Belami úszó-világbajnoksága

Belami
2013.07.22.

– Na, most meg miért hallgat, Minek úr? Talán kóros lustaság támadta meg azt a szép hosszú nyelvét, hogy még mindig nem pörgeti, és nem tiltakozik? – fordult Minek Dönci felé Belami a Zsibbadt brigádvezető teraszán. A Panel Pál lakótelep legszínvonalasabb kisvendéglőjében, amit az ÁNTSZ legfeljebb hetvenkétszer záratott be az idén, ugyanis olyan kövér csönd ült, hogy már attól lehetett tartani, nem is fér be mellé senki az üres asztalokhoz.

– Miért tiltakoznék? Történt valami? – ásított Minek úr kedélyesen, mint aki egyszerre három NAV vizsgálatot élt túl különösebb vagyonelkobzás nélkül.

– Történt-e? – vigyorgott Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja. – Történt bizony: Magyarország fogja rendezni a 2021-es úszó világbajnokságot, és az is lehet, hogy ezért uszodák sokaságát fogják építeni az országban. És ha jól emlékszem, maga nem is olyan régen az új Puskás stadion miatt már egyszer eljárta a haláltáncot, mondván, az állam költhetné másra is a pénzét, mintsem sportlétesítményeket terveztessen.

– Úszó világbajnokságot? – tágult Minek úr pupillája, mint az elő szokott az fordulni bagzó macskákkal, és elnyelt úgy fél köbméternyi levegőt, hogy egyszerre törhessen ki belőle legalább negyvenhat olyan mondat, amiben elítéli a fölösleges költekezést.

Ám ekkora már megtelt a Zsibi összes asztala, és Plüss Etától Ló Elekig mindenki az úszószövetséget dicsérte, meg a kormányt, amiért bevállalt egy ekkora sporteseményt.

– Ha jól tudom, az úszó vébé a világ egyik legnagyobb látványossága. Csak az olimpia, a foci meg az atlétikai vébé előzi meg a népszerűségi listán – fitogtatta mérhetetlenül nagy tudását Bika Jenő. – Hatalmas rang ilyet elnyerni, arról nem is beszélve, hogy az úszósportunk már régen megérdemelt egy ekkora elismerést.

– Jaj, istenem, ne is mondja! – sóhajtott fel boldogan Cink Enikő, és már sorolta is Hargitay András, Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Szabó Joe, Czene Attila, Rózsa Norbert, Cseh László, Risztov Éva és még tucatnyi világklasszis nevét, érdemeit.

– Figyelje meg: ez a vébé nagy lendületet ad a magyar úszósportnak. Szerintem sorra épülnek majd uszodák a kiskölykök meg a szülök nagy örömére.

– Sorra épülnek? – hökkent meg Minek úr. – Mégis, mibe lesz ez nekünk, ha rákérdezhetek?

– A vébé központi helyszínére biztos költünk vagy 15 milliárdot – számolgatott Belami.

– De hát az…

– Na, most fogja be a száját, Döncikém, mielőtt kibélelem egy felmosóronggyal a fogai környékét.  Először is: Budapestnek már úgy három évtizede kellett volna kapnia egy úszóközpontot a közel kétmillió lakosához. Másodszor: ezt a pénzt nem egy nap alatt, hanem több évre elosztva fizetik ki. Harmadszor: közel 200 ország versenyzőit fogadja majd Magyarország, hetekig rólunk cikkez majd a világsajtó, vagyis soha ilyen olcsón még nem mutathatta meg turisták ezreit, majd remélhetőleg – az úszó vébén felbuzdulva – tíz- és tízezreit fogadó kis hazánk magát a nagyvilágnak, mint 2021-ben.

– Negyedik nincs? – motyogta Minek úr oly szomorú arccal, mint aki már érzi a felmosórongy ízét a szájában.

– De van. Igaz, csupán egy-két kérdés. Miért nem akkor lázongott, amikor a milliárdokat olyan völgyhídra költöttek a Balatonnál, amire semmi szükség nem lett volna? Miért nem akkor hápogott, amikor kormányzati negyedről álmodoztak az okosok, miközben nyakig süllyedtünk az adósságba? Miért nem akkor fájt magának a költekezés, amikor kétszer olyan drágán épültek az autósztrádák, mint a szomszédságunkban? És miért nem azon kesereg, miért fáj nekünk a pesti 4-es metró 500 milliárdja, nekünk, akik évente, ha egyszer sem fogunk ráülni – hadarta Belami.

Majd, mint aki jól végezte a dolgát, lehajolt a már többször szóba hozott felmosórongyért. Ám mire előbujt méretes orra az asztal alól, Minek úr úgy elrohant, mint aki máris elkezdte erőnléti edzését a 2021-es budapesti úszófesztiválra.

Belami új Puskás stadionja

Belami
2013.04.25.

Na, már csak éppen ez hiányzott! Inkább adták volna nekem a rám eső pénzt, és vígan élhetnék – harsogta Minek Dönci egy friss, ropogós újságot lobogtatva. Dönci ekkor éppen a Zsibbadt brigádvezetőként méltán elismert Panel Pál lakótelepi kiskocsma nagytermének (kicsi nincs…) közepén állva lötyögtette sörét, és arca semmivel sem volt vörösebb, mint egy napon érlelt céklarépa.

– Magának pénzt? Még sokkot kapna egy ismeretlen tárgy látványától – jegyezze meg gúnyosan Józsi csapos a pult mögül, majd nem titkolt célzást tett Minek úr hosszabb ideje fennálló tartozásaira.

– És mégis milyen pénzt szeretne maga megkaparintani? – érdeklődött Firnájsz Egon, aki úgy érezte, talán az emlegetett forintokból néhány becsusszanhatna az ő zsebébe is.

– Milyen pénzt? Hát annak a pénznek a rám eső részét, amit a magyar állam az én adómból most egy új stadionkomplexum felépítésére akar elkölteni. Úgy bizony, Budapesten épül majd fel az új Puskás Ferenc stadion 130 milliárd forintból, miközben nekem olyan üres a zsebem, hogy akár ki is operálhatnám, mint fölösleges tárgyat a nadrágomból.

– Százharminc milliárdot? De hát annyi pénz nincs is, nem is volt, és nem is lesz – hörgött ekkor a Zsibi közönségének nagy része, és a háborgók egy emberként csatlakoztak Minek úrhoz, azt követelvén, stadion helyett őket bélelje ki az állam, hogy végre boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

– Előbb talán tanuljanak meg számolni – javasolta Belami, szerényen meghúzódva a budi melletti sarokban. – Mert ugyebár maguk most mindannyian pénzt kérnének. Miből gondolják, hogy a maradék 10 millió ember nem így szeretné. Akkor a 130 milliárdot el kell osztani 10 millió felé, és fejenként mindenkire juthat 13 ezer forint. Ebből akarnának maguk kacsalábon forgó sörös pultot venni?

– Mi maga, fejszámoló művész? – horkant fel Snájdig Pepi, miként teszik zöld erdőben legelésző jól nevelt vadkanok.

– Nem, csak olyan gondolkodó ember, aki nemcsak néz, hanem lát is a szemével – mondta Belami.

– És mit lát, ha szabad érdeklődnöm? – nyomult a külváros nyugalmazott szépfiúja felé Cink Enikő, mind a két lábát felhasználva e tevékenységhez.

– Például azt, hogy Magyarország a sportlétesítmények terén évtizedekkel el van maradva a világtól. Lepusztult sportpályákon szédelegnek a futballisták, a nézők alatt összedől lassan minden lelátó, már ahol van ilyen. És képzeljék, csak mi büszkélkedhetünk olyan nemzeti stadionnal, amely életveszélyes, aminek a felét már évek óta le kellett zárni, és ennél nagyobb szégyent azért keresve se találnák, ha már a sport kerül szóba.

– Akkor se erre költse a pénzt az állam, amikor olyan kevés van – kiabálták többen is.

– Vagy úgy? És ne költse színházakra, operaházra, múzeumokra sem, ugye? Mert hogy maguk efféle helyekre akkor se mennének, ha korbáccsal vernék a hátukat – vadult be ekkor már Belami is.

– Tudják mit, igenis költeni kell, mert mindezek egy ország részei minden kultúrállamban. Mint ahogy a stadionok is. Egyébként pedig nálunk semmivel sem gazdagabb országok, mint mondjuk Románia, Ukrajna, sokkal többet áldozott ilyen célokra az elmúlt húsz évben, ha tudni akarják.

– És ha áldozzunk rá, akkor mi van? – kérdezte Snájdig Pepi.

– Mi lesz, inkább így kérdezze. Hát lesz egy világszínvonalú sportközpontunk, ahol közel sem csak egy stadion épül, hanem egy olyan szórakoztató negyed, ahol sportolók ezrei fordulnak majd meg, edzenek, készülnek a versenyekre. Aminek a csudájára járnak majd a világ minden tájáról. És tudja mit: én is fel fogok menni megnézni, meg még vagy milliónyi magyar, mert ez lesz fővárosunk új látványossága. Az építési költség egyébként négy évre oszlik meg, tehát szó sincs arról, hogy egyetlen esztendő alatt kellene ennyit áldozni rá. De azt se felejtsék el, maguk okostojások, hogy egy ilyen létesítményben már olyan világversenyeket lehet rendezni, amikre a leghíresebb sportolók, csapatok is eljönnek. Ami meg az építést illeti: mit gondolnak, hány embernek ad ez majd munkát, és mennyinek, ha majd elkészül?

– Egyébként meg kérdeznék valamit – fújtatott Belami. – Maguk szerint mennyivel volt gazdagabb ez az ország, amikor a 80-as évek közepén felépítette a Hungaroringet? Semmivel. És mégis kellett, és mégis örültünk neki, és máig büszkék vagyunk rá.  Akkor persze nem járt a szájuk, mert tudták, könnyen megütethetik a bokájukat egy frissen érlelt gumibottal. Pedig lefogadnám, akkor is visítottak volna inkább, átkozva a költségeket.

– Maga csak ne fogadjon le semmit, mert jól orcán ütöm a sörös korsómmal – jött elő legjelentősebb észérvével Minek Dönci, majd leült, és elaludt.

Cink Enikő meg odasomfordált Belamihoz, és csak annyit kérdezett:

– Oszt mondja már, Belamikám, ebbe a csuda stadionba ugye elvisz magával engem is?

– Naná – vigyorgott a külváros nyugalmazott szépfiúja, és intett Józsi csaposnak, hogy hozhatja a következő kört, amiből azért ne hiányozzon a sör mellől a fél kevert sem.

Ezeket a cikkeket olvastad már?