Belami dunai árvize

Na, ezt a csatát is megnyertük. Méghozzá fölényesen, ügyesen, ésszel és eredménnyel! – húzta ki magát büszkén Snájdig Pepi a Zsibbadt brigádvezető emlékére alapított kocsma pultját támasztva. Eközben a falra szerelt tévében arról beszéltek, hogy az utolsó nagy árhullám is elhagyta Magyarországot, a hatalmas folyam szelídül Győrtől Mo-hácsig.

– Magának aztán tényleg jó nagy része volt mindebben – vigyorgott Minek Dönci. – Vagy amikor egymás után küldte a gyomrába a nagyfröccsöket csak és kizárólag azért tette, hogy a vízfogyasztással csökkentse a Duna szintjét?

– Hogy én miért ittam a fröccsöt, ahhoz magának annyi köze sincs, mint fagyott jegesmedvének a napolajgyártáshoz. – dörrent Snájdig hangja. – Egyébként vegye tudomásul: igenis a saját sikeremnek is érzem azt, hogy emberáldozat nélkül vonult el a Duna, mert én is egy vagyok azok közül a magyarok közül, akikre azt mondják, nem tudnak összefogni, ügyetlenek, bepánikolnak, ha jön a vész. Hát összefogtunk, nem voltunk ügyetlenek, és nem pánikoltunk be.

– Így igaz… – bólintott Józsi csapos, aki még csöndesen megjegyezte: mindenki azért csak nem rohanhatott a Tisza mellől is a dunai gátakra. Tehát Snájdig megbántása igazságtalan, ezért Minek úr kimarad a következő körből, legyen az Vilmos körte, sör, vagy éppen borocska.

– És ha már az árvízről beszélünk – belegondoltak abba, mégis hány ezer ember munkáját kellett itt összehangolni, a homokzsákot kiszállító sofőrtől a lappát nyelét markoló katonáig, a szendvicset gyártó anyókától a parton őrséget álló tűzoltóig, nekem olyan megható az egész – szipogott Plüss Eta, és az árvízi védekezők tiszteletére torkának közepéig nyomta le a sörös korsót, nehogy egy csepp is kárba vesszen.

– És mindezt a miniszterelnök irányította, fogta össze, ellenőrizte. Csak úgy mondom – jegyezte meg Cink Enikő.

– Gondoltam, hogy ez a téma előjön – duzzogott Bika Jenő, aki már csak munkásőri múltja miatt sem engedhette meg magának, hogy akár egy jó szó is elhangozzák Orbán Viktorról a jelenlétében. – A végén még azt fogja mondani, hogy személyesen Orbán úr emelt meg minden töltést, töltött meg minden zsákot, és tenyeréből etette az árvízi munkásokat minden gátszakaszon.

– Nézze Bika úr! Maga is szabad magyar állampolgár, és az Alaptörvény sem tiltja, hogy olyan hülye legyen, amilyet már pénzért mutogatnak. Vagyis az előbbi igencsak nagy ökörségre valló mondataival nem is kívánok vitázni – nyugtatta meg Bika urat Belami, sőt mi több, még egy korsó sört is rendelt Jenőnek. – De annyit azért elmondanék: Orbán Viktor most éppen azt tette, amit egy ország miniszterelnö-kének tennie kellett, amikor olyan vízi veszély fenyegette az országot, mint még soha.

– Mégis mire gondol? – duzzogott Bika úr.

– Hogy mire? Csupán csak arra, hogy reggeltől estig a nyugati országhatártól a déli végekig figyelte: mindenki rendesen végzi-e a munkáját. Dehogy töltögetett homokzsákot, nem lapátolta nagyobbra a gátat, mert nem is ez az ő dolga. De megérzett valamit abból, amit sok politikus soha nem fog: az egyszerű kisembereknek szükségük van arra, hogy lássák, az ország vezetői mellettük állnak, és nem csak azért választották meg őket, hogy legyen, aki parancsolgat nekik.

– És ha csak választási fogás volt az egész? Meg a népszerűségnek hajszolása? – szólt közbe Ló Elek.

– Nézze Ló úr, ha a maga butaságának súlya lenne, már átszakította volna a Föld nevű bolygó kérgét – legyintett Belami.  A választási fogáshoz bőven elég lett volna, ha itt is, ott is feltűnik, a kamerába mosolyog, mint tette jó néhány politikus, aki kerek fél órán át lapátolgatta be magát az „Én is itt voltam ám” című dokumentumfilmbe. Hogy a megfeszített munkának választási értéke is lesz? Naná! Az emberek egy része biztos azt fogja mondani: kemény fickó ez az Orbán. Aki egyébként – teszem hozzá – minden megszólalásában a gátakon küzdő emberek hősiességét méltatta, katonát, rendőrt, önkéntest dicsért, katasztrófavédőt, a környékben lakók munkáját, és soha ki nem esett a száján az a szó, hogy politika, az ország másik fele meg vitaműsorokban okoskodva, vagy éppen azt nézve fog arra a következtetésre jutni, hogy Orbán túl sokat volt a gátakon. És ezt éppen azok állapítják majd meg, akik télen azért szidták, mert nem saját kezével állította le a hóesést, és nem egyedül szabadított ki minden autót a hó fogságából.

– Na, erre akkor igyunk – emelte koccintásra poharát Józsi csapos, mert attól félt, hogy a dunai áradásból semmi perc alatt politikai veszekedés tör ki, de olyan, amilyet semmilyen gáttal nem lehet megfékezni.

– Mindenki egészségre igyunk, aki tett azért, hogy az áradásból ne legyen katasztrófa – emelkedett Belami pohara is, miközben azt kérdezte: vajon miért kell a veszekedős magyarnak legalább egy pusztítással fenyegető ár ahhoz, hogy megérezze: egy országban él, egy a gondja, és csak együtt oldhatja meg.

No, erre a kérdésre eddig még egyetlen válasz sem érkezett… 

Ezeket a cikkeket olvastad már?