkét kezét Belami. Majd előkeresett okostelefonján egy idézetet, miszerint „A béke vagy te, Sport! A népeket egymáshoz főző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad, önuralomban, rendben és erőben.”

És miközben felolvasta ezt a néhány szót, a Zsibi nagytermében vastag csönd ült a székekre…

Bátyi Zoltán

Belami fészbukos helyesírása

Belami
2018.05.25.

Nézzék, uraim, most már belátom, hogy az élet esetbe mártott gilisztás szilvát se ér magamutogatás nélkül. Azt is észrevettem, hogy a fészbuk erre nagyon alkalmas, mert így elmondhatjuk, mit ettünk ebédre, hány pötty van a frissen lakkozott körmünkön. Netán még arról is beszámolhatnak egyesek, mennyivel okosabbak mindenki másnál, és hogyan kellene megváltani a világot. De…

– Mit de? – szakította félbe Belami monológját a Zsibbadt brigádvezető nevű kocsma napfényben fürdő teraszán Minek Dönci.

– Mert ha ennyire okos lett, akkor azt is tudhatná, hogy a fészbuk nem tűri a nagy hadoválást. Ott röviden, tömören, rátörve a lényegre kell fogalmazni – magyarázta Dönci.

– Azt kérdi, hogy mit de? Na, akkor röviden: igazán lehetne azt a lényegre törőt helyesen is irni?

– Úgy gondolja, hogy kisminkelve, szép kalapban, mosolyogva? – kérdezte Cink Enikő, akit 57 éves pályafutása során, ki tudja miért, de még senki nem rabolt el az esze miatt.

– Úgy gondolom, hogy a magyar helyesírás szabályai szerint – szórta a szikrákat Belami összes szeme. – Hogy mást ne mondjak, az ige előtt álló igekötőt egybe kell írni az igével, az együtt, az akkor is egy gyé, ha kettőnek halljuk, a mond, egy d-vel az egyes 3 személy, két d-vel meg felszólító mód. Vagyis nem keverendő…

– Te jó ég, maga meg tán kitanultan a nyelvtani tanárságot? – esett le Plüss Eta álla, de annyira, hogy Bika Jenő emelte fel a földről.

– Csupán odafigyeltem a nyelvtanórán – szerénykedett Belami, majd még öt percen át sorolt elrettentő példákat vízfejű Döncike okostelefonjából idézgetve.

– Belami bácsi szerint az internet rontotta el a helyesírásunkat, vagy eddig is meggyalázta a fél ország a helyesírás szabályait, csak nem derült ki ilyen látványosan – próbálta védelmébe venni a világhálós beszélgetéseket Döncike (ki, ugye, kissé vízfejű…), majd Józsi csapos évtizedek használt, ajtóra kifüggeszthető táblájára mutatott. Azon pedig csak annyi állt: „Mingyá gyüvök!”

– Mijé, mi baj van ezze? – vágott egy közepesen mocskos felmosórongyot Döncike fejéhez Józsi, aki éppen 58 éve nem értette, miért írják a tegnap szót egy t-vel, pedig az múlt idő, aminek a jele két té.

– De jó maguknak, hogy félresikerült igekötőkön rágódnak az internetet bámulva. Miért nem azon háborodnak fel, miféle szavak elé kerül az az igekötő. Mert szerintem egy olyan vitában, amit úgy zárnak le, „Ki veröm a szömedet, ha mégéccő ki nyitod itten a mocskos pofádatt!”, talán mégsem a helyesírás miatt kellene elsírnunk magunkat. Legalábbis nem elsőre. Inkább azon búslakodjunk, hogy a mocskolódós fröcskölődés már olyan ipari méreteket öltött, ami a becsületsértés mellett kimerít engem, de még több más törvényi tényállást is – fejtette ki véleményét, némi jogászkodós hangsúllyal Firnájsz Egon.

Majd elmesélte, hogy tegnap, fél óra alatt, internetes kommenteket olvasva 78 olyan mondatott talált, amelyben a korábban hozzászólót különféle, leginkább rusnya állathoz hasonlították, míg a saját anyával kialakítandó hagyományos, orális és anális szexuális együttlétre 473 kommentelőt szólítottak fel a vita hevében.

– A helyesírás akkor is fontos – próbálta eredeti medrébe visszaterelni a beszélgetést Belami, és ezt a mondatot azonnal be is pötyögte a fészbuk oldalára. A válasz: „Mönnyélel abüdös francba, te okostolyás!”, négy másodperc múlva érkezett...

Bátyi Zoltán

Belami rocknosztalgiája

Azt mondja, hogy 75 éves? Na, ne mán! Egy Kóbor János nem lehet 75. Mert, hogy Kóbor, meg az Omega örök – zuhant ki az ámulattal vegyes keserűség Firnájsz Egon száján. És egy perces néma csönddel gondolt a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönsége a múló időre, ki tudja, melyik sarkon elhagyott fiatalsága szép emlékeire. Olyan időkre, amikor még a régi csibészek bizonyos petróleum lámpáról énekeltek, miközben szerelmesek lettek a gyöngyhajú lányba, és tudták: tízezer lépés kéne csak.

– Már pedig 75 éves, ez tény. Megírta az okostelefon is – emelte magasba csudás szerkentyűjét vízfejű Döncike. Aki ugyan semmit nem tudott a régi időkről, de arra azért emlékezett, hogy a legutóbbi buli is azért lett sikeres a Halflegged camelben (egykor: Féllábú teve, és kocsma, ma nájtklub, naná…), mert a végén, a nosztalgia blokk idején vagy harmincan ugráltak a pulton, amikor felcsendültek az Omega dalaiból összevágott válogatás (magyarul: mix) hangjai.

– És akkor ott volt még az Illés, meg a Metró, meg az LGT, hogy csak a legnagyobbakat említsem – evezett be a nosztalgiahullám farvizén a beszélgetésbe Minek Dönci is. Hozzátéve: nagyon sajnálja a mai fiatalokat, akik olyan gumizenére rángatóznak, amit…

– Ha azt akarja mondani, hogy maga nem is nevezne zenének, akkor csatlakozom – legyintett Belami, és elmorzsolt kilenc és fél könnycseppet méretes orrán.

– Ugyanis megnéztem, pontosabban: végigszenvedtem az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét. De akkor sem tudnék felidézni két taktust vagy fél dallamot mindabból, amit ott zeneként kínáltak a világnak – folytatta Belami. Majd volt egy-két keresetlen szava a magyar bandáról is, aki úgy szaggatta a húrokat a színpadon, mintha arra kérték volna fel őket, komolyabb kínzásnak vessék alá a közönséget az emberiség elmúlt évezredekben elkövetett bűnei miatt.

– Jaj, ne legyen már ilyen betokosodott körömgomba! – csapott az asztalra Cink Enikő. – Ez már egy más világ, most erre van igény. De maga ezt nem értheti, mert beleragadt a múlt posványába.

– Valóban? Na, ide figyeljen Encike! Ugyan, mondjon már nekem csak három olyan zenekart a magyar pop-rock világból, ami öt éve is volt, és öt év múlva is zenél majd. Magának tényleg nem tűnt fel, hogy a mai bandák összes ötlete kimerül abban, hogy minél cafrangosabb nevet találjanak ki maguknak? De ha zenét akarnak hallgatni, akkor Zoránra tekerik a keresőgombot, vagy Presser Pici bácsi nótáit hallgatják. Erre esküdni mernék. Ami meg a dalszövegeket illeti: Dusán, Adamis Anna, Bródy János még írt valamiről. De most? Egymás sarkát tapossák a zenei tehetségkutató versenyek, aztán a tini sztárjelöltek mit énekelnek? Na, mit? Naná, hogy negyven éve írt Máté Péter dalokat. Ez azért csak jelent valamit, nem gondolja? – komorult tovább Belami hangja.

Encike erre nem tudott mit mondani. Ezért aztán intett Józsi csaposnak, hangosítsa már fel a rádiót, hátha valami friss magyar sláger felvidítja a társaságot.

Józsi hangosított, a rádió immáron szerte és szana szórta a hangokat. Bovden Béci megesküdött: két szerelmes légkalapács búcsúrománcát hallja, míg Plüss Eta úgy vélte, marslakók támadtak a Panel Pál lakótelepre, és már a közelben folyó harcok robbanásait közvetítik. Belami meg csak ült a székén, és addig bámulta a pultra rakott sörös rekeszt, amíg az nem változott át petróleummal megtöltött lámpává…

Bátyi Zoltán

Belami kövér tavasza

Belami
2018.04.26.

Nincs is annál szebb, mint amikor tavasszal virágba borulnak a fák, friss fűillatú lesz a park, a rét, és persze a lányok meg asszonyok is megszabadulnak vastag téli kabátjaiktól. Kipp-kopp, kopognak a tűsarkú cipők az aszfalton, a cipőkben meg csodaszép lábak találhatók, amikben gyönyörködhet a férfinép.

Ezzel a két darab, és igencsak ábrándos mondattal Belami nyitotta meg a társalgás menetét a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma teraszán.

– Nagyon költői Belamikám, az állam is leesik a csodálkozástól – vigyorgott a külváros nyugalmazott szépfiújára Bovden Béci. – Azt ugyan nem tudom, mikor látott utoljára zöldellő rétet, de abban biztos vagyok, hogy nincs itt már kipp-kopp, meg szép lábak, karcsú derekak fesztiválja. Vagy ha van is, már korántsem olyan mértékű, mint valaha volt – mutatott a járda felé Béci.

– Hoppá! – rekedt bent a szó egyszerre hat Zsibilakóban. Ugyanis összes szemükkel két hölgyemény szenvedését figyelték. A szenvedés szó helyett ugyan használhatták volna a séta vagy a gyaloglás kifejezést is. Ám az erőlködés, amivel a két asszonyság igyekezett fejenként is mázsásnál súlyosabb testét eljuttatni a legközelebbi buszmegállóig, már túllépte mindenféle séta határát.

– Igyekszem pozitívan gondolkodni, de hiába. Azt kell látnom, hogy szépséges lányaink és asszonyaink évről évre kövérebbek, és kis hazánk egyre inkább a duci nők országa lesz – fancsalodott Bovden úr arca.

Mivel ezt a megjegyzést Plüss Eta és Cink Enikő úgy magára vette, mint télen azt az emlegetett vastag kabátot, néhány pofon kiosztása megszakította a beszélgetés gördülékeny menetét.

Ám ez a helyzeten mit sem változtat, gondolta Belami, aki éppen néhány napja olvasott arról, hogy Magyarországon a túlsúlyosság már olyan egészségügyi probléma, amit nem lehet félvállról kezelni. Már csak azért sem, mert fél váll ekkora terhet ki sem bírna.

Belami ezt a gondolatát meg is osztotta a Zsibiben ülőkkel, mire vízfejű Döncike azonnal előkapta jaj, de okos telefonját, és adatokkal is szolgált.

– Az elhízottak aránya az Egyesült Államokban, Mexikóban és Új-Zélandon a legmagasabb, ezeket követően a negyedik helyen bizony Magyarország áll. Ezekben az országokban a 15 évesnél idősebb lakosságnak legalább a 30 százaléka elhízott. Ezekkel szemben Japánban és Dél-Koreában a legalacsonyabb az elhízott felnőttek aránya: Japánban 3,7, Koreában 5,3 százalék. Egyre nagyobb problémát jelent a gyerekek elhízása is: a 15 évesek körében a 2001-ben és 2002-ben mért 12 százalékról 12 év alatt 15,5 százalékra emelkedett a túlsúlyosak aránya. Magyarországon 16 százalék a 2013-ban és 2014-ben mért ráta – sorolt számokat Döncike, hozzátéve, hogy nem a legfrissebbek az adatok, de egyesek szerint a helyzet csak tovább romlott.

– És erről persze csak a nők tehetnek, ugye? – emelte fel XXXL-es fenekét az ettől megkönnyebbülten felsóhajtó székről Plüss Eta. Majd Minek Döncihez lépett, udvariasan megkérdezte, hogy Dönci lenyelt netán három futball-labdát, vagy egyszerűen csak a sok zabálástól ilyen undorítóan nagy a pocakja, aminél csak lelógó tokája a gusztustalanabb.

– Na, itt és most fejezzük be a személyeskedő vitát! – csördítette haragját a Zsibire Belami, miközben a derekát övező, udvariasan úszóguminak nevezett hájkoncentrátumot igyekezett belegyömöszölni nadrágjába.

– Megegyezhetünk: a baj nagy, az ország hízik. A férfiak éppen úgy, mit a nők, az öregebbeken éppen annyi a túlsúly, mint a fiatalokon. Hogy ebben mennyi szerepe van a jólétnek és mennyi a jó étvágynak, most inkább ne firtassuk. Mint ahogy azt sem: érdemes-e szidni olyan országban a hamburgeres gumikajákat, ahol a pacalpörköltet is marhapörkölttel eszik a somlói galuska előtt és a töltött káposzta után. Inkább lenne egy javaslatom. Váltsunk életformát – rikkantott Belami, és megkérte vízfejű Döncikét, hogy rögvest keressen elő a telefonjából egy olyan címet, ami edzőterem helyéről és nyitva tartásáról ad tájékoztatást.

És Döncike két perc múlva már sorolta is vagy hat efféle izompumpáló-hájpusztító megtalálási helyét. Csak éppen Józsi csaposon kívül már csak Béla, a falon horgonyzó légy tartózkodott a Zsibiben. Ugyanis a vacsoráról, naná, senki nem akart lemaradni…

Bátyi Zoltán

Belami műanyagos Földje

Belami
2018.04.22.

Csak egy pohár csapvizet kérek. És azt is üvegpohárban – intett Józsi csaposnak Belami a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma reggeli hűvösében. Közben a naptár április 22-ét mutatott, a rádióban meg egy kellemes reklámhang ásványívízek nyakalására buzdított

– Nocsak, de megfutott magának, így, tavaszi napsütésre – fanyalgott Józsi, de azért udvariasan Belami elé lökte a kért szomjúságcsökkentő terméket, még pedig üveg pohárban. Eme pohár tisztaságát most inkább ne elemezzük. Már csak azért sem, mert Józsi a pohár után egy kérdést is dobott:

– Azt azért elárulhatná, mégis miért üvegpoharat kért? Netán így zamatosabb a mi jó kis klórozott csapvizünk?

– Ha tudni akarja, csupán azért, mert környezettudatos vagyok – válaszolta Belami, és figyelte, milyen hatást ér el ezzel, a kifinomult szóhasználatát remekül példázó kifejezés használatával.

Nos, Plüss Eta és Minek Dönci azonnal el is kezdte röhögőversenyét, míg Bika Jenő megkérte suttyomban vízfejű Döncikét: ugyan keresse már elő a nagyon okos telefonjában, mit is jelent ez a környezettudatosság.

– Maga csak ne fárassza a kölköt ilyenekkel, elmondom én magának – legyintett Belami. – A környezettudatos ember olyan, aki nem szennyezi mindenféle mocsokkal a Földet. Hogy mást ne mondjak, nem használ műanyag poharát, mert azt a végén eldobják, és csak gyűlik a szemét a Földön.

– Ejnye, de pedáns ember lett magából egyszerre! – rikkantott Firnájsz Egon, aki éppen az utcai kukát célozta meg semmi sikerrel és egy összegyűrt cigarettás dobozzal. Egészen pontosan azt a szeméttároló dobozkát, ami körül már hegyekben állt a hulladék, banánhéjtól légpárnás tancsapdán át a PET-palackokig. Ez utóbbiból éppen annyi, amennyivel Tiszát és Dunát egyszerre lehetne rekeszteni.

Belami, követve a cigarettás doboz röppályáját éppen ezekre a palackokra mutatott.

– Na látják, ezek fogják egyszer beborítani az egész Földet. Éppen két napja olvastam valahol, hogy 50 milliárd palackos víz fogy évente, és ennek a palacknak csak 20 százalékát hasznosítják újra, vagyis 40 milliárd a Földet szennyezi. Egy darab műanyag palack előállításhoz egyébként háromszor annyi víz szükséges, mint amennyi vizet töltenek bele. Tehát az egyliteres PET-palack előállításhoz 3 liter vizet kell elpazarolni. Ja, és 17 millió hordó olaj használódik el minden évben a PET-palackok gyártására. Ez több mint egymillió autó tankolása egy teljes éven keresztül.

– Megakadt a tűje a lemezjátszóján, hogy állandóan a Földet emlegeti?
– vonta meg a vállát Cink Enikő.

– Én nem várom el magától, drága Encikém, hogy olyan sokoldalú legyen, mint a Rubik-kocka. De azt azért tudhatná, hogy április 22-e a Föld napja, amikor arra hívják fel az emberek figyelmét, hogy csak egy ilyen nevű bolygónk van. Ezt is csak kölcsönbe kaptunk apáinktól, azzal, hogy használható állapotban tovább kell adnunk gyerekeinknek – mondta Belami, régi olvasmányélményre alapozva.

– És ha körbenézünk a világban, nem mondhatnám, hogy annyira tiszta Földet hagynánk a gyerekekre – mutatott a járda felé Belami, ahol éppen négy-öt darab, korábban már említett PET-palackkal focizgattak ifjú titánok, így áldozván a sportos élet követelményeinek.

Bátyi Zoltán

Belami szelíd motorosai

Belami
2018.04.16.

– Mégis, mi lehet beépítve egy ilyen járgányba, hogy olyan hangot ad, amitől még a vasbetonból épített házfalak is leomlanak? – kérdezte Belamitól bé neje, Görcs Jolán. Történt ez a csoda szép idővel ajándékozó múlt szombaton, a város egyik sugárútján, ahol alacsonyan szálló motorosok jelezték, ők is itt vannak, meg a tavasz is megérkezett.

Belami már válaszolta volna, hogy minden bizonnyal egy orosz tank hajtómotorját házasítottak egy amerikai vadászgép léglökéses szerkentyűjével, majd az egészet leöntötték egy űrrakéta meghajtójának vad dübörgésével, amikor az egyik motor eléjük vágott. És olyan füstfröccsöt nyomott a kipufogójából, hogy Belami azt hitte: a városra naprendszeri katasztrófa miatt ráborult a vaksötét este.

Eközben bé neje, Jolán sikító, rángó és sírógörcsöt kapott, majd bejelentette: mind meg fognak halni, ugyanis az első motorost egy újabb követte. Igaz az már szemből támadott, ügyesen megkerülve egy, a mellékutcából kivágtató motort, ami cseles jobbkanyarral akart csatlakozni a vidám túrára induló szelíd motorosok szolid csapatához.

Nem haltak meg. Nemhogy mind, de még a Belami családból sem senki, így aztán a külváros nyugalmazott szépfiúja tíz perccel és hat hidegleléssel később már a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma kerthelyiségében vitázhatott arról, mit érdemel az a bűnös, aki harci szekérnek használja a motorját?

Plüss Eta nemes egyszerűséggel úgy nyilatkozott, hogy ő örökre kitiltaná a motorokat a magyar utakról, mert az mind a halál angyala. Bika Jenő kifejtette: Eta agyilag még egy rántotta elkészítésére sem alkalmas, nehogy a modern közlekedési kultúra trendjeinek vizsgálatára. Bovden Béci Bika Jenő fejéről akarta leverni a sapkát, amiért olyan szavakkal dobálózik, mint a trend, jó hogy már nem a sportriporterek sanszával jön elő. Mert hogy annak, aki motoros csapat közelébe ér, no, annak esélye (újmagyarul: sansz) sincs, hogy ép bőrrel megússza.

– Senki nem foghatja rám, hogy tapasztalt motoros lennék, netán én lobogtatnám a „Még több lóerőt minden motorba!” feliratú zászlót. De azt el kell mondanom: a statisztikák szerint a motor, számarányát tekintve, semmivel sem okoz több baleset, mint az autó. Egyébként pedig a kerékpárosok vannak a legnagyobb veszélyben – próbálta leszögezni a vitát kalapács nélkül Belami. Talán ezért nem járt sikerrel, mert mire némi árnyék is belopózott a Zsibi teraszára, legalább heten vitatkoztak ordítozva arról, ki a fő bűnös abban, hogy a magyar utak annyira veszélyesek, hét olyannal, akik szerint a magyar utak egyáltalán nem olyan veszélyesek.

– Én nem tudom, mi számít veszélyesnek, de egy biztos: erről is van statisztika – kapta elő okosnál is okosabb telefonját vízfejű Döncike, s már tolta is az arcokba az adatokat.

– Tavaly Magyarországon 16 ezer 489 közúti baleset történt. Ebből 574 volt olyan, amiben valaki meghalt, míg a súlyos sérüléssel járó balesetek száma 4 ezer 894 – nézett föl a hallgatóságra Döncike, és látszott a szemén, hogy várja a választ a sok vagy kevés kérdésére.

– Egy halál is sok… – motyogta bajsza alatt Firnájsz Egon.

– Talán épen ezért kéne, hogy a sok lábgombás, meg fogpasztás reklám mellé minden évszakban beférjen néhány figyelmeztető reklám arról is: emberek, vezessünk talán úgy, mintha észnél lennénk – bólintott Belami.

Józsi csapos meg tekert egyet a rádió gombján, hogy mindenki hallhassa: fél órája a közeli autópályán három autó csúszott egymásba. Két halott, négy súlyos sérült… – érkezett a pontos adat. A Zsibiben pedig olyan vastag lett a csönd, hogy az épület előtt elszáguldó motorok, autók hangjától szédelgve még a zebrán átrohanók káromkodását is szó szerint le tudták jegyezni…

Bátyi Zoltán

Belami történelmi focija

Belami
2018.03.28.

Ne bántson már! Leginkább a hátamon ne ugráljon sáros bakanccsal. Különösen most ne, amikor még a szövetségi kapitány is azt mondta, hogy ez a vereség más volt, mint a múlt heti, meg hogy látott biztató jeleket… – jajongott Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma hideg kövezetén.

De a könyörgés Ló Eleket nem hatotta meg. Ezért aztán folytatta véleményének kulturált kifejtését: miszerint a magyar foci szégyent hoz az országra, azt kiabálva: aki a magyar labdarúgást egyáltalán említésre méltónak tartja, azt igenis testi fenyítésben kell részesíteni.

– Belamikám! Legalább maga segítsen! Hiszen maga szereti a sportot. És velem együtt az asztalon táncolt, amikor a válogatottunk bejutott az Európa-bajnokság legjobb 16 csapata közé. Hát nem emlékszik? Pedig csak két éve volt... – integetett a külváros nyugalmazott szépfiúja felé Egon, ám túl sok sikerrel nem járt.

Belami a kocsma sarkában, foltos zakóban és mély depresszióban üldögélt. Agyában pedig olyan gondolatok kergetőztek, amelyek nem engedték, hogy Egont mentegesse, vagy akárcsak egy szót is szóljon. Így például azon törte a fejét, hogy lehetett az Eb óta ilyen mélyre süllyedni, miközben a focistáink soha nem látott lehetőséget kaptak arra, hogy végre valóban elindulhasson a magyar labdarúgás régen látott csúcsok felé. Sorra épülnek az új pályák, szép stadionok, a focisták fizetése milliókban mérhető, külföldi edzők tatarozzák a magyar foci omladozó gunyhóját, és mégis…

– Na, ennyi azért mégiscsak elég – szólalt meg végül Belami, és lecibálta Eleket Firnájsz Egon hátáról.

– Elég? Miből elég? – sértődött meg Ló Elek, aki úgy érezte, korlátozva lett a véleménye szabad kinyilvánításában.

– A magyar foci szapulásából. Abból lett elég. Inkább vegye elő a pozitív gondolkodását, és azt lássa: történelmi időket élünk. Focitörténelmit – somolygott Belami.

– Maga meg van húzatva – tört ki a döbbenet Józsi csaposból is.

– Miért lennék. Egyszerűen csak arra bíztatok mindenkit, hogy jó szemszögből figyelje labdarúgásunk történéseit. Így például lássa: Skóciától még soha nem kaptunk ki hazai pályán, mint ahogy Kazahsztán sem alázott le meg minket soha. Ez most megtörtént. Vagyis ez a két meccs része lett a focihistóriánknak. Ebbe a sorba illeszthető az is, amikor Andorra vert el minket, vagy éppen Luxemburg. De említhetem Svájcot is, ami korábban soha nem tudott egy ötöst rúgni nekünk. Tehát ez a korosztály is letett már valamit az asztalra, hiszen rövid időn belül öt ország sportbarátainak okozott nem várt boldogságot – vigyorgott Belami, és az sem zavarta, hogy a nagy pozitív gondolkodás jegyében könnyei áztatják az arcát fedő borostát.

A Zsibiben ekkor többen úgy látták, Belamihoz talán orvost kellene hívni. De Minek Dönci úgy döntött, mielőtt ez megtörténik, csak megkérdi: olyan történelmi tettre mikor lesz példa, hogy a magyar válogatott egyszer még győzni fog.

– Ezt nem tudom megmondani. Viszont ezt igen: előttünk a meggazdagodás könnyen járható útja. Nincs más dolgunk, mint a magyar válogatott vereségére nagy pénzzel fogadni a tippmixen, mert az mindig bejön. Vagyis labdarúgóink értünk, nyereményekben reménykedő kisemberekért is rosszul fociznak.

– Egyelőre több pozitívum sajnos nem jut eszembe – köszönt el Belami, miközben Ló Elek úgy döntött, egy kicsit mégiscsak ugrál még Firnájsz Egon hátán.

Bátyi Zoltán

Belami kivándorló orvosai

Belami
2018.03.20.

Azért valamit csak kéne tenni, mert ha így marad a helyzet, tíz év múlva egy orvos sem lesz a magyar kórházakban.

Ez az igencsak vészjósló mondat a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma nagytermében hangzott el. Talán másfél nappal azután, hogy Plüss Eta otthona elhagyását eszközölte, és egy hó alatt megbúvó jégfolton megcsúszva hatalmas esést foganatosított. Ennek következtében testének számos alkatrésze olyan sérüléseket szenvedett, ami miatt Etust mentős szállítás és némi várakozás után orvosi ellátásban részesítették.

Nos, éppen ezen a némi időn akadt fel Plüss Eta, mint ponty a horgon. És a Zsibibe újabb fájdalomcsillapítók reményébe visszatérve feltárta nézetét, miszerint Magyarországon az egészségügy romokban hever, de leginkább azért, mert elmennek az orvosok, az ápolók, a beteg pedig – eléggé el nem ítélhető módon – öngyógyításra alkalmatlanok tömegéből áll össze.

– Na, ilyen is csak nálunk fordulhat elő – kommentálta az orvoskivándorlás ügyét Firnájsz Egon, rögvest vizionálva egy méretes nemzethalált.

– Nagyon örülök, hogy ön, kedves Egon ez ügyben is ilyen tájékozott, de azért talán nem ártana alámerülni némileg a részletekbe is – szólalt meg Belami. – Mert az tény, hogy magyar földön az egészségügy helyzete közel sem tökéletes, bár én még nem hallottam olyan országról, ahol azért tüntettek volna, mert az övék túl kifogástalanra sikerült volna – mondta Belami. Majd az okostelefonjáért nyúlt, és addig csűrte-csavarta, amíg meg nem talált egy cikket, amiből azonnal idézni kezdett.

„Észtországban az orvosok 600 euró körüli fizetést kapnak, ezért nem csoda, hogy rendkívül csábító számukra Finnország, ahol 2-3 ezer eurót is meg tudnak keresni. Az uniós csatlakozás évében Észtország 17 ezer 750 orvosának több mint fele kivándorolt a jobb fizetés reményében. A 2004-ben végzett 4312 orvostanhallgató közül 1800 azonnal külföldön keresett és talált állást. Ezek után a nem túl nagy országgal rendelkező észteknél vannak olyan községek, ahonnan a legközelebbi körzeti orvosig 100 kilométert kell utazni.

Románia sem járt jobban. 2009 és 2015 között elvesztette orvosainak felét, a lakosság tíz százaléka csak nagyon körülményesen jut orvosi ellátáshoz. Szlovákiában a csatlakozáskor 15 ezer képesített orvost tartottak nyilván, ebből 3800 külföldre távozott. Horvátország orvosainak 5 százalékát vesztette el.”

– Eddig érthető? – nézett Belami Etusra.

– Aha – bökte ki Etus a szószátyár választ.

– Akkor folytatnám. „A helyzet okozója a munkaerő korlátlan áramlása, ami a szegényebb országoktól a gazdagabbak felé irányul. Romániában az egészségügyi ellátásra 819 eurót költenek lakosonként, Magyarországon nem egész 1400 eurót, Szlovákiában közel 1600 eurót, de Luxemburgban például 4000 eurót. Az USA-ban épp az ilyen egyenlőtlenségek hatását kiküszöbölendő vezettek be olyan intézkedést, ami az orvosok toborzását szabályozza – hogy ne alakuljanak ki orvoshiányos területek. Az Unió azonban egyelőre ezt még nem vezette be” – nézett fel telefonjából Belami. Majd hozzátette: mindezt a „Az uniós alapjogok hátulütői: Orvosok és nővérek exodusa Közép-Kelet-Európából” című, tavaly szeptemberben megjelent cikkből idézte.

– És ez magát vigasztalja? Netán megnyugtatja? – jajdult, sajgó derekát masszírozva Plüss Eta.

– Nem vigasztal, meg sem nyugtat. Sőt… Csak jelezni szerettem volna, hogy elegem van az „ez is csak nálunk fordulhat elő” dumákból – nézett Belami Firnájsz Egonra. Majd két-három megsemmisítőnek szánt pillantás után kibámult az ablakon, és egy svédországi ismerősének szavai jutottak eszébe. A hölgy pár éve arról mesélt neki, hogy Svédország egyes részeiről a jobb fizetés miatt Norvégiába mennek át dolgozni az orvosok, pedig hát a svéd kórházakban is annyit lehet keresni, hogy kamionnal járnak a fizetésért.

– Elmondja ezt is? – mélázott Belami, majd inkább Józsi csaposnak intett, aki „Egészségére, Belamikám!”  szavakkal és régen mosott kezével lökte elé a sört…

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?