Belami foci világbajnoksága

Belami
2014.06.18.

 
Jaj nekem! Vége annak a jó kis izgalmas magyar NB I-nek, és nem nézhetek mást, csak ezt az unalmas foci világbajnokságot - nyújtózkodott recsegő-ropogó székében Smúz apu. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönsége – amely éppen a körmét rágta izgalmában, ki nyeri az éppen aktuális Németország–Portugália mérkőzést, amelyen 20 elszánt gladiátor úgy vágtatott a pályán, mintha életéért küzdene – előbb meg sem hallotta Smúz úr körmönfont mondatát, majd négy-öt üres sörös korsót dobtak felé, hogy legalább a szünetig elkábítsák.

– Ez sikerült is – motyogta a mentős, amikor Smúz urat elsősegélyben részesítette, és beült a nézőközönség közé, ahol akkorra persze kiderült, hogy Smúz nem azért beszélt bambaságokat, mert oly egyszerű, mint egy faék, csupán viccelődni próbált. Már ha lehet azon viccelődni, hogy lassan már a Húsvét-szigetek kőszobrai is kijutnak egy világbajnokságra, csak éppen a magyar válogatottnak van annyi esélye egy efféle tornán megmutatni képességét, mint szenegáli sífutónak dupla axelt ugrani, elefántháton, rükvercbe kacsolva.

Ez utóbbit Firnájsz Egon tette közzé, alázva a magyar focit, és elégedetten fogadva a sörgőzös röhögőkórus nyerítését.

– Nyeríteni persze lehet, de talán inkább tenni kellett volna azért, hogy a magyar labdarúgás ne süllyedjen ilyen mélyre – szólalt meg Belami. Majd kifejtette: van nekünk egy roppant szerethető országunk, ahol mindenki mindenhez ért, leginkább mások munkájának kritizálásához, de amikor azt mondják neki: hékás, te mégis mit tettél azért, hogy jobb legyen – jelesül a foci -–, csak néz ki a fejéből, mint aki még soha nem látott karón varjút.

– Hogy jön ide a varjú? Meg egyébként is, én mit tehettem volna azért, hogy a magyar csapat kijusson egy világbajnokságra? – hökkent meg Minek Dönci.

– Maga? Hát maga valóban nem sokat, de azért laknak ebben az országban egy páran, akik remekül megéltek még ebből a harmat gyenge, labdarúgásnak látszó játékból is. Miközben annyi vészharangot kongattunk, hogy már csak azok a hangja hallatszott az üres lelátókon, de ki tudja milyen furcsa okból és ki tudja milyen forrásokból mégis ömlött a pénz a fociba. No, nem annyi, mint mondjuk a németeknél, de annál mindenképpen több mint amennyit megérdemelt volna. Semmi eredményt fel nem mutató edzők egymást képezték, azt se tudtuk már hányféle lícensz, vagy mi a franc kell ahhoz, hogy leüljön valaki a kispadra, csak éppen az eredmények nem jöttek – hadarta Belami.

– Maga is csak kritizálni tud – vihogott Plüss Eta, mint akit éppen most tudta meg, eltörölték az összes devizás adósságát.

– Meg örülni is. Hogy végre nem csak akarjuk a jó labdarúgást, hanem teszünk is érte. Jó, tudom, két és fél perc múlva megköveznek, de akkor is kimondom: igenis helyes dolognak tartom, hogy beindult a stadionépítési program, hogy műfüves pályák százait adták már át, hogy végre olyan létesítményekre költjük a pénzt, amelyekbe lehet játékost, nézőt, labdát kergető gyereket is vonzani.

– De hát ezt a pénzt... – próbált közbevágni Cink Enikő.

– Tudom, tudom, ezt odaadhatták volna magának is, szétoszthatták volna minden magyar között, de nem így tették. Pontosabban: dehogyis nem. Szerintem az ország közös érdeke, hogy szépüljenek a sportpályák, ahogy korábban szépültek a színházak is. Mert a sport is kultúra, bármilyen hihetetlen egyeseknek. De mondok én maguknak mást is! A sport egészség is. És egy olyan országban, ahol az emberek egy harmada dagadt, mint egy elefánt, két harmada csak akkor mozdul, ha nem találja a tévé távirányítóját, ugyanakkor oly sok milliárdot költünk olyan emberek gyógyítására, akik, ha sportolnak, meg sem betegedtek volna, én még több pénzt áldoznék minden olyan épületre, amiben lehet mozogni.

– De mennyi köze ennek a világbajnoksághoz? – mutatott a tévé felé Józsi csapos, miközben a németek éppen úgy alázták a portugálokat, hogy könnybe lábadt Cristiano Ronaldo futballcsukája is.

– Nézze, ha ezt magának magyarázni kell, akkor inkább nézzen szappanos operát, napi nyolc órában – legyintett Belami, és alámerült álmaiban. Olyan stadionok lebegtek szemei előtt, amelyben már nem dilettáns edzők osztják az észt, ahol a klubvezetők körül legyeskedők nem azt számolják, mennyi pénzt lehetne kivenni a fociból, hanem azon agyalnak, mit tehetnének azért, hogy minél többen a fociért és ne abból éljenek. És ezekben a szép stadionokban nem futballhuligánok ordítanak kiherélt sakál hangját utánozva mocskos rigmusokat, hanem zúg a hajrá, a játékosok meg futnak, küzdenek, és úgy rúgnak a labdába, hogy lövésük a kaput, nem pedig a szögletzászlót találja el.

Belami ekkor kinyitotta a szemét, intett Józsi csaposnak, hogy ünnepelne, most ne a vizezett borból hozzon, majd a poharát forgatva azon gondolkodott, mikor látott utoljára az utcán olyan kis srácot, aki hóna alatt futball labdát szorongatva ballagott egy foci pálya felé...

 

Bátyi Zoltán

Belami aranyérmei

Belami
2013.08.05.

– Maguk meg miért viháncolnak olyan hevesen? Ettől még nem lesz olcsóbb a kenyér, pedig jó sokba van ez nekünk… - legyintett az elmúlt vasárnap estéjén a Zsibbadt Brigádvezető soha nem múló szép emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kiskocsma nagytermében Bika Jenő. Nem mondhatnánk, hogy szavaiból túlságosan veretes mondatokat állított össze. De arra elégségesnek bizonyult ez a néhány szó, hogy Belami leugorjon az asztalról, hol addig észak-zanzibári népi táncokat lejtett, két korsó sörbe dugva kecses és bütykös lábujjait, Smúz apu lehúzza fejéről a kövezet felmosására használatos vödröt, amin addig Plüss Eta dobolt ismertebb kelet-írókéz dalokat, és Snájdig Pepi akkora ütésre lendítse a kezét, hogy a mozdulat szelétől bepárosodjon Minek Dönci két szeme.

– Miket beszél, maga lendkerekes ökörnyál? – kiabálta Belami. – Mi nem lesz olcsóbb? És miért nem lesz?

- Na bumm, nyertünk egy-két világbajnokságot a vizes vébén, oszt annyi. Ezért kár annyira hergelődni – vonogatta ekkor már mind a két vállát is Jenő bátyó. Majd eme vonogatás egyre folyamatosabbá vált, mivel Snájdig hétszer a falhoz vágta, azt üvöltözve: ha még egyszer efféléket mond, és rontja az ország meg a Zsibi nagyközönségének örömét, akkor úgy szájba vágja, hogy még annak a háznak az ajtóféltáját is kiüti, aminek még le se rakták az alapjait.

– De hát ez csak úszás, meg vízilabda. Ez csak egy játék – hörgött Bika úr, mint akit nyolcan kínoznak úgy, hogy még Csapajev elvtárs öt háborúval korábban mosott kapcáját is az orra alá dugják.

– Magának egy világverseny, ahol a hazánk férfi vízilabda válogatottja 10 év után állhat fel a dobogó tetejére, ahol Hosszú Katinka fantasztikus úszással kápráztatott el vagy egymilliárd tévénézőt, az csak úszás, meg vízilabda? – kérdezte kissé dadogva Cink Enikő, mert beszélgetés közben éppen Bika Jenő homlokán ugrált a tűsarkú bakancsával.

– Te jó ég! Hát ide jutott a világ? – sírta el magát Belami, és arra gondolt, néhány dolgot elmagyaráz Bika úrnak. Például beszél arról, hogy az úszás és a vízilabda nem csupán sport, hanem erő, ifjúság, öröm, és bizony arra is nagyon alkalmas, hogy egy egész országot összekovácsoljon. Hogy az úszás, mint minden sport, példaképeket adhat egy olyan ifjúságnak, amelyik maga sem tudja, merre is van előre, és merre a hátra ebben a dülöngélő világban, hogy megnevettesse azokat, akik szürke hétköznapokon leginkább csak lehajtott fejjel járnak, és összehozzon olyan embereket, akik már öt éve ki nem mondták a szót, barátság.

– Ha csak tízezer fiatal választja a drog meg a pia helyett az úszást, ha csak ezren döntenek úgy, hogy kipróbálják magukat ebben a sportban versenyzőként, ha csak száz polgármester mondja azt: építsünk már végre mi is egy uszodát a városunkban, ezek az aranyérmek többet érnek egy egész aranybányánál – kiabálta közben Firnájsz Egon.

– Ha meg a magyar – akiknek mindig azt magyarázták, hogy kicsik, hogy vesztesek, hogy bűnösök – elhiszi, hogy nem csak a sportban tudunk remek eredményeket elérni, hanem az élet más versenypályáin is, akkor meg a három arany értéke pénzben ki sem fejezhető – vélekedett Firnájsz Egon, aki legutoljára úgy húsz éve mártózott meg uszoda vizében, de most pontosan tudta: a fizetésből legelőször egy úszógatyát vesz.

És ekkor Belami úgy érezte, neki már nincs is mit mondania. Szép lassan felállt a székéről, odalépett Bika Jenőhöz, megsimogatta Jenci túlérett dinnyéhez igencsak hasonlatos buksiját, és csak ennyit kért:

– Mondja meg a magához hasonlatos barátainak, hogy igen: az ország sokat költött arra, hogy méltó módon képviseljék sportolói. És mondja el azt is: ha nem költött volna erre, most nem gazdagabbak, hanem sokkal szegényebbek lennénk. Én meg csak reménykedem: nem sok olyan embert talál, akinek ezt el kell magyarázni – köszönt el Belami, hogy kilépjen a Panel Pál lakótelep főutcájára, ahol éppen a Hőguta SC játszotta végtelenített mérkőzését a Kánikula FC-vel.

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?