Belami foci világbajnoksága

Belami
2014.06.18.

 
Jaj nekem! Vége annak a jó kis izgalmas magyar NB I-nek, és nem nézhetek mást, csak ezt az unalmas foci világbajnokságot - nyújtózkodott recsegő-ropogó székében Smúz apu. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönsége – amely éppen a körmét rágta izgalmában, ki nyeri az éppen aktuális Németország–Portugália mérkőzést, amelyen 20 elszánt gladiátor úgy vágtatott a pályán, mintha életéért küzdene – előbb meg sem hallotta Smúz úr körmönfont mondatát, majd négy-öt üres sörös korsót dobtak felé, hogy legalább a szünetig elkábítsák.

– Ez sikerült is – motyogta a mentős, amikor Smúz urat elsősegélyben részesítette, és beült a nézőközönség közé, ahol akkorra persze kiderült, hogy Smúz nem azért beszélt bambaságokat, mert oly egyszerű, mint egy faék, csupán viccelődni próbált. Már ha lehet azon viccelődni, hogy lassan már a Húsvét-szigetek kőszobrai is kijutnak egy világbajnokságra, csak éppen a magyar válogatottnak van annyi esélye egy efféle tornán megmutatni képességét, mint szenegáli sífutónak dupla axelt ugrani, elefántháton, rükvercbe kacsolva.

Ez utóbbit Firnájsz Egon tette közzé, alázva a magyar focit, és elégedetten fogadva a sörgőzös röhögőkórus nyerítését.

– Nyeríteni persze lehet, de talán inkább tenni kellett volna azért, hogy a magyar labdarúgás ne süllyedjen ilyen mélyre – szólalt meg Belami. Majd kifejtette: van nekünk egy roppant szerethető országunk, ahol mindenki mindenhez ért, leginkább mások munkájának kritizálásához, de amikor azt mondják neki: hékás, te mégis mit tettél azért, hogy jobb legyen – jelesül a foci -–, csak néz ki a fejéből, mint aki még soha nem látott karón varjút.

– Hogy jön ide a varjú? Meg egyébként is, én mit tehettem volna azért, hogy a magyar csapat kijusson egy világbajnokságra? – hökkent meg Minek Dönci.

– Maga? Hát maga valóban nem sokat, de azért laknak ebben az országban egy páran, akik remekül megéltek még ebből a harmat gyenge, labdarúgásnak látszó játékból is. Miközben annyi vészharangot kongattunk, hogy már csak azok a hangja hallatszott az üres lelátókon, de ki tudja milyen furcsa okból és ki tudja milyen forrásokból mégis ömlött a pénz a fociba. No, nem annyi, mint mondjuk a németeknél, de annál mindenképpen több mint amennyit megérdemelt volna. Semmi eredményt fel nem mutató edzők egymást képezték, azt se tudtuk már hányféle lícensz, vagy mi a franc kell ahhoz, hogy leüljön valaki a kispadra, csak éppen az eredmények nem jöttek – hadarta Belami.

– Maga is csak kritizálni tud – vihogott Plüss Eta, mint akit éppen most tudta meg, eltörölték az összes devizás adósságát.

– Meg örülni is. Hogy végre nem csak akarjuk a jó labdarúgást, hanem teszünk is érte. Jó, tudom, két és fél perc múlva megköveznek, de akkor is kimondom: igenis helyes dolognak tartom, hogy beindult a stadionépítési program, hogy műfüves pályák százait adták már át, hogy végre olyan létesítményekre költjük a pénzt, amelyekbe lehet játékost, nézőt, labdát kergető gyereket is vonzani.

– De hát ezt a pénzt... – próbált közbevágni Cink Enikő.

– Tudom, tudom, ezt odaadhatták volna magának is, szétoszthatták volna minden magyar között, de nem így tették. Pontosabban: dehogyis nem. Szerintem az ország közös érdeke, hogy szépüljenek a sportpályák, ahogy korábban szépültek a színházak is. Mert a sport is kultúra, bármilyen hihetetlen egyeseknek. De mondok én maguknak mást is! A sport egészség is. És egy olyan országban, ahol az emberek egy harmada dagadt, mint egy elefánt, két harmada csak akkor mozdul, ha nem találja a tévé távirányítóját, ugyanakkor oly sok milliárdot költünk olyan emberek gyógyítására, akik, ha sportolnak, meg sem betegedtek volna, én még több pénzt áldoznék minden olyan épületre, amiben lehet mozogni.

– De mennyi köze ennek a világbajnoksághoz? – mutatott a tévé felé Józsi csapos, miközben a németek éppen úgy alázták a portugálokat, hogy könnybe lábadt Cristiano Ronaldo futballcsukája is.

– Nézze, ha ezt magának magyarázni kell, akkor inkább nézzen szappanos operát, napi nyolc órában – legyintett Belami, és alámerült álmaiban. Olyan stadionok lebegtek szemei előtt, amelyben már nem dilettáns edzők osztják az észt, ahol a klubvezetők körül legyeskedők nem azt számolják, mennyi pénzt lehetne kivenni a fociból, hanem azon agyalnak, mit tehetnének azért, hogy minél többen a fociért és ne abból éljenek. És ezekben a szép stadionokban nem futballhuligánok ordítanak kiherélt sakál hangját utánozva mocskos rigmusokat, hanem zúg a hajrá, a játékosok meg futnak, küzdenek, és úgy rúgnak a labdába, hogy lövésük a kaput, nem pedig a szögletzászlót találja el.

Belami ekkor kinyitotta a szemét, intett Józsi csaposnak, hogy ünnepelne, most ne a vizezett borból hozzon, majd a poharát forgatva azon gondolkodott, mikor látott utoljára az utcán olyan kis srácot, aki hóna alatt futball labdát szorongatva ballagott egy foci pálya felé...

 

Bátyi Zoltán

Belami kánikulája

Belami
2013.06.22.

– Ezt nem lehet kibírni, még öt perc, és szétfolyok a flaszteron, vagy guta üt meg – tántorgott be a Zsibbadt brigádvezetőhöz címzett lakótelepi kocsma ajtaján Minek Dönci, és mivel ölhető disznó nem volt a közelben, savanyú pofát vágott.

Ekkor már Hergejj Bella, Mell Linda, Firnájsz Egon is a pult környékén agonizált, bizonyos világnak végét emlegetve, ami soha nem látott kánikula képében tört rá a gyanútlan magyarra. Ló Elek kigúvadt szemmel az utcát bámulta, azt fürkészve, fortyog-e már az aszfalt, majd bejelentette: ha nem jön egy kis lehűlés, ő halálnak halálával hal meg, ásó, kapa, nagyharang se marad utána.

Mivel a sarokban gubbasztó Belami azon a délutánon már 687. alkalommal hallotta, hogy ezt nem lehet kibírni, gondolt egy merészet, és a következő kérdéssel, valamint nagy lendülettel fordult a Panel Pál lakótelep híres vendéglátóegységének törzsközönségéhez.

– Mondják, magukat születésük előtt a gyárban panaszkodáson kívül másra is beprogramozták? És ha igen, netán az összes egyéb tudásuk végleg törlődött a merevlemezükről?

Jó kérdés helyében jót várj…vagy valami ilyesmi – tartja a mondás, így aztán Belami kapott egyszerre számos ajándékot, köztük hideget, meleget, meg egy sárga nejlonvödörből kihalászott felmosórongyot is, ami arcának központi helyén landolt, éppen ott, ahol méretes orra tartózkodott.

– Na ne szórakozzon velünk, Belami úr! Maga talán nem a végét járja? – lihegett Bika Jenő, aki éppen azon agyalt, most üljön bele a vécékagylóba, vagy csak öt perc múlva húzza le magát.

– Képzeljék, nem. Mint ahogy télen sem akartam végezni magammal, amikor éppen azon siránkoztak, hogy túl sok a hó, nagy a hideg, fúj a szél. Mert emberből vagyok, és mint ilyen szerkezet nagyon sok mindent kibírok. Csak azt viselem egyre nehezebben, hogy ez az ország reggeltől estig nyafog.  Ha nem az időjárással van baja, akkor szomszédra panaszkodik, kimaradt buszjárat miatt húzza föl magát, netán azt hiszi: nincs a magyarnál szerencsétlenebb nép, mert egy napon két kátyút is látott a szomszéd utcában.

– De mit tegyünk, ha rossz időben születtünk, amikor annyi baj sújtja a magyart? Adósság, államháztartási hiány, körbetartozás, alacsony fizetés, magas árak. Soroljam tovább? – terelte országos ügyekre a szót Minek úr, aki immáron húsz éve vállalkozóként tengette az életét, csak éppen azt nem tudta róla senki, mire is vállalkozott.

– Hát ez bizony mind nagyon súlyos gond – bólintott Belami. – Éppen ezért szabadidőmben tudják, mit csinálok? Apámat, meg az ő nemzedékét irigylem. Igen, jól hallották. Apámat, aki mit sem tudott olyanokról, mint túlzott deficit eljárás, meg a rosszkor elromló mobiltelefon, csupán akkor született bele Magyarországba, amikor egy bizonyos Trianon kastélyban szétszedték az országot. Így lett magyarból csehszlovák. Aztán átélt oly csekélységeket, mint a nagy gazdasági világválság, ami ugye nem volt más, mint csupa móka és kacagás. Pár év múlva behívták katonának, kiküldték az orosz frontra, mínusz 30 fokban figyelte, hogy a rá támadó nyolc tankból végül melyik fogja eltaposni – dőlt a szó Belamiból halkan, nyugodtan.

– Mivel túlélte a világégést – vágott be új mondatba fél perc után –, mindenéből kifosztva menekülhetett Kárpátaljáról Magyarországra, bár azt hitte: addig is ott volt. Majd a béketábor tagjaként, vidám mozgalmi dalokat énekelve alámerülhetett a Rákosi korszak mérhetetlen boldogságba, és repdesett az örömtől, mert csak háromszor vitte el az ÁVÓ, de végül egyszer sem kínozták meg. Ötvenhatban átélt egy levert forradalmat, a megtorlás idején azzal vigasztalhatta magát, hogy a családból csak egy embert vertek félholtra. Majd a nagy konszolidáció idején dolgozhatott látástól vakulásig, és azt hitte, ő a világ legboldogabb embere, mert öt éven belül tudott venni tévét, mosógépet, de még kijutott külföldre is, Szegedről egészen a távoli Szabadkára.

– Most miért jön ezzel? – nézték döbbenten Belamit a sörös korsó fülét markolók.

– Áááá, semmiért. Csak beszélek ki a fejemből – nyújtózkodott a külváros nyugalmazott szépfiúja mind a két kezével, majd intett Józsi csaposnak: jöhet a következő szódás ampulla. És az se baj, ha csak félig lesz tele az a pohár, ami Snájdig Pepi szerint mindig félig üres…

Belami cukorgyárai

Belami
2013.05.10.

– Mondja, drága Etuskám, kipihente már a ballagási ünneplést? – fordult alig ráncosodó, ám a fél kevertet annál jobban kedvelő ismerőséhez Smúz apu a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma hűvösében. Etus arca földuzzadt, mint haragos hörcsögöké, fejéből – erős felindulásból, de menthető okokból – kiszökött minden vér, míg a szája olyan káromkodásba kezdett, hogy végül sikerült egyszerre elkövetnie a becsületsértés összes minősített esetét.

– Menjen maga kispárnának a harapós medve barlangjába! – üvöltözte kulturáltan Plüss Eta. – Miféle ballagásról beszél? Egész szombaton robotoltam, mint egy igásló, a férjem annyit se mondott, hogy transzcendens koeficiens. Sőt, amikor arra kértem, ugyan húzza már le azt a zsíros ülepét a boltba bevásárlás céljából, annyit felelt: neki mentálisan fel kell készülnie az esti Barcelona meccsre.

A Zsibiben ülők ugyan nem tudták, miért kéne békés szombatokon a transzcendens koeficienst emlegetni, mert hogy ilyen nevű ember a kocsmájukba még soha nem tért be, de azért kezdték megérteni Etus felháborodásának összes okát. Pedig a történet még nem is ért véget.

– Így aztán mehettem én a boltba, ahol azt hittem: két perc alatt kapok egyszerre hátsó fali infarktust és agyérgörcsöt, pedig egyiket sem akartam venni – mesélte tovább Etus. – Annál inkább alapvető élelmiszereket, mert, hogy válság ide vagy oda, az evésről még nem tudott leszokni a család. És erre mit látok?

- Na mit? – horkant fel egyszerre Firnájsz Egon, Bika Jenő, de még Belami is.

- Árakat, uraim, árakat! Most mondjam azt, ilyen agyonhasznált, meszesedő csontozattal lementem hídba, amikor elolvastam az árcédulát a kristálycukros zacskón, és mire kiegyenesedtem, már nézhettem azt is, mibe kerül egy liter étolaj.

– Ja, kérem a világpiac begyűrűzött, ezt tudomásul kell venni – okoskodott Snájdig Pepi, és rögvest közölte, hogy Brazília mindennek az oka, mert nem szállít elég cukrot, meg egyébként is, kivágják az esőerdőket.

– Na ja, az étolaj ára meg azért ment fel, mert az araboknál forradalmak robbantak ki, és az olajkutak veszélybe kerültek? Ne nézzen már engem lendkerekes tevepúpnak! – vágott egy széket Snájdighoz Bika Jenő, mintegy baráti gesztusként.

Több sem kellett, a Zsibi törzsközönsége úgy ledobta magáról az önuralmát, mintha eme tulajdonságot válságadóval sújtották volna, és az ordítozás egy perc múlva felvette a versenyt a legkedveltebb kortárs operák hangvilágával. Már éppen Józsi csapos fejét nyomkodták a mosogatóvízbe, amikor Belami mindenkit csendre intett, és arra kért, hogy próbálja meg történeti távlatokba helyezni a cukorügyet.

– Ha azt mondja, hogy az Árpád vezér nyerge alatt puhított húsra kivetett általános forgalmi adó miatt szabadultak el az elmúlt években az árak, én máris egy széklábat nyomok a háta közepébe – sikongatott Cink Enikő.

– Árpád eszembe sem jutott – menekült a fal felé a külváros nyugalmazott szépfiúja. – De az igen, hogy Magyarországon nem is olyan régen még tíz cukorgyár volt, ami nem csupán a magyar piacot látta el, de még külföldre is termelt. Most viszont csak egy van, de az se készíthet több cukrot, mert az uniós kvóta nem engedi. És ha hozzáteszem, hogy valaha ez az ország egészen jól működő növényolaj iparral is büszkélkedhetett, ám az összes gyárunkat eladtuk, már felmerül bennem a kérdés: valóban mindent jól csináltunk a rendszerváltozás óta?

– Na ne röhögtessen, Belamikám. Még hogy minden jól csináltunk-e? Ezt most kérdi, amikor ki tudja hány ezermilliárd az államadósság? – sírta el magát Heveny Béci, Mell Linda vállára borulva.

– Azért álljunk meg egy szóra: a cukor, meg az étolaj, meg a kenyér, meg a benzin, meg az áram, meg a fűtés, meg a gáz, meg a minden árának emelkedésből azért még nem kell azt a tanulságot levonni, hogy itt minden rossz. Momentán én nem ismerek olyan kölköt, akinek a zsebében ne lapulna mobiltelefon, a lábán nem márkás sportcipő izzasztaná a zoknit, a parkolók teli autókkal, itt már minden tévé lapos, a könyvet is számítógépen olvassák a népek, már ha olvasnak, és egy kisváros főterén több a díszkő burkolat, mint az egész Vatikánban. Szóval furcsa szegénység ez a magyar… – próbálta megtalálni az arany középutat Belami.

De csak egy üres söröskorsót talált, ami a homlokán csattant. Igaz, ez az ütés ingyen érte, és Józsi csapos szerint még az adóbevallásában sem kell feltüntetnie. 

Ezeket a cikkeket olvastad már?