Belami műanyagos Földje

Belami
2018.04.22.

Csak egy pohár csapvizet kérek. És azt is üvegpohárban – intett Józsi csaposnak Belami a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma reggeli hűvösében. Közben a naptár április 22-ét mutatott, a rádióban meg egy kellemes reklámhang ásványívízek nyakalására buzdított

– Nocsak, de megfutott magának, így, tavaszi napsütésre – fanyalgott Józsi, de azért udvariasan Belami elé lökte a kért szomjúságcsökkentő terméket, még pedig üveg pohárban. Eme pohár tisztaságát most inkább ne elemezzük. Már csak azért sem, mert Józsi a pohár után egy kérdést is dobott:

– Azt azért elárulhatná, mégis miért üvegpoharat kért? Netán így zamatosabb a mi jó kis klórozott csapvizünk?

– Ha tudni akarja, csupán azért, mert környezettudatos vagyok – válaszolta Belami, és figyelte, milyen hatást ér el ezzel, a kifinomult szóhasználatát remekül példázó kifejezés használatával.

Nos, Plüss Eta és Minek Dönci azonnal el is kezdte röhögőversenyét, míg Bika Jenő megkérte suttyomban vízfejű Döncikét: ugyan keresse már elő a nagyon okos telefonjában, mit is jelent ez a környezettudatosság.

– Maga csak ne fárassza a kölköt ilyenekkel, elmondom én magának – legyintett Belami. – A környezettudatos ember olyan, aki nem szennyezi mindenféle mocsokkal a Földet. Hogy mást ne mondjak, nem használ műanyag poharát, mert azt a végén eldobják, és csak gyűlik a szemét a Földön.

– Ejnye, de pedáns ember lett magából egyszerre! – rikkantott Firnájsz Egon, aki éppen az utcai kukát célozta meg semmi sikerrel és egy összegyűrt cigarettás dobozzal. Egészen pontosan azt a szeméttároló dobozkát, ami körül már hegyekben állt a hulladék, banánhéjtól légpárnás tancsapdán át a PET-palackokig. Ez utóbbiból éppen annyi, amennyivel Tiszát és Dunát egyszerre lehetne rekeszteni.

Belami, követve a cigarettás doboz röppályáját éppen ezekre a palackokra mutatott.

– Na látják, ezek fogják egyszer beborítani az egész Földet. Éppen két napja olvastam valahol, hogy 50 milliárd palackos víz fogy évente, és ennek a palacknak csak 20 százalékát hasznosítják újra, vagyis 40 milliárd a Földet szennyezi. Egy darab műanyag palack előállításhoz egyébként háromszor annyi víz szükséges, mint amennyi vizet töltenek bele. Tehát az egyliteres PET-palack előállításhoz 3 liter vizet kell elpazarolni. Ja, és 17 millió hordó olaj használódik el minden évben a PET-palackok gyártására. Ez több mint egymillió autó tankolása egy teljes éven keresztül.

– Megakadt a tűje a lemezjátszóján, hogy állandóan a Földet emlegeti?
– vonta meg a vállát Cink Enikő.

– Én nem várom el magától, drága Encikém, hogy olyan sokoldalú legyen, mint a Rubik-kocka. De azt azért tudhatná, hogy április 22-e a Föld napja, amikor arra hívják fel az emberek figyelmét, hogy csak egy ilyen nevű bolygónk van. Ezt is csak kölcsönbe kaptunk apáinktól, azzal, hogy használható állapotban tovább kell adnunk gyerekeinknek – mondta Belami, régi olvasmányélményre alapozva.

– És ha körbenézünk a világban, nem mondhatnám, hogy annyira tiszta Földet hagynánk a gyerekekre – mutatott a járda felé Belami, ahol éppen négy-öt darab, korábban már említett PET-palackkal focizgattak ifjú titánok, így áldozván a sportos élet követelményeinek.

Bátyi Zoltán

Belami szelíd motorosai

Belami
2018.04.16.

– Mégis, mi lehet beépítve egy ilyen járgányba, hogy olyan hangot ad, amitől még a vasbetonból épített házfalak is leomlanak? – kérdezte Belamitól bé neje, Görcs Jolán. Történt ez a csoda szép idővel ajándékozó múlt szombaton, a város egyik sugárútján, ahol alacsonyan szálló motorosok jelezték, ők is itt vannak, meg a tavasz is megérkezett.

Belami már válaszolta volna, hogy minden bizonnyal egy orosz tank hajtómotorját házasítottak egy amerikai vadászgép léglökéses szerkentyűjével, majd az egészet leöntötték egy űrrakéta meghajtójának vad dübörgésével, amikor az egyik motor eléjük vágott. És olyan füstfröccsöt nyomott a kipufogójából, hogy Belami azt hitte: a városra naprendszeri katasztrófa miatt ráborult a vaksötét este.

Eközben bé neje, Jolán sikító, rángó és sírógörcsöt kapott, majd bejelentette: mind meg fognak halni, ugyanis az első motorost egy újabb követte. Igaz az már szemből támadott, ügyesen megkerülve egy, a mellékutcából kivágtató motort, ami cseles jobbkanyarral akart csatlakozni a vidám túrára induló szelíd motorosok szolid csapatához.

Nem haltak meg. Nemhogy mind, de még a Belami családból sem senki, így aztán a külváros nyugalmazott szépfiúja tíz perccel és hat hidegleléssel később már a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma kerthelyiségében vitázhatott arról, mit érdemel az a bűnös, aki harci szekérnek használja a motorját?

Plüss Eta nemes egyszerűséggel úgy nyilatkozott, hogy ő örökre kitiltaná a motorokat a magyar utakról, mert az mind a halál angyala. Bika Jenő kifejtette: Eta agyilag még egy rántotta elkészítésére sem alkalmas, nehogy a modern közlekedési kultúra trendjeinek vizsgálatára. Bovden Béci Bika Jenő fejéről akarta leverni a sapkát, amiért olyan szavakkal dobálózik, mint a trend, jó hogy már nem a sportriporterek sanszával jön elő. Mert hogy annak, aki motoros csapat közelébe ér, no, annak esélye (újmagyarul: sansz) sincs, hogy ép bőrrel megússza.

– Senki nem foghatja rám, hogy tapasztalt motoros lennék, netán én lobogtatnám a „Még több lóerőt minden motorba!” feliratú zászlót. De azt el kell mondanom: a statisztikák szerint a motor, számarányát tekintve, semmivel sem okoz több baleset, mint az autó. Egyébként pedig a kerékpárosok vannak a legnagyobb veszélyben – próbálta leszögezni a vitát kalapács nélkül Belami. Talán ezért nem járt sikerrel, mert mire némi árnyék is belopózott a Zsibi teraszára, legalább heten vitatkoztak ordítozva arról, ki a fő bűnös abban, hogy a magyar utak annyira veszélyesek, hét olyannal, akik szerint a magyar utak egyáltalán nem olyan veszélyesek.

– Én nem tudom, mi számít veszélyesnek, de egy biztos: erről is van statisztika – kapta elő okosnál is okosabb telefonját vízfejű Döncike, s már tolta is az arcokba az adatokat.

– Tavaly Magyarországon 16 ezer 489 közúti baleset történt. Ebből 574 volt olyan, amiben valaki meghalt, míg a súlyos sérüléssel járó balesetek száma 4 ezer 894 – nézett föl a hallgatóságra Döncike, és látszott a szemén, hogy várja a választ a sok vagy kevés kérdésére.

– Egy halál is sok… – motyogta bajsza alatt Firnájsz Egon.

– Talán épen ezért kéne, hogy a sok lábgombás, meg fogpasztás reklám mellé minden évszakban beférjen néhány figyelmeztető reklám arról is: emberek, vezessünk talán úgy, mintha észnél lennénk – bólintott Belami.

Józsi csapos meg tekert egyet a rádió gombján, hogy mindenki hallhassa: fél órája a közeli autópályán három autó csúszott egymásba. Két halott, négy súlyos sérült… – érkezett a pontos adat. A Zsibiben pedig olyan vastag lett a csönd, hogy az épület előtt elszáguldó motorok, autók hangjától szédelgve még a zebrán átrohanók káromkodását is szó szerint le tudták jegyezni…

Bátyi Zoltán

Belami történelmi focija

Belami
2018.03.28.

Ne bántson már! Leginkább a hátamon ne ugráljon sáros bakanccsal. Különösen most ne, amikor még a szövetségi kapitány is azt mondta, hogy ez a vereség más volt, mint a múlt heti, meg hogy látott biztató jeleket… – jajongott Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma hideg kövezetén.

De a könyörgés Ló Eleket nem hatotta meg. Ezért aztán folytatta véleményének kulturált kifejtését: miszerint a magyar foci szégyent hoz az országra, azt kiabálva: aki a magyar labdarúgást egyáltalán említésre méltónak tartja, azt igenis testi fenyítésben kell részesíteni.

– Belamikám! Legalább maga segítsen! Hiszen maga szereti a sportot. És velem együtt az asztalon táncolt, amikor a válogatottunk bejutott az Európa-bajnokság legjobb 16 csapata közé. Hát nem emlékszik? Pedig csak két éve volt... – integetett a külváros nyugalmazott szépfiúja felé Egon, ám túl sok sikerrel nem járt.

Belami a kocsma sarkában, foltos zakóban és mély depresszióban üldögélt. Agyában pedig olyan gondolatok kergetőztek, amelyek nem engedték, hogy Egont mentegesse, vagy akárcsak egy szót is szóljon. Így például azon törte a fejét, hogy lehetett az Eb óta ilyen mélyre süllyedni, miközben a focistáink soha nem látott lehetőséget kaptak arra, hogy végre valóban elindulhasson a magyar labdarúgás régen látott csúcsok felé. Sorra épülnek az új pályák, szép stadionok, a focisták fizetése milliókban mérhető, külföldi edzők tatarozzák a magyar foci omladozó gunyhóját, és mégis…

– Na, ennyi azért mégiscsak elég – szólalt meg végül Belami, és lecibálta Eleket Firnájsz Egon hátáról.

– Elég? Miből elég? – sértődött meg Ló Elek, aki úgy érezte, korlátozva lett a véleménye szabad kinyilvánításában.

– A magyar foci szapulásából. Abból lett elég. Inkább vegye elő a pozitív gondolkodását, és azt lássa: történelmi időket élünk. Focitörténelmit – somolygott Belami.

– Maga meg van húzatva – tört ki a döbbenet Józsi csaposból is.

– Miért lennék. Egyszerűen csak arra bíztatok mindenkit, hogy jó szemszögből figyelje labdarúgásunk történéseit. Így például lássa: Skóciától még soha nem kaptunk ki hazai pályán, mint ahogy Kazahsztán sem alázott le meg minket soha. Ez most megtörtént. Vagyis ez a két meccs része lett a focihistóriánknak. Ebbe a sorba illeszthető az is, amikor Andorra vert el minket, vagy éppen Luxemburg. De említhetem Svájcot is, ami korábban soha nem tudott egy ötöst rúgni nekünk. Tehát ez a korosztály is letett már valamit az asztalra, hiszen rövid időn belül öt ország sportbarátainak okozott nem várt boldogságot – vigyorgott Belami, és az sem zavarta, hogy a nagy pozitív gondolkodás jegyében könnyei áztatják az arcát fedő borostát.

A Zsibiben ekkor többen úgy látták, Belamihoz talán orvost kellene hívni. De Minek Dönci úgy döntött, mielőtt ez megtörténik, csak megkérdi: olyan történelmi tettre mikor lesz példa, hogy a magyar válogatott egyszer még győzni fog.

– Ezt nem tudom megmondani. Viszont ezt igen: előttünk a meggazdagodás könnyen járható útja. Nincs más dolgunk, mint a magyar válogatott vereségére nagy pénzzel fogadni a tippmixen, mert az mindig bejön. Vagyis labdarúgóink értünk, nyereményekben reménykedő kisemberekért is rosszul fociznak.

– Egyelőre több pozitívum sajnos nem jut eszembe – köszönt el Belami, miközben Ló Elek úgy döntött, egy kicsit mégiscsak ugrál még Firnájsz Egon hátán.

Bátyi Zoltán

Belami kivándorló orvosai

Belami
2018.03.20.

Azért valamit csak kéne tenni, mert ha így marad a helyzet, tíz év múlva egy orvos sem lesz a magyar kórházakban.

Ez az igencsak vészjósló mondat a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsma nagytermében hangzott el. Talán másfél nappal azután, hogy Plüss Eta otthona elhagyását eszközölte, és egy hó alatt megbúvó jégfolton megcsúszva hatalmas esést foganatosított. Ennek következtében testének számos alkatrésze olyan sérüléseket szenvedett, ami miatt Etust mentős szállítás és némi várakozás után orvosi ellátásban részesítették.

Nos, éppen ezen a némi időn akadt fel Plüss Eta, mint ponty a horgon. És a Zsibibe újabb fájdalomcsillapítók reményébe visszatérve feltárta nézetét, miszerint Magyarországon az egészségügy romokban hever, de leginkább azért, mert elmennek az orvosok, az ápolók, a beteg pedig – eléggé el nem ítélhető módon – öngyógyításra alkalmatlanok tömegéből áll össze.

– Na, ilyen is csak nálunk fordulhat elő – kommentálta az orvoskivándorlás ügyét Firnájsz Egon, rögvest vizionálva egy méretes nemzethalált.

– Nagyon örülök, hogy ön, kedves Egon ez ügyben is ilyen tájékozott, de azért talán nem ártana alámerülni némileg a részletekbe is – szólalt meg Belami. – Mert az tény, hogy magyar földön az egészségügy helyzete közel sem tökéletes, bár én még nem hallottam olyan országról, ahol azért tüntettek volna, mert az övék túl kifogástalanra sikerült volna – mondta Belami. Majd az okostelefonjáért nyúlt, és addig csűrte-csavarta, amíg meg nem talált egy cikket, amiből azonnal idézni kezdett.

„Észtországban az orvosok 600 euró körüli fizetést kapnak, ezért nem csoda, hogy rendkívül csábító számukra Finnország, ahol 2-3 ezer eurót is meg tudnak keresni. Az uniós csatlakozás évében Észtország 17 ezer 750 orvosának több mint fele kivándorolt a jobb fizetés reményében. A 2004-ben végzett 4312 orvostanhallgató közül 1800 azonnal külföldön keresett és talált állást. Ezek után a nem túl nagy országgal rendelkező észteknél vannak olyan községek, ahonnan a legközelebbi körzeti orvosig 100 kilométert kell utazni.

Románia sem járt jobban. 2009 és 2015 között elvesztette orvosainak felét, a lakosság tíz százaléka csak nagyon körülményesen jut orvosi ellátáshoz. Szlovákiában a csatlakozáskor 15 ezer képesített orvost tartottak nyilván, ebből 3800 külföldre távozott. Horvátország orvosainak 5 százalékát vesztette el.”

– Eddig érthető? – nézett Belami Etusra.

– Aha – bökte ki Etus a szószátyár választ.

– Akkor folytatnám. „A helyzet okozója a munkaerő korlátlan áramlása, ami a szegényebb országoktól a gazdagabbak felé irányul. Romániában az egészségügyi ellátásra 819 eurót költenek lakosonként, Magyarországon nem egész 1400 eurót, Szlovákiában közel 1600 eurót, de Luxemburgban például 4000 eurót. Az USA-ban épp az ilyen egyenlőtlenségek hatását kiküszöbölendő vezettek be olyan intézkedést, ami az orvosok toborzását szabályozza – hogy ne alakuljanak ki orvoshiányos területek. Az Unió azonban egyelőre ezt még nem vezette be” – nézett fel telefonjából Belami. Majd hozzátette: mindezt a „Az uniós alapjogok hátulütői: Orvosok és nővérek exodusa Közép-Kelet-Európából” című, tavaly szeptemberben megjelent cikkből idézte.

– És ez magát vigasztalja? Netán megnyugtatja? – jajdult, sajgó derekát masszírozva Plüss Eta.

– Nem vigasztal, meg sem nyugtat. Sőt… Csak jelezni szerettem volna, hogy elegem van az „ez is csak nálunk fordulhat elő” dumákból – nézett Belami Firnájsz Egonra. Majd két-három megsemmisítőnek szánt pillantás után kibámult az ablakon, és egy svédországi ismerősének szavai jutottak eszébe. A hölgy pár éve arról mesélt neki, hogy Svédország egyes részeiről a jobb fizetés miatt Norvégiába mennek át dolgozni az orvosok, pedig hát a svéd kórházakban is annyit lehet keresni, hogy kamionnal járnak a fizetésért.

– Elmondja ezt is? – mélázott Belami, majd inkább Józsi csaposnak intett, aki „Egészségére, Belamikám!”  szavakkal és régen mosott kezével lökte elé a sört…

Bátyi Zoltán

Belami jégbordás telefonja

Belami
2018.03.05.

Ugyan, nem mondja már nekem, drága Döncikém, hogy pont ilyen alkalmazás nincs a maga irtózatosan okos telefonján – nyúlt végig Belami a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma hideg kövezetén. De mit bánta ő a hideget, amikor úgy érezte, ez a hűs kőpakolás még jót is tesz, úgy a fenekének, mind a hátának, miután fél órával korábban közeli kapcsolatot alakított ki, függőlegesből vízszintesre váltva testhelyzetét, egy jégbordáiról immár egyre híresebbé vált köztéri járda felületével.

Döncike, aki tegnap még vízfejűnek szólíttatott, de immár drága Döncikémmé nemesült, pedig csak nézte, csak nézte az okostelefonját, és váltig azt bizonygatta: már pedig olyan applikációt az ő gépébe még nem építettek be, amivel el lehet takarítani a járdáról a jeges havat.

– Vagyis akkor ezzel a világ meg is szűnik az ő létezésében, ha egyszer megjelenik a tél, sőt mi több, még havat is prüszköl a földre? – jajdult Belami. Majd amikor Snájdig Pepi és Heveny Béci közös erővel talpra állították, még egy asztalhoz is leültették, ahol már várta a sörből, borból és minden jóból kevert védő- és gyógyital, mesélésbe is kezdett.

Csakis az esés sokkhatásának tudható be, hogy Belami olyan időket idézett fel, amikor egy-egy ház fiataljait a szülők nagy havazás után lezavarták az utcára. Azok meg jókedvűen, kipirult arccal, nagyokat hógolyózva járhatóvá tették az utat. Sőt mi több, volt, aki még hóembert is épített, netán meghempergett a hideg fehérségben, És mindettől még boldog is volt.

Dönci felé kacsintgatva Plüss Eta már arról beszélt, hogy ő is mintha haloványan emlékezne efféle időkre, de még olyan srácokra is, akik fáskamrából hordták fel a szenet, hogy azzal fűtsék a kályhát.

– Jaj, ez még akikor lehetett, amikor a szánkót kézzel húzták, mert hogy szánkóhúzós applikáció sem létezett – nevette el magát Józsi csapos. Hozzátéve, nagyon örül annak, hogy mostanság havazás idején szinte minden kölök a számítógépe elé menekül, az utcák, terek kihalnak, így még az esélye sincs meg annak, hogy egy gyermeteg gyermek úgy járjon, mint például most Belami is. Vagyis elcsússzon a jeges havon.

– A gond csak az, hogy vájberen nem lehet üzenni a télnek, ne jöjjön, mint ahogy a hófelhőket sem zavarja el egy-két fészbukos káromkodás – nézte vízfejű Döncikét Ló Elek is, miközben heves vita alakult ki Józsi csapos pultja előtt. Voltak, akik azt állították, hogy a számítógépes világban a jövő generáció teste már annyira elsatnyul, hogy a hó nézésétől is izomlázat kap a vádlijuk, netán merevgörcsöt az esemes bepötyögésre szakosodott ujjuk. Ami, ugyebár, nem történhet meg, mert ez önmagában 100 százalékos rokkantságot jelentene, teljes cselekvőképtelenséggel párosulva.

Döncike (kiről tudjuk, hogy kicsit vízfejű, de azért nagy szeretetnek örvend…) egy darabig hallgatta az öregek szövegelését, majd kinézett az ablakon, és az utcára mutatott.

– Olvad. Igaza volt öregapámnak, aki azt mondta, minden applikáció nélkül, hogy a dióverésnél meg a hólapátolásnál nincs fölöslegesebb dolog. A dió, ha megérik, úgyis leesik a fáról, a hó meg, ha jön a meleg, úgyis elolvad.

– Ügyes válasz. Igazán ügyes – vicsorított Belami, majd szent esküvéssel fogadta a helyszínre kiérkező Törzs Ödön rendőri közegnek, hogy ő bizony széklábbal biztos nem vágta fejbe Döncikét, mert hogy az ő szervezetében efféle cselekedetre egyáltalán nem található applikáció.

Bátyi Zoltán

Belami kampányos vitakultúrája

„Sok mindent láttam, hallottam már az életemben. Nem vagyok naiv mai gyerek, de még mindig megdöbbent és elszomorít az a szánalmasan színvonaltalan stílus, amit egymás számára ismeretlen emberek megengednek maguknak a véleményük kinyilvánítására itt a facebookon, sőt sok esetben saját és mások emberi méltóságát sutba dobva gyalázkodnak. Kellene már egy kis vitakultúrát, tiszteletet tanulni!”

– Ezt meg most miért mondja? Árulja már el miért? – engedte el Minek Dönci nyakát Firnájsz Egon, miután Belami halkan és méltóságteljesen felolvasta az okostelefonjáról, Kanadában élő barátjának üzenetét.

– Talán csak azért, mert mint látom, a mi kedves Döncink közel járt a halálnak halála állapothoz. Legalábbis elliluló fejéből, üvegesedő tekintetéből azt olvastam ki, hogy vitájuk mintha lekanyarodott volna a kulturált emberi viselkedés ösvényéről – dörrent Belami.

Hajánál is választékosabb mondatai egy rövid időre megakasztották azt a vitát, ami „Elkezdődött a választási kampány” címmel, de minden különösebb előrejelzés nélkül zajlani kezdett a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagytermében. Egészen pontosan Józsi csapos pultja, a seprűnyéllel kitámasztott budiajtó és egy törött lábú asztal háromszögében.

– Nem tudom, miért kell magának mindenbe beleszólni? Azt már csak nem hagyhattam szó nélkül, hogy Dönci szerint lánctalpas ökör, aki az X pártra szavaz. Meg egyébként is, azzal fenyegetőzött, hogy beleveri a fejem a választási küszöbbe, ha nem hagyom abba a kampánystratégiámat.

– Igeeeen? És maga? Aki szerint annyi ésszel, amennyivel engem megáldott az ég, jobb, ha lemondok a választójogomról, mielőtt még bemérne egy közvéleményt kutató, mint mésszel mázolt betonkarót – vágott vissza motyogva Dönci. Hozzátéve: csakis Y párt jelentheti a Zsibilakók biztos jövőjét, és aki ezt nem látja, az olyan hülye, hogy az agyevő bogár éhen halna a fejében.

– Még hogy az Y párt? – nyerített fel Cink Enikő, majd két perc alatt kifejtette, aki nem a Q+W pártra adja le a voksát, az vélhetően tudatmódosítók hatása alatt áll, de annyira, hogy detoxikálót neveznek el róla.

– És ezt éppen maga mondja, Encikém, aki már az óvodát is hat évig járta, mert mindig megbukott csattogós lepke húzogatásból? – röhhentett Ló Elek, hosszasabban is kifejtve: csakis az mondhatja el magáról, hogy egy lépéssel elérheti a Kánaánt, aki M&FZ/X pártra szavaz, hiszen…

– Na, hölgyeim és uraim, most fejezzék be – csapott az asztalra Belami, miután sikerült leemelni Snájdig Pepi bakancsát Hergejj Bella repedező bordasoráról. Majd újból felolvasott néhány rövidebb szakaszt a Kanadából érkező levélből, és türelemre intett mindenkit.

– Hosszú lesz még ez a választási kampány, és vélhetően nem is Arany János-i szóhasználatáról híresül majd el. Ám én mégis azt javaslom, próbálkozzunk meg a vitakultúra javításával. Mondjuk úgy, hogy türelmesen meghallgatjuk a másik véleményét. És ha az nem tetszik, olyan szavakat használjunk, mint például: bocsánat, ezzel nem értek egyet, én úgy gondolom. Ezzel egy időben feledkezzünk meg a családtagok emlegetéséről éppen úgy, mint különböző állatfajták felsorolásáról, nem is szólva a lenge erkölcs és a szülőanya fogalmának összekapcsolásáról – szálltak a szavak Belami szájból, mint megannyi békegalamb.

– Hiszen mégiscsak ezeréves cimborák vagyunk, és mindannyian megfontolt, józan emberek – zárta vita-kulturális kortesbeszédét a külváros nyugalmazott szépfiúja. Talán éppen abban a percben, amikor a fészbuknak nevezett nagyon közösségi hálón egyszerre kilencszáz helyen jelent meg az ökör szó, hétszázat verve ezzel a hülyére, hatszázat a marhára és ötszázat arra a szép magyarsággal megfogalmazott kommentre, amit így zárt szerzője:...mert kitaposom a tüdőd, te genetikai hulladék.

Bátyi Zoltán

Belami jégforró aranya

Belami
2018.02.23.

Figyeljenek már! Csak két percre figyeljenek, ha tudni akarják, mi is az a shorttrack? – próbált bebújni ordítozásával a rettenetes hangzavarba lófejű Döncike. De a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagytermében azon az estén, amikor négy gyorsan korcsolyázó legény megszerezte a téli olimpiák és Magyarország történetének első aranyérmét, akkora hangerővel, amennyivel vízfejű Döncike bírt, erre esély (vagy ahogy sportriporterül mondják: sansz) sem mutatkozott.

– Sortrek! Na ne röhögtessen! Ki a francot érdekel, amikor aranyat nyertük Dél-Koreában – legyintett Snájdig Pepi, aki mégiscsak meghallotta, miket kiabál Döncike (a vízfejű). Méghozzá úgy, hogy közben nagyon okos telefonját használva, még azt is igyekezett elmesélni: eme sortrek nem más, mint a rövidpályás gyorskorcsolya, amit egyébként jégkorongozásra használt pályán 111,12 méter hosszú ovális körön keringve űznek azok a versenyzők.

Ezekre a szavakra már Belami is felfigyelt, aki éppen egy asztalon ugrálva üvöltözte, hogy „Ki a legjobb? Magyarok!”, és azon szorgoskodott, hogy csárdásra hívja Plüss Etát.

– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! – harsant a külváros szépfiújának hangja. – Mert a most hallottaknak minden szavát kötelező megtanulni. Mint ahogy ezt a névsort is, mégpedig ábécé sorrendben: Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor. Hiszen ha nem lenne a sortrek, meg ezek a fiúk se lennének, most nem ugrálnák itt örömünkben, ünnepelve egy csodát.

Belami még azt is szerette volna elmondani, hogy a Zsibi törzsközönsége két héttel ezelőtt még azt se nagyon tudta, hogy téli olimpia lesz Dél-Koreában. Pár napja meg egy szégyenhozásra szakosodott magyar színekben induló síakrobata nő miatt azt üvöltözték, még a havazást is be kellene tiltani Magyarországon, nem hogy a téli olimpia emlegetését. De Belami mégis inkább elkezdett táncolni, miközben Józsi csapos mérte a sört, azt kiabálva: na, ha 111 méter a pálya, akkor 111 sörig meg sem állunk!

Furcsa mód, ezzel a kijelentéssel senki nem szállt vitába, és nem csak a sör miatt. Mint ahogy a győzelem utáni estén a Zsibbadt brigádvezetőben mindenki elfelejtette, hogy valaha is haragudott a másikra, hogy hányszor verték át az életben, mennyit kiabált vele a főnöke, mennyibe is fáj neki a fűtésszámlája, télvíz idején.

Bika Jenő, aki szerint Smúz apu egy lendkerekes elefánt, éppen Smúz úr nyakába borulva kért bocsánatot minden korábbi kijelentéséért, és merengett el azon, milyen csodákra képes az ember, ha mindent megtesz a győzelemért. Snájdig Pepi ugyan a hatodik visszajátszás után sem tudta, ki és miért ott rohan a jégen, ahol éppen kering, hány kör is 5 ezer méter, meg ki vált kit, miért és mikor. De együtt csapott a levegőbe minden cimborájával, amikor a tévében a négy srác örömét látta, és szent esküvéssel fogadta Hergejj Bellának, hogy a legközelebbi fizetéskor megadja az összes adósságát. Bella meg ezt el is hitte, miközben Cink Enikőt (korábban hülye tyúk...) biztosította örök barátságáról.

– Mégis, mi folyik itt? – ült a döbbenet Firnájsz Egon arcán, amikor, mit sem tudva a tél eddigi legfontosabb sporteseményéről, benyitott a Zsibi ajtaján, és azt látta: kart karba öltve éppen körtáncot jár minden vendég.

– Áááá, semmi – legyintett mélabús komorságot erőltetve magára Belami. Majd hirtelen belekiabálta Egon arcába és persze az egész, szürke-panelos-lucskos világba: győztünk. Korcsolyával karcoltuk bele a koreai jégbe a magyar sporttörténelem egyik legszebb fejezetét.

Józsi meg éppen azt számolta, hogy a 111-es sörcélt a népes kompánia már jócskán túlteljesítette. De nem ment kárba – nyugtázta boldogan –, ugyanis Belami már éppen azok nevét írta össze, akik szent esküvéssel fogadták, hogy eshet hó, fújhat szél, még ezen a hétvégén megnézik, mégis milyen belülről egy fedett jégpálya.

Bátyi Zoltán

Belami síakrobatája

Belami
2018.02.20.

Elárulná nekem valaki, hogy ez a csaj mégis mit művel? – bámulta kiguvadt szemmel a falra szerelt, enyhén légypiszkos tévéképernyőt Snájdig Pepi. Bár a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsmában voltak éppen elegen, akik a hideg elől menekültek belső fűtésre roppant alkalmas, szeszüzemű testbélésért, egyetlen válasz sem érkezett. A tekintetek rátapadtak a képernyőre, ahol egy tetőtől talpig síruhába öltözött, ettől sportolónak látszó versenyző le és fel tuszkolta magát a hócsőnek látszó akadálypályán, majd mikor túlélte az attrakciót boldogon mosolygott bele a világ képébe.

– Na, ez a hölgy Elizabeth Swaney, aki pjongcsangi téli olimpián képviselte hazánkat. Ő a mi síakrobatánk – tárta szét összes karját Firnájsz Egon, és apró könnycsepp csordult le borostás arculatán.

– Akrobata? Meg Pjongcsang? És még olimpia is? Na ne röhögtessen...– dermedt a szesz Ló Elek véráramában, majd egy rövid káromkodás közepette rendelt újabb pálinkának nevezett agyzsibbasztót.

– Miért ne lehetne nekünk is ilyenünk. Meg aztán hozzám képest egészen jól síel... – motyogta Plüss Eta, miközben a bravúros magyar teljesítményt (tök utolsó hely...) már többen is magyarázgatták.

Vízfejű Döncike például arról beszélt, hogy a magyar síszövetség szerint az olimpia előtt nem is látták, mire képes a mi Erzsikénk, vagyis ők nem tehetnek semmiről. Más azt hozta fel mentőkörülményként, hogy igaz ugyan, a szép mosolyú Liza olyan mutatványra volt csak képes, amilyenért egy szlovákiai falu iskolájának alsó tagozatos tornaóráján csak nagy jó szándékkal adják meg a kettest, de akkor is a mi Lizánk.

– Egyébként meg mindent saját zsebből fizetett, az országnak egy fillérébe sem került. Na és a kvótát is teljesítette – vetette a köznép közé információit Józsi csapos.

– De akkor is Magyarországot képviselte. És akik most teli szájjal röhögnek rajta, meg a világhálón osztogatják a síbemutatóját, nem Lizáról beszélnek, hanem a magyarról, akit csak két dolog zavart: a hó meg a sítalp – robbant a düh Minek Dönciben.

– Nem lehet, hogy magából csak az irigység beszél? Mert hogy nem tudok elképzelni olyan mozgásformát, amiben kigyelmed akár még a Panel Pál lakótelep nem hivatalos háztömb-bajnokságán elindulhatna, legyen szó négyütemű brummogásról, vagy víz alatti szájtátásról – somolygott Belami. Majd mielőtt még Dönci úr rá támadhatott volna, a plafon felé emelte a kezének hosszúra nyúlt mutatóujját, és azt kiabálta: pozitív gondolkodás, csak pozitív, semmi más.

– Hát ezzel meg mit akar mondani? – ragadta nyakon Belamit a kérdés, ami egyszerre több irányból is rátámadott.

– Emlékeznek még Ericre, az angolnára? Úszni vajmi keveset tudott, de nem fulladt bele a medencébe, és ezzel világhíresség vált belőle. Vagy említhetem Eddie urat, akit sasnak becéztek, és síugrásban mutatta be, mennyire ügyetlen. Sírepülni nem tudott, de a világhírnév mégis úgy felkapta, hogy talán még most is a fellegek fölött száll a halhatatlanság felé. Egy jó kis marketinggel mi is feltuningolhatnák Csősíelő Lizánkat. Hogy azt ne mondjam, akár még látványosság is válhatna belőle – vonogatta vállát a külváros nyugalmazott szépfiúja.

Majd kalapját lengetve elköszönt a társaságtól, azon törve az agyát, vajh mikor lesz már végre olimpiai szám a kétszáz méteres pacal pörkölt? Mert hogy abból azonnal tudná kvalifikálni magát, arra mérget vethet az összes síakrobata…

Bátyi Zoltán

Belami elefántzebrája

Belami
2018.02.07.

Maga meg miért remeg úgy, mint akit két hétig mixeltek egy régi, szép emlékű NDK-s turmixgépben? – fordult Cink Enikő felé Minek Dönci két másodperccel azután, hogy Encike betámolygott a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző lakótelepi kiskocsma nagytermébe.

– Nem remegek, csak sokkot kaptam, netán egy kisebb idegösszeomlást – nyugtatta meg Döncit és a többi jelen ivót Enikő. Majd egy heves mozdulattal maga elő rántott néhány féldecis, de teljesen teli poharat, és úgy zúzott le némi tömény alkoholt a torkán, hogy az ámulattól többen is kiestek a saját szájukon.

– Hoppá! Ez aztán a módszeres gyógykezelés – próbált gúnyolódni Firnájsz Egon. Ám amikor megtudták, milyen haditettet hajtott végre Cink asszony, már a megértés tükröződött minden borostás ábrázaton.

– Szóval azt mondja, több, mint hat darab, közútilag felfestett zebrán átkelt, amíg ideért a munkából… – összegezte a sebtében összekapart információk lényegét Belami.

– Szóval azt...– kért még egy felest Enikő, közölve Józsi csapossal, hogy a fél most jelentsen litert.

– Azt nem hiszem el. Mert hogy egy ilyen bravúr baleset nélkül egyszerűen nem sikerülhetett. Miért nem mondja azt, hogy megmászta egy Csomó Lungmát, hihetőbb történet lenne – legyintett Bovden Béci. Majd előadott egy rémmesét arról, ő hogyan cselezett ki egyszerre két vágtató vadrácsos dzsipet és három kósza úthengert, amikor egy ilyen, fent nevezett, aszfaltra festett zebrán haladt át.

Talán öt óra lehetett, amikor a zebrás kalandok licitje elkezdődött, de már a nyolcat is elütötte az óra, amikor Belami megpróbált megállj szabni a parttalan vitának. Egyebek mellett arról beszélt, hogy a közlekedési morál igenis javuló tendenciát mutat, sőt mi több, ő már hallott olyan autósról is, aki egy nap háromszor is megadta az elsőbbséget gyalogosnak.

– Na, ezzel a szöveggel selejtező nélkül ott lehetne a hazugság világbajnokság döntőjében – fintorgott Snájdig Pepi, aki pontos felmérései alapján közölte, hogy könnyebb lenne egy NATO hadgyakorlat összehangolt harckocsitámadását túlélni, mint a magyar zebrákat, amelyek mára már csak útdísszé váltak.

– Akárcsak a pirosat mutató közlekedési lámpák. Ha valaki a zöld jelzés biztonságában vágna át a zebrán, az jobb, ha egyenesen a temetkezési kft. legközelebbi irodáját veszi célba, és már rendeli is a gyászszertartást magának – szállt be a beszélgetésbe Plüss Eta is.

– Csak azt tudnám miért és hova rohan úgy a négy kerékre szerelt világ, hogy eljutottunk a közúti apokalipszis eme állapotába? – tette fel költői kérdését Smúz apu, majd mesélt egy történetet babkocsit tologató kismamáról, aki olyan sikollyal menekült át az út egyik oldaláról a másikra, hogy fájdalmasan felnyerített alatta a zebra.

Közben persze született számtalan szebbnél is okosabb javaslat.

– A XXI. század Magyarországán vasúti sorompókat kellene szerelni a zebrákhoz – zúgta Firnájsz Egon. Életfogytig tartó láncra vert rabsággal, netán középhosszúságú brazil szappanoperák nézetésével kellene büntetni azokat, akik nem tudják fékezni a fenekük alatt ficánkoló lóerőket – dördült Mell Linda hangja. Bovden Béci úgy vélte, talán az is elég lenne, ha egy-egy televíziós reklámblokkban a liposzómás lábgomba kenőcs helyett szólnának pár szót a kulturált közlekedés szabályairól is.

– Ennyi erővel azt is mondhatnánk: zebra helyett elefántot fessenek az aszfaltra, majd az elriasztja a benzinbanditákat – legyintett Belami, akiből a pozitív gondolkodás eme késői órára nyom nélkül elpárolgott.

– Elefántot? Nem is rossz ötlet...– vigyorgott Smúz apu, és kalapot lengetve elköszönt a Zsibis csapattól.

És talán még mindig lengetné azt a kalapot, ha a Zsibi előtti zebránál nem üvölt rá 260 lóerős udvariassággal egy frissen fényezett Kocsi de Luxéból a kulturált hang:

– Mit lengecc, te bunkó barom? Nem láttad, vaksi tevenyúzó, hogy gyüvők? Örüjjé, te evolúciós zsákucca, hogy csak a lábadon möntem át, és nem tolatok vissza a bordájidra! – zengett az utca.

Belami meg arra gondolt, hogy talán az elefánt mégsem lesz elég, és még ma este elkezd kiépíteni – a kínai nagyfal tervrajzait felhasználva – egy kisebb sáncrendszert a Panel Pál lakótelep gyalogosoknak szánt átkelői köré…

Bátyi Zoltán

Belami kézilabdás bánata


És azt látták, amikor a spanyolok 15 perc alatt úgy megfordították a meccset, hogy a svédek, csak pörögtek a tengelyük körül, mint a részeg búgócsiga, és még az se tudták kimondani, hogy fapapucs, bár lehet, hogy mondták, de momentán én svédül annyit se értek, hogy…

– Ugyan, fejezze már be! Nem látja, hogy ez itt és most senkit nem érdekel? – legyintett a kézilabda világbajnokság döntőjét mélységesen mély szakértelemmel magyarázó Minek Dönci felé Firnájsz Egon. Közben – puszta véletlenből – levert néhány poharat, ami furcsa mód, mind Dönci fején csattant. Hol máshol, mint a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrzi Panel Pál lakótelepi kiskocsma nagytermében.

– De hát… – próbálkozott volna újra Dönci, ám ekkor már Firnájsz Egon is könnyebb testi sértésben részesítette, kihangsúlyozva, hogy ez a tél nem a kézilabda jegyében telik. Legalábbis magyar szemmel nézve – tette hozzá Egon. Majd kifejezte aggodalmát, miszerint olyan mély gödörben a honi kézilabdázás, amilyenre már régen volt példa. A női válogatottunk a decemberi németországi Európa-bajnokságon 14. lett, olyan rossz helyezést elérve, mint még soha.

– A férfiak meg? Három meccset játszottak Horvátországban, háromszor elverték őket, és végül nekik is, ha jól tudom, a 14. hely jutott. Ezek után…

– Már meg ne sértődjön, kedves Egonom, de éppen ezek után kellene sokkal többet beszélni arról, mégis, mitől álltunk így fejre – mordult Belami. – No persze nem csak nekünk, hanem azoknak az uraknak, akik nem kevés fizetésért dolgoznak e csodaszép sportág felvirágoztatásán, majd olyan szépen meg tudják magyarázni, mennyi biztató jelet láttak a magyarok meccsein, amennyitől még a kézilabda kapu fájának szálkás szeme is bepárásodik.

– Mégis, mire gondol?

– Például olyan csapatokra, amelyek mellett már több tolmács dolgozik, mint ahogy edző, mert hogy az élcsapatainkban jószerével csak külföldi sztárok játszanak, és emiatt nem jut hely a magyar tehetségeknek. Vagy arról, mennyit ér egy kétcsapatos bajnokság, Veszprémmel, Szegeddel, hogyan várjuk el, hogy ilyen kiélezettnek aztán éppenséggel nem nevezhető hazai derbik után majd felvehetik a versenyt a mi játékosaink olyanokkal, aki hétről hétről fogcsikorgatva hajtanak minden gólért, mint mondjuk a franciák, a németek vagy a spanyolok. És mindez történik olyan országban, amelyik egy évtizede még exportálta a kéziseket, olyan országban, ahol az állam soha nem támogatta úgy a kézlabdát, mint mostanság teszi.

– Mindig tudtam én, Belamikám, hogy maga aztán jajongásban világbajnok. De ha már ennyire ismeri a bajokat, lökjön elénk egy kevéske orvosságot is – akaszkodott Belami szavaiba Snájdig Pepi.

– Én? Miért én? Amikor az egy lakosra eső szakkommentátorok száma hazánkban a legnagyobb. Mondják el ők – vonogatta a vállát Belami. De aztán csak előállt újabb kérdéseivel. Például azt firtatta: ugyan miért nem lehet körbenézni egy kicsit jobban a déli határon túl, ott, ahol Jugoszlávia szétesése után már szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, montenegróiak is tudják a siker receptjét, de legalábbis mind kijutott az Európa-bajnokságra.

– Ők vajon hogyan nevelik az utánpótlást? Mert nehogy azt mondja nekem, hogy a horvát kölykök az első óvodai védőoltással megkapják a kézilabdás tudást is? – öntötte el a düh Belamit.

– Mielőtt hajba és egyéb testrészekbe kapnának, nem beszélgetnénk inkább Babos Tímeáról. Tudják, Ausztrália. Meg Open. Meg pozitív gondolkodás… – engedett meg magának egy félszeg mosolyt Plüss Eta. Majd miután hozzátette: mert e szép hölgy páratlan sikereire inni kell, mintha öt fokkal emelkedett volna a hőmérséklet a téli hideg fogságában vergődő kiskocsmában.

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?