Belami szegénységi statisztikája

Belami
2013.11.07.

– Ezt nem hiszem el! Hogy a XXI. század elején, amikor már a telefon is okosabb, mint az ember, a világ más részein kétszáz emeletes felhőkarcolókat építenek, meg olyan villámgyors vonatot, ami még el sem indult, de már meg is érkezik, nálunk négy és fél millió ember szörnyű szegénységben tengődjön – könyökölt szomorúan a kocsmaasztalra Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő közhasznú szeszközpont nagytermében.

– Ne is higgye, mert ez nem igaz – lökött oda a falhoz egy tömör, ám velősnek nevezhető mondatot Belami, majd kortyolt egy csöppnyit a söréből.

– Már miért ne hinné el? Igenis nagyon sok szegény ember él ebben az országban, én is ismerek olyat, akinek hónap végén csak kenyérre meg vízre futja – dobbantott ingerülten a kocsma kövén méretes bakancsával Smúz apu. Majd részletesebben is kifejtette: szerinte mire elég a minimálbér, és mire a 70 ezer forintos nyugdíj. Nem is beszélve a munkanélküli segélyről...

– És elmondaná, hány olyan embert ismer, akinek csak kenyérre és vízre futja, ha itt a hónap vége? – kérdezte Belami, egy újabb korty nyeldeklése után.

– Hááát, nem vagyok én statisztikai hivatal.

– Az már biztos, hogy maga nem az. De tudomásom szerint azt se a statisztikai hivatal mondta, hogy immáron négy és fél millió ember szegény ebben a hazában – ragadta meg korsóját és a szót Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja.

– Maga szerint ez a szám teljesen irrevertikus? – igyekezett nagyon tudományos lenne Minek Dönci, hiszen mégiscsak komoly téma került az asztalra.

– Gyanítom, irreálisat akart mondani – pislantott Belami, miközben bólintott. – Mert azt senki nem vitatja, hogy a magyar életszínvonal mondjuk Hollandiához képest elképesztően alacsony, mint ahogy az volt tíz éve, húsz és ötven éve is. De gondoljanak csak bele: ha itt négy és fél millió ember tengődne, akkor az utcán minden második velünk szembe jövőn azt kellene látni: utolsó gatyája is foszladozik, likas az egyetlen cipője, szeme guvad az éhségtől. De legalábbis fogalma sincs, miből fizeti ki a számláit. Mondom: minden másodiknak! De én elég sok helyen körbejártam már ebben az országban, jól ismerem a városunkat, ezért bátran állítom: ez a szám hazug is, hamis is. És csupán arra jó, hogy egyesek felhergeljék vele az egyébként is igencsak pesszimista magyart.

– Ja, persze, mert maga mindent látott. Ugyan, ki hiszi ezt el – legyintett Plüss Eta.

– Ezt nem állítottam. De azért olvastam újságcikket arról, hogy az ország egyharmada elhízott, arról, hogy több mint 10 millió mobiltelefont használ a magyar, hogy milliókban mérhető a személykocsik száma. És látom, milyen autók állnak még a lakótelepi parkolókban is, hogyan tolong a nép egy-egy ünnep előtt a szupermarketekben. Mint ahogy azt is tudom: nem lehet egy olyan országban pontos statisztikát készíteni, ahol annyi az adócsaló, mint szitán a luk, ahol olyan ember is minimálbérre van bejelentve, aki luxusautóval furikázik, ahol a svarcban is dolgozó kőműves a képembe röhög, amikor mondja, kétszáz nettót is felmarkol a minimál fizetés mellett, hogy csak néhány példát említsek.

– De akkor mégis, mennyire vagyunk szegények? – csapkodta a pultot Józsi csapos.

– Mégis mit gondol? – kérdezett vissza Belami.

– Én nem gondolok semmit.

– Na, azzal a fejjel én se gondolnék – mondta a külváros nyugalmazott, de gyorsan felhergelhető szépfiúja, majd széttárta a kezét.

– Ja, meg egy kérdés: mégis, ki számít ma, 2013-ban szegénynek? Ezt elmondta már valaki? Úgy tudom, nem, ezért részemről a témát be is fejeztem. Pontosabban annyit még hozzátennék: Magyarország nem a Kánaán földje. Nem volt soha, és úgy vélem, nem is lesz az. De nem is a nyomor földje. És aki ezt állítja, az engem köp szembe, meg azokat, akik nap, mint nap munkába járnak, dolgoznak, és igenis értékeket állítanak elő. Még ha dühösen is, mert arra valóban nem gondolt senki 1990-ben, hogy 23 évvel később még csak itt tartunk. Mint ahogy arra sem, hogy egyes ki tudja miből gazdagodott milliárdosok hamarabb veszik meg a harmadik jachtjukat az Adriára, mintsem egy teherautónyi élelmiszercsomagot küldenének oda, ahol valóban szükség lenne rá... – köszönt el Belami, olyan hagy csöndet hagyva maga után, hogy súlyától repedezni kezdett a padló.

Ezeket a cikkeket olvastad már?