Belami karácsonyi vására

Belami
2013.12.19.

„Azt a notbukot akarom, értsd már meg, nem tudok élni nélküle!” – üvöltötte a hiperszupermarket közepén toporzékolva a gyerek, rengett a föld, az áruház fölött megremegtek a csillagok, de leginkább az anyja érezte úgy: még egy perc, és a fejére szakad az álmennyezet.

De nem volt ideje ezen sokat agyalni, mert egy plazmatévét cipelő házaspár átgyalogolt a lábán, majd két kamasz a világ legokosabb mobiltelefonját markolászva, mit éppen három perccel ezelőtt fizetett ki, le is lökte a mozgólépcsőn. Persze az asszony nem esett nagyot, mert ama bizonyos mozgólépcsőn éppen 7683-an igyekeztek felfelé, hogy a támadó csapatok összes fegyvernemet bevetve megnyissák a decemberi 18. rohamot a harmadik emelet ellen, ahol a műszaki cikkeket árulták-vették, a nép, a karácsony hevében pirosodó nép meg csak ment és ment, mintha ezen a harmadikon mindent ingyen osztanának.

„Azt a notbukot akarom, értsd már meg, nem tudok élni nélküle!” – zengett tovább az üvöltés, Belami meg csak állt, mint akinek műmárványba gyökerezett a lába, és nem akart hinni a szemének. Vagy pontosabban: nem tudta melyik szemének és melyik fülének higgyen. Mert hogy egy nappal korábban az egyik televízióban előbb egy szociológus világosította fel, hogy a magyar gazdaság még mindig mély válságban van, az embereknek nincsen pénzük, egyik napról a másikra élnek. Majd egy Rózsadombon edződött mélyszegény politológus beszélt arról, hogy majd' minden második ember a megélhetési küszöb alatt él, és a mindennapi betevőre sem futja. A riporternő pedig olyan hevesen bólogatott, mint aki már látott falu szélén kurta kocsmát, sőt mi több, még kurta kocsmában bóbiskoló szegény embert is.

Belami ezek után bejelentette hites nejének (szül: Görcs Jolán), hogy ő ugyan nem megy holnap bevásárolni, mert nem akar ennyi szegénnyel, üresen kongó boltokkal szembesülni, meg van neki a saját baja, így aztán inkább a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsmában búsongana a hamarosan beköszöntő nemzethalálon.

– Adok én neked olyan búsongást, hogy két hétig a légycsapót is föld-levegő rakétának nézed – kedveskedett Görcs, ki Jolán, így aztán Belami belecsöppent a szegény Magyarország hétköznapi valóságába. Már a húsboltban érezte, hogy talán a szociológus néhány ponton tévedett. Egészen pontosan akkor gondolt erre, amikor egy heves asszonyka át akarta vágni a torkát egy tortalappal, mert úgy vélte, ha Belami vesz még kettőt a filézett csirkecombból, akkor neki már nem maradt csak 46 darab, már pedig annál kevesebbel ő ugyan haza nem megy.

– Csak nyugalom, asszonyom, van itt áru annyi, hogy két hete éheztetett oroszlán csorda sem tudná felenni – magyarázta a hentes, de az asszony akkor már messze járt, és „Mégis inkább libamájat veszek! Most akciós!” – kiáltozással egy másik pultnál taposott bele két gyomorba és hat lélekbe.

– Nem tudja az úr, hogy az összeszerelhető dzsípiesz-kalkulátorhoz hol lehet  lendkerekes műholdvevőt venni, olyan három D-set, amin a monitor kijelzőjével tudok rántott gombát szeletelni? – lökte meg ekkor véletlenül és edzett könyökkel egy férfi, így riasztván fel a külváros nyugalmazott szépfiúját közelmúltat idéző réveteg emlékezéséből.

– Én tudom! – harsogta egy dobozt cipelő öregúr, és már magyarázta is, hogy a legósaroktól balra látott effélét, de ő mégis inkább az atommeghajtású fűnyírót ajánlaná karácsonyra, mert abba beépítették a DSL-XK3-at, ami nélkül ugye már csak nem élhet a magyar.

– Aha... – nyögte Belami, majd elképedve vett észre egy sídzsekit, ami alá azt írták: 235 000 Ft.

–Aranyból van? – kérdezte nejét, de Jolán csak legyintett: „Ne foglalkozz mindenféle kacattal!” –, és már vágtattak is tovább, mert híre ment, hogy a szomszédos plázában 50 százalékkal olcsóbb a mélyhűtött rántott koszinusz, sőt mi több, lánctalpas kotangenst is adnak hozzá.

– És az mi? – kérdezte Belami.

– Mit tudom én. Olcsóbb, és most kell venni, mert a végén még elfogy – rohantak a kijárat felé, ahol éppen 5443-an akartak bejutni a hiperszuperbe, aminek a tetején lévő parkoló úgy csurig telt autókkal, hogy élelmesebb sofőrök már azon dolgoztak, hogyan lehetne lapjával besurranni a tűzoltó létrára addig a pár óráig, amíg elköltik kevéske pénzüket rendkívül fontos dolgokra.

Belami ekkor úgy döntött: irány a Zsibi kocsma, mert ezt nem lehet kibírni.  El is tűnt az asszony mellől, mint szürke szamarak szokták tenni ködös időjárás esetén. De öröme nem tartott sokáig. Ugyanis a Zsibbadt brigádvezető üres volt.

„Mindenki vásárolni ment...” – szomorkodott Józsi csapos –, csupán a tévé halovány fénye pislákolt, a tévében meg egy morcos-világmegváltó csatornán heves vita folyt arról, vajon mikorra tud kilábalni Magyarország a mély válságból, mert hogy ez így nem mehet tovább, ugyanis majd’ minden második ember a megélhetési küszöb alatt él.

Belami szegénységi statisztikája

Belami
2013.11.07.

– Ezt nem hiszem el! Hogy a XXI. század elején, amikor már a telefon is okosabb, mint az ember, a világ más részein kétszáz emeletes felhőkarcolókat építenek, meg olyan villámgyors vonatot, ami még el sem indult, de már meg is érkezik, nálunk négy és fél millió ember szörnyű szegénységben tengődjön – könyökölt szomorúan a kocsmaasztalra Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő közhasznú szeszközpont nagytermében.

– Ne is higgye, mert ez nem igaz – lökött oda a falhoz egy tömör, ám velősnek nevezhető mondatot Belami, majd kortyolt egy csöppnyit a söréből.

– Már miért ne hinné el? Igenis nagyon sok szegény ember él ebben az országban, én is ismerek olyat, akinek hónap végén csak kenyérre meg vízre futja – dobbantott ingerülten a kocsma kövén méretes bakancsával Smúz apu. Majd részletesebben is kifejtette: szerinte mire elég a minimálbér, és mire a 70 ezer forintos nyugdíj. Nem is beszélve a munkanélküli segélyről...

– És elmondaná, hány olyan embert ismer, akinek csak kenyérre és vízre futja, ha itt a hónap vége? – kérdezte Belami, egy újabb korty nyeldeklése után.

– Hááát, nem vagyok én statisztikai hivatal.

– Az már biztos, hogy maga nem az. De tudomásom szerint azt se a statisztikai hivatal mondta, hogy immáron négy és fél millió ember szegény ebben a hazában – ragadta meg korsóját és a szót Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja.

– Maga szerint ez a szám teljesen irrevertikus? – igyekezett nagyon tudományos lenne Minek Dönci, hiszen mégiscsak komoly téma került az asztalra.

– Gyanítom, irreálisat akart mondani – pislantott Belami, miközben bólintott. – Mert azt senki nem vitatja, hogy a magyar életszínvonal mondjuk Hollandiához képest elképesztően alacsony, mint ahogy az volt tíz éve, húsz és ötven éve is. De gondoljanak csak bele: ha itt négy és fél millió ember tengődne, akkor az utcán minden második velünk szembe jövőn azt kellene látni: utolsó gatyája is foszladozik, likas az egyetlen cipője, szeme guvad az éhségtől. De legalábbis fogalma sincs, miből fizeti ki a számláit. Mondom: minden másodiknak! De én elég sok helyen körbejártam már ebben az országban, jól ismerem a városunkat, ezért bátran állítom: ez a szám hazug is, hamis is. És csupán arra jó, hogy egyesek felhergeljék vele az egyébként is igencsak pesszimista magyart.

– Ja, persze, mert maga mindent látott. Ugyan, ki hiszi ezt el – legyintett Plüss Eta.

– Ezt nem állítottam. De azért olvastam újságcikket arról, hogy az ország egyharmada elhízott, arról, hogy több mint 10 millió mobiltelefont használ a magyar, hogy milliókban mérhető a személykocsik száma. És látom, milyen autók állnak még a lakótelepi parkolókban is, hogyan tolong a nép egy-egy ünnep előtt a szupermarketekben. Mint ahogy azt is tudom: nem lehet egy olyan országban pontos statisztikát készíteni, ahol annyi az adócsaló, mint szitán a luk, ahol olyan ember is minimálbérre van bejelentve, aki luxusautóval furikázik, ahol a svarcban is dolgozó kőműves a képembe röhög, amikor mondja, kétszáz nettót is felmarkol a minimál fizetés mellett, hogy csak néhány példát említsek.

– De akkor mégis, mennyire vagyunk szegények? – csapkodta a pultot Józsi csapos.

– Mégis mit gondol? – kérdezett vissza Belami.

– Én nem gondolok semmit.

– Na, azzal a fejjel én se gondolnék – mondta a külváros nyugalmazott, de gyorsan felhergelhető szépfiúja, majd széttárta a kezét.

– Ja, meg egy kérdés: mégis, ki számít ma, 2013-ban szegénynek? Ezt elmondta már valaki? Úgy tudom, nem, ezért részemről a témát be is fejeztem. Pontosabban annyit még hozzátennék: Magyarország nem a Kánaán földje. Nem volt soha, és úgy vélem, nem is lesz az. De nem is a nyomor földje. És aki ezt állítja, az engem köp szembe, meg azokat, akik nap, mint nap munkába járnak, dolgoznak, és igenis értékeket állítanak elő. Még ha dühösen is, mert arra valóban nem gondolt senki 1990-ben, hogy 23 évvel később még csak itt tartunk. Mint ahogy arra sem, hogy egyes ki tudja miből gazdagodott milliárdosok hamarabb veszik meg a harmadik jachtjukat az Adriára, mintsem egy teherautónyi élelmiszercsomagot küldenének oda, ahol valóban szükség lenne rá... – köszönt el Belami, olyan hagy csöndet hagyva maga után, hogy súlyától repedezni kezdett a padló.

Belami cukorgyárai

Belami
2013.05.10.

– Mondja, drága Etuskám, kipihente már a ballagási ünneplést? – fordult alig ráncosodó, ám a fél kevertet annál jobban kedvelő ismerőséhez Smúz apu a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma hűvösében. Etus arca földuzzadt, mint haragos hörcsögöké, fejéből – erős felindulásból, de menthető okokból – kiszökött minden vér, míg a szája olyan káromkodásba kezdett, hogy végül sikerült egyszerre elkövetnie a becsületsértés összes minősített esetét.

– Menjen maga kispárnának a harapós medve barlangjába! – üvöltözte kulturáltan Plüss Eta. – Miféle ballagásról beszél? Egész szombaton robotoltam, mint egy igásló, a férjem annyit se mondott, hogy transzcendens koeficiens. Sőt, amikor arra kértem, ugyan húzza már le azt a zsíros ülepét a boltba bevásárlás céljából, annyit felelt: neki mentálisan fel kell készülnie az esti Barcelona meccsre.

A Zsibiben ülők ugyan nem tudták, miért kéne békés szombatokon a transzcendens koeficienst emlegetni, mert hogy ilyen nevű ember a kocsmájukba még soha nem tért be, de azért kezdték megérteni Etus felháborodásának összes okát. Pedig a történet még nem is ért véget.

– Így aztán mehettem én a boltba, ahol azt hittem: két perc alatt kapok egyszerre hátsó fali infarktust és agyérgörcsöt, pedig egyiket sem akartam venni – mesélte tovább Etus. – Annál inkább alapvető élelmiszereket, mert, hogy válság ide vagy oda, az evésről még nem tudott leszokni a család. És erre mit látok?

- Na mit? – horkant fel egyszerre Firnájsz Egon, Bika Jenő, de még Belami is.

- Árakat, uraim, árakat! Most mondjam azt, ilyen agyonhasznált, meszesedő csontozattal lementem hídba, amikor elolvastam az árcédulát a kristálycukros zacskón, és mire kiegyenesedtem, már nézhettem azt is, mibe kerül egy liter étolaj.

– Ja, kérem a világpiac begyűrűzött, ezt tudomásul kell venni – okoskodott Snájdig Pepi, és rögvest közölte, hogy Brazília mindennek az oka, mert nem szállít elég cukrot, meg egyébként is, kivágják az esőerdőket.

– Na ja, az étolaj ára meg azért ment fel, mert az araboknál forradalmak robbantak ki, és az olajkutak veszélybe kerültek? Ne nézzen már engem lendkerekes tevepúpnak! – vágott egy széket Snájdighoz Bika Jenő, mintegy baráti gesztusként.

Több sem kellett, a Zsibi törzsközönsége úgy ledobta magáról az önuralmát, mintha eme tulajdonságot válságadóval sújtották volna, és az ordítozás egy perc múlva felvette a versenyt a legkedveltebb kortárs operák hangvilágával. Már éppen Józsi csapos fejét nyomkodták a mosogatóvízbe, amikor Belami mindenkit csendre intett, és arra kért, hogy próbálja meg történeti távlatokba helyezni a cukorügyet.

– Ha azt mondja, hogy az Árpád vezér nyerge alatt puhított húsra kivetett általános forgalmi adó miatt szabadultak el az elmúlt években az árak, én máris egy széklábat nyomok a háta közepébe – sikongatott Cink Enikő.

– Árpád eszembe sem jutott – menekült a fal felé a külváros nyugalmazott szépfiúja. – De az igen, hogy Magyarországon nem is olyan régen még tíz cukorgyár volt, ami nem csupán a magyar piacot látta el, de még külföldre is termelt. Most viszont csak egy van, de az se készíthet több cukrot, mert az uniós kvóta nem engedi. És ha hozzáteszem, hogy valaha ez az ország egészen jól működő növényolaj iparral is büszkélkedhetett, ám az összes gyárunkat eladtuk, már felmerül bennem a kérdés: valóban mindent jól csináltunk a rendszerváltozás óta?

– Na ne röhögtessen, Belamikám. Még hogy minden jól csináltunk-e? Ezt most kérdi, amikor ki tudja hány ezermilliárd az államadósság? – sírta el magát Heveny Béci, Mell Linda vállára borulva.

– Azért álljunk meg egy szóra: a cukor, meg az étolaj, meg a kenyér, meg a benzin, meg az áram, meg a fűtés, meg a gáz, meg a minden árának emelkedésből azért még nem kell azt a tanulságot levonni, hogy itt minden rossz. Momentán én nem ismerek olyan kölköt, akinek a zsebében ne lapulna mobiltelefon, a lábán nem márkás sportcipő izzasztaná a zoknit, a parkolók teli autókkal, itt már minden tévé lapos, a könyvet is számítógépen olvassák a népek, már ha olvasnak, és egy kisváros főterén több a díszkő burkolat, mint az egész Vatikánban. Szóval furcsa szegénység ez a magyar… – próbálta megtalálni az arany középutat Belami.

De csak egy üres söröskorsót talált, ami a homlokán csattant. Igaz, ez az ütés ingyen érte, és Józsi csapos szerint még az adóbevallásában sem kell feltüntetnie. 

Ezeket a cikkeket olvastad már?