Belami rákkeltő disznója

Belami
2015.12.14.

Hát maga meg merre járt a hét végén, hogy hála istennek nem láttuk? - fordult udvarias kérésével, meg tenyérbemászó arcával Minek Dönci Belami felé. A külváros nyugalmazott szépfiúja éppen csak elhelyezte fenekét a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kocsma egyik billegős székén, körbelengte még a decemberi hideg, amit vastag kabátján lopott be a Panel Pál lakótelep méltán híres szórakoztatóipari központjába. Így aztán 3,7 másodpercet várni kellett a válaszra, ami csak ennyi volt:

- Disznóvágáson, faluban.

Belami aranyos úszói

Belami
2015.12.08.

Na, ki a legjobb? Magyarok! - kiabálta bele a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő kocsma téltől didergős nagytermének légterébe Snájdig Pepi. Majd felugrott a legközelebbi asztal tetejére, és olyan fergeteges táncba kezdett, miközben Hosszú Katinka, Cseh Laci, Gyurta Dani nevét kiabálta torkának szakadtából, hogy egyszerre több nevesebb operaház tánckarának koreográfusa is meghívta a csapatába. Pontosabban csak hívta volna, ugyanis a Panel Pál lakótelepre ezidáig roppant kevés operaházi szakember látogatott el, pedig igencsak nagy lenne rá arrafelé az igény.

Öt másodperccel Pepi kurjongatásának megkezdése után táncolt már a Zsibi törzsközönségének 100 százaléka. Még Cink Enikő is úgy forgott-pörgött, mint akinek már az óvodában is búgócsiga volt a jele. Erre figyelt fel Belami is, majd amikor csöppent lankadt az örömünnep lendülete, a külváros nyugalmazott szépfiúja Encike mellé ülve tette fel a lábát és a kérdését.

Belami kolbászfesztiválja

Belami
2015.10.26.

És most azért utazzak majdnem kétszáz kilométert, hogy egyek és igyak? De hát azt itt helyben is meg tudom tenni, legalább negyven éve – legyintett Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető dicső emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kiskocsmában. Majd olyan lendülettel gurított bele az arcába egy korsó sört, mint aki azt hiszi, éppen itt és éppen most rendezik a riói olimpia kvalifikációs versenyét 100 méteres sörharapásban.

- Ha maga azt hiszi, hogy egy békéscsabai kolbászfesztivál nem szól másról, csak evésről meg ivásról, akkor tényleg igaz: kigyelmed lábon hordott ki egy agyhalált – vetette oda bosszúsán Belami. Az ezt követő percekben a külváros nyugalmazott szépfiúja másról sem beszélt, mint arról az összkultúrális élményről, ami egy ilyen jellegű fesztiválon éri a magyart. Vagyis motyoghat bármit Firnájsz úr, a Zsibi törzsközönsége vonatra száll október 24-én szombaton, és meg sem áll addig, amíg be nem mondja a hangszóró: Békéscsaba, vasútállomás.

És lám: vannak tervek, amik meg is valósulnak. A Zsibi Zártkörű Kulturális Magánalapítvány (naná, hogy ilyen is van...) összes tagja – Józsi csapos legnagyobb bánatára – ezen a napon ellátogatott a Viharsarokba. Mivel az utazók közül többen attól rettegtek, hogy mire odaérnek, elfogy az összes pálinka, a vonaton már vételeztek multivitamint, egészen pontosan legalább hatféle gyümölcs nedvéből párolt italt. Ez a rossz nyelvek szerint ej, de büdös pálinka, mások szerint az ország mezőgazdasági értékeit és hagyományait kiválóan reprezentáló és egyben képviselő hungarikum volt.

Mire kiértek a fesztiválra, az előbb említett reprezentál szót a népes társaságból talán ha ketten tudták volna első nekifutásra kimondani (hiába, no: hungarikum és hatása), de ez a legkevésbé sem zavart senkit. Ugyanis belépottyantak egy olyan forgatagba, ahol nótázás kavarodott a nevetéssel, tánc a koccintások zajával, miközben vagy tízezer ember egyszerre próbálta ki, mi célból is találta fel a Jóisten a rágóizmokat.

Kolbász, szalámi, sonka, szalonna, frissen, párolva, füstölve, nyesve, harapva, szeletelve fetrengett talán ha 576 asztalon. A színpadokról zene szólt (hát nem Bartók, az szent igaz...), és mire észbe kaptak volna a Zsibi lakók, Minek Dönci szájába éppen egy orosz menyecske gyömöszölt füstölt szalonnába tekert kolbászkát, azt magyarázva, na ez aztán ócseny harasó. Mert hogy ők a Kárpátokon is túlról jöttek csak azért, hogy megmutassák: sütni-főzni ott is tudnak. Dömper Bella két román legénnyel járta a csűrdöngölőst, Belamit meg két szlovák öntözte jókedvvel meg pálinkával, ami talán nem volt hungarikum, tekintettel arra, hogy valahol a Tátra környékén főzték ki. De igencsak izmos termék lehetett, mert tíz perc múlva Belami egy asztal tetején táncolva rövidebb finn balladák litván nyelvű előadásba kezdett.

Az egyik asztalnál „Nemzeti kolbászbolt” feliratú pólóban falták a szalámit, a másiknál két darab méretes helybéli gazda – Naná, hogy csabaiak vagyunk! - úgy ölelgette egymást és egy fateknőt, mintha a három testőr kései leszármazottjaiként akarnák bebizonyítani: egy mindenkiért, mindenki egyért eszik ezen a napon. El is tűnt a szájukban egy-két akkora falat, amekkorát a hitelesség kedvéért inkább mázsában, mint köbméterben mérnek, mármint statisztikailag.

- Te jó ég! Hát itt mindenki barát, itt mindenki boldog, itt mindenki úgy költi a pénzt, mintha otthon saját nyomdában nyomtatná a húszezreseket – kapkodta a fejét Plüss Eta.

- Jaj, Etuskám, ez csak a látszat! Hát maga nem hallgatja a tévé beszélgetős műsorait, ahol roppant okos emberek másról se beszélnek, mint arról a nyomorról, ami lassan megfojtja a magyarságot? - vigyorgott Bovden Béci, aki beszéd közben megpróbálta visszanyerni a torkából azt a pálinkás poharat, ami egy deci itókával együtt valahogy eltűnt a garat környékén.

- Maga csak itten ne politizáljon – karolta át Bécit egy derék böllér méretű jóember. - Inkább azt mondja meg nekem, hogy helyes mondani: Gyula, hozzá nekem fél kiló csabait, vagy úgy, Csaba, hozzál nekem fél kiló gyulait? Na, erre van-é válasza, okostojás? - röhögött az összes pirospozsgás fejével a böllér méretű (nyócXL), miközben a kisebb sátraknál úgy vásárolt a nép, mintha egy évre akarna spájzolni, garantáltan anti-Norbi-apdét kajákból, nehogy készületlenül érje egy hirtelen kirobbanó Körös-parti cunami.

Így ment ez egészen estig, amikor Firnájsz Egon felébredt egy roskadásig terített asztalt alatt, és belenyögte a mai magyar valóságba: hát mulatni, azt tudunk. Majd csuklott egy hungarikumosat, és a Zsibi csapata elindult a vasútállomás felé.

A műholdak azt mutatták: a helyes irányt hajnalra meg is lelték...

Belami Wifi-kódja

Belami
2015.10.02.

Wifi-kód – mordult Józsi csaposra egy füldugaszos zenére rángatózó kamasz a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kocsmában. Október második napja volt, halovány napfény surrant be az ablakon, de ez ott és akkor nem igazán vigasztalta Józsit. Megszokta már, hogy a Jó napot! helyett böffentettek elé Csá-csumi-csá!-t, olyannal is összefutott már, aki annyit nyögött ki: Háj!, de wifi-kóddal eddig még nem köszönt senki.

- Kedves uram, itt Árpád népe üti agyon az időt, meg néha egymást, tehát jobb, ha magyarul rendel, mielőtt udvariasan fejére borítom a vizes vödröt – kedélyeskedett Józsi csapos. De a kamasz, akiben Józsi ekkora felfedezte Firnájsz Egon fiát, a hirtelen nagyra nőtt vízfejű Döncikét, csak nem tágított.

- Wifi-kód? – morogta, immár kérdéssé formálva a korábban köszönésnek hitt megszólítást.

- Jaj, Józsi, ne legyen mán ilyen ősember. A wifi-kód azt jelenti, milyen jelszóval tud a fiatalember rákapcsolódni a világhálóra ebben a kiművelt szórakoztatóipari centrumban – szólt oda Minek Dönci.

- Világháló? - nézett körbe Józsi. - Na az momentán nem kapható, de tudok ajánlani helyette egy fél kevertet igazán príma kőbányai sörrel.

- Wifi-kód – mondta újra Döncike. És a süketek párbeszéde még eltartott volna egy darabig, pontosabban az első pofonig, amit Józsi szokott szállítani számára nem igazán szimpatikus vendégeknek, ha Minek Dönci nem lép közbe.

- Értse már meg Józsikám, ez egy szép új világ egy szép új, számítógép előtt hizlalt nemzedékkel. Ők már használják a technika legújabb vívmányait, lájkolnak, vájbereznek, ha éppen nem tvittereznek.

- Na meg a fészbuk. Azt ki ne hagyja! - kiabált a budi ajtaján kilépve Ló Elek, miközben a sliccgombjával birkózott.

- És ott van a meszendzser. Az is úgy kell már, mint egy falat kenyér – lakkozta a körmét Cink Enikő.

- Mi vaaaaaan? - jajdult fel Józsi csapos, és azt hitte, menten elsírja magát, de legalábbis erős felindulásból úgy fejbe veri egy üres üveggel a dagadt Dönci kölköt, hogy az visszatérve ősei hagyományához wifi-kód nélkül is eljárja az üveges táncot, törött kézzel és üveges szemmel.

- Józsi úr, értse már meg, ez tényleg egy új világ – kapcsolódott a beszélgetésbe Belami. - Maga az informatikai forradalom utáni őskáoszban él, akárcsak mi mindannyian a Zsibi lakók közül. De az új generáció már ezen hevül, és talán a szívverésük is leállna, ha nem posztolhatnának egy linket a fészen.

Józsi ekkor már szédült, és úgy markolta a pult bádog szegélyét, mint aki attól tart, személyesen Hacuka Cunami, a közelben lakó japán diáklány fakaszt áradást a kocsmájában

- Persze, ha talpon akar maradni, jobb, ha megtanulja az új világ új jelbeszédét, megismerkedik a LOL-al, hogy mást ne mondjak. Mert ha nem, hát még az sem fogja érteni a saját temetésén, mi az a RIP.

- Na, menjenek maguk a franca! - legyintett Józsi, aki egyetlen rövid és tömör mondatban – „Idefigyejjé te dagatt Dönci, húzzá innen a francba a wifi-kódoddal együtt, mer' benyomok egyet abba a bamba arcodba, de olyat ám, hogy a fogaidat kért hétig fésülgetheti az anyád egy szenes lapáttal, ha azt akarja, hogy legalább az emberszabású majomra hasonlítson a fia... - kifejtette: Döncike nem éppen kívánatos vendég a Zsibiben.

Amikor a srác kihátrált a kocsmából, Belami sör helyett ezt a hangot kérte ki magának.

- Így nem beszélhet a jövő nemzedékével, érti Józsikám? Inkább tanuljon, legyen olyan képzett, mint ők, mert egyébként esélye sincs a munkaerő piacon. Meg egyébként is: új idők, új szelek fújása. Tudja, hogy van ez?

De Józsi nem tudta. Csak azt, hogy bármerre megy a világban, csak és kizárólag bedrótozott fiatalokat lát, akik az okosnál is okosabb telefonjukat bámulják, talán már nem is ismerik az emberi beszédet, de legalábbis csak akkor gyakorolják, amikor senki nem látja. Mindezt el is mondta a Zsibi nagyközönségének, néhány kérdés kíséretében.

- Aztán mondják már meg nekem, boldogabb lett az emberiség ettől a sok új kütyütől? Javára változott a világ? Mert én inkább arról hallok, hogy a Föld minden sarkában ölik, és gyilkolják egymást, már azt se tudjuk ki, honnan és hova menekül. A wifi-kód helyett nem inkább egy tisztességesebb, élhetőbb világot kellett volna feltalálni?

- Majd az is eljön egyszer. Egyszer...biztos...- motyogta Belami, és elővette saját, közel sem okos telefonját, ami Plüss Eta szerint még Bem apó társzekeréről esett le a segesvári csatavesztés után. Bepötyögte a számot és hazaszólt, menni készül. Majd fizetés nélkül kifordult a kocsmaajtón.

Józsi csapos meg csak annyit mondott: wifi-kód nincs, de bezzeg hitel, az van, hogy szakadna rá a vájber a kuárkódra...

Belami válságos képviselői

Belami
2015.08.24.

Maguk szerint mit csinál ilyenkor egy európai uniós tisztviselő? - érdeklődött a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma eső után hevülő teraszán Firnájsz Egon. A bádog asztaloknál ülők egy része már orvosért küldetett volna. Hiszen hogy valakinek Magyarország egyik nagyvárosában, pár nappal fizetés előtt, de nagyon sok nappal fizetés után az a legégetőbb gondja, hogy kiderítse az uniós képviselők tartózkodási helyét, netán cselekvési programját... Nos, az eléggé ütődött ahhoz, hogy még a zártnál is zártabb osztályon kezeljék.

Ám nem így látta Belami. A külváros nyugalmazott szépfiúja Firnájsz úr felé fordult, kézfejével megdörzsölte méretes orrát, majd csak ennyit szólt:

- Úgy érti, mit csinálnak most, amikor Európát ellepik a bevándorlók?

- Igen, voltam bátor erre célozni – komorult el Egon arca. - De az még inkább érdekelne, hogy mióta csinálják ezt? Mert hogy ezen a tavaszon és ezen a nyáron én még egyetlen épkézlábnak nevezett ötletet nem hallottam Brüsszel irányából arra nézve: no, itt intézkedni kell, és mi ezt a következő menetrend szerint meg is tesszük.

- De hát Brüsszel nem egy vasútállomás, hogy menetrendje legyen – szólt közbe Minek Dönci, akiinek arcáról sugárzott: annyit sem ért a beszélgetésből, hogy felfogja, Józsi csapos miért borította rá a mosogatólével megtelt vödröt.

- Ha magának nem tetszik a menetrend, tőlem szólíthatja projektnek is – mondta közben Józsi –, úgyis mostanság ilyen szép szavakból épül a magyar nyelv. De annyit talán hallott már a hírekből, hogy...

- Jó, jó, jó, nem vagyok én teljesen ökör – védekezett Minek úr. - Azt is látom, hogy kerítés épül a határon, meg hogy a Tisza árterében vonulnak Szeged felé a migránsok, de hát mi köze ehhez az uniónak?

- Mégis mit gondol? Magyarországnak nem az a schengeni kötelessége, hogy éppenséggel az unió határát védje? - üvöltött ekkor már Józsi, mint akit spanyol csizmában járatnak balettórára.

- Na, azt észre is vettem, amikor jöttem haza a horvát tengerpartról. Az uniós ellenőrzésnek köszönhetően négy órát vártam a családdal Röszkénél a határállomáson. Bezzeg, ha száz méterrel arrébb hajtok át a határon azt kiabálva, menekült vagyok, tíz perc alatt hazarétem volna – legyintett Bika Jenő.

- Bika úr, maga csak ne humorizáljon ezzel a problémával, mert ennél komolyabb európai ügy már évtizedek óta nem történt ezen a sok vihart megélt kontinensen – kapcsolódott a beszélgetésbe Plüss Eta.

- No, éppen ezért kérdem: maguk szerint mit csinál ilyenkor egy európai uniós tisztviselő. De mondhattam volna képviselőt, uniós biztost is.

-A képviselők? Hát jól megérdemelt szabadságukat töltik nagyon rengeteg munka után. Mert hogy sokat dolgoznak, mi sem bizonyítja jobban, mint ez – mutatott a gyerekétől elcsent laptop képernyőjére Mell Linda, ahova éppen egy olyan cikket guglizott be, amiből ezt olvashatták ki:

„A képviselők havi bérük mellett számtalan juttatásban részesülnek. Az EP honlapján található információk alapján az európai parlamenti képviselők havi bruttó fizetése 2011-ben 7 956,87 euró volt. Ez 300 forintos euróárfolyamon számolva havi 2,387 millió forintot jelent. És ehhez jönnek hozzá a juttatások: általános költségtérítés (2011-ben havonta 4299 euró), utazási költségek (bizonylat ellenében térítik meg), valamint éves utazási költségtérítés (2011-ben legfeljebb 4243 euró).Továbbá ott van még a napidíj is: az Európai Közösség (EK) területén tartott hivatalos üléseken való részvételért 304 eurót, míg az EK területén kívüli ülésekre 152 eurót fizet az unió. Az EP weboldala szerint a napidíj fedezi a szállás-, étkezési és minden olyan költséget, amely a részvétellel jár”.

- Na, és akkor mi van? A nyári szabadság nekik is jár, vagy nem? - vonta meg a vállát Snájdig Pepi, miközben olyan sárga lett az irigységtől, hogy Józsi majdnem eladta citromnak.

- Jár bizony. Meg a minisztereknek, meg az államfőknek, meg az összes szaktanácsadónak is nyaralni kell. És közben – gondolom én, Belami, a Panel Pál lakótelepen - máson sem jár az eszük, mint azon, milyen közös programmal lehetne elfogni az embercsempészeket, lezárni a csempészútvonalakat, tisztességes ellátást biztosítani azoknak, akik halálos veszély ellen menekültek, és hazaküldeni azokat, akiktől semmi jót nem remélhetünk. Aztán ősszel alakítanak majd kilenc előkészítő bizottságot, aminek darabonként lesz nyolc albizottsága és hat operatív bizottsága. Ezek aztán megtárgyalják a menekültügyi tanácskozást előkészítő tanulmánytervezetek első példányait, amiket előterjesztenek, egyeztetnek és...

- Mit és? - morgott Józsi csapos.

De erre már Belami sem tudott válaszolni. Ezért inkább dühében belerúgott az egyik asztal lábába, mit sem törődve azzal, hogy egy uniós polgártól ez nem tekinthető eurokompatibilis viselkedésnek.

Bátyi Zoltán

Belami boldogságban úszik

Belami
2015.08.10.

Itt beledöglünk a kánikulába, de bezzeg nekik könnyű. Ők legalább az egész hetet úszómedencében töltötték, de legalábbis a partján – bámult a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma egyetlen, de annál használtabb televíziójára Ló Elek, miközben egyik régen mosott ujjával Józsi csapos felé intett – hozhatja a következő sörét.

Ám Józsi úr meg sem mozdult, de még szemének héja sem rebbent. Akárcsak törzsvendégei, ő is visszafojtott lélegzettel nézte a közvetítést, azon belül is egy Hosszú Katinka nevű magyar lányt, aki éppen arról beszélt, hogy sajnos az utolsó ötven méteren begörcsölt a lába, ám nagy fájdalmak közepette is egy cél lebegett a szeme előtt. Egészen pontosan az, hogy elsőként érjen a célba, és megnyerje a világbajnokságot. És meg is nyerte...

- Szóval nekik könnyű? - állt fel az asztalától Heveny Béci, amikor váltott a kép, és dühe apró jelként úgy szájon vágta Ló urat, hogy az négyszer megpördült a tengelye körül, majd olyan szomorú siratós nóták éneklésébe kezdett, hogy erős felindulásból elkövetett depressziós zajkeltés miatt azonnal bezárták a budiba.

Így aztán minden zavaró körülmény nélkül megkezdődhetett az örömünnep a Zsibiben. Volt aki táncolt, más nemes egyszerűséggel berúgott, ahogy azt a magyar hagyomány megköveteli bánat és öröm esetére, de olyan is akadt, aki az asztal tetején ugrálva kiabálta: „Ki a legjobb?” és jött a harsány válasz: „Magyarok!”.

Mivel a teremben egyetlen olyan bamba kajla sem tartózkodott, aki nacionalista dühkitörésnek, ezzel együtt magyarkodásnak bélyegezte volna a kocsmalakók örömét, a hangzavarból lassan kibontakozott az est fő mondanivalója: amit az úszóválogatott produkált az oroszországi Kazanyban, az példa lehet minden magyar számára. Még hogy kihalt a magyaros virtus? Még hogy a magyar nem tud küzdeni? Még hogy a mai fiatalokat csak az Internet meg a fészbuk érdekli? Hiszen itt a példa: olyan egyéniségeket adunk a sportvilágnak, hogy mindenki csak ámul és bámul – keringtek viharos sebességgel a mondatok a Zsibi nagytermében, ahol Józsi csapos – immár ezredszer -  egy koszos vizes rongy rázogatásával igyekezett a légkondicionálás látszatát kelteni.

- De a vízilabdások... Azok azért beégtek... – habogta Smúz apu.

- A maga fölső fogsora fog itten és mindjárt beégni, ha nem fogja be a száját, és nem hagy minket ünnepelni – legyintette meg barátságosan Smúz arcát Link Egon. Majd öt percen át magyarázta: fogalma sincs, mitől repült ki Smúz úr protézise a kocsmaajtón, és állt föld körüli pályára, amikor ő csak egy legyet akart elhessegetni az útból.

- Hogy milyen hatalmas siker az, amit válogatottunk felmutatott, szinte felmérhetetlen. Tíz érmet nyertünk, miközben a környező országok többsége egyetlen egyet sem – magyarázta Belami. A külváros nyugalmazott szépfiúja azt is kimutatta statisztikailag, hogy az ország lakosságához képest messze mi vagyunk a legeredményesebbek, miközben Cink Enikő merész, gondolat alapú bakugrással egy kérdést fogalmazott meg:

- Vajon mikor okoznak nekünk ekkora örömet egyszer a focistáink is?

- Encike, ezt most hagyjuk – kérlelte udvariasan Belami a mellette ülő hölgyet, akinek a szájába gyorsan egy félig telt sörös korsót is benyomott.

- Inkább talán beszéljünk arról, mikor jutunk el oda, hogy az országnak ilyen dicsőséget hozó sportolók nem csupán egy-két hétig élvezik a nagyra becsült média szeretetét.

- Ezt hogy érti? - vonta össze valamennyi szemöldökét Snájdig Pepi.

- Hát csak úgy, hogy augusztus közepéig vélhetően minden újság tele lesz úszóink dicsőítésével, készül annyi riport, hogy Cseh Lacinak, Hosszú Katikának meg a többieknek izomlázat kap a nyelve. Ám pár nappal később már megint az lesz a címlapokon, hány celebet pofoztak fel a pesti éjszakában, melyik volt közülük az, aki ittasan vezetett, pedig csak kábítózni akart, melyik esett 679 alkalommal örök szerelembe. És ha éppen nem a fél percig sem pislákoló csillagok szilikonos mellei töltik be a képernyőt, hát irtóztatóan komoly politikusok, közgazdászok, politológusok és katasztrófa szakértők magyarázzák majd, ha nincs is még itt a világ vége, de jó úton haladunk felé, vagy azt nézhetjük, melyik közutunkon hányan haltak meg, hol robbant fel hatszor egy ház, miért született halva az öngyilkos kéjgyilkos nagymamája.

- Még mindig nem értem, miért mondja ezt? - kereste a sörét meg magában a hibát Snájdig úr.

- Hát csak azért Pepikém, hogy hagyják mér végre örülni ezt a népet. Engedjék, hogy a siker szó többször elhangozzák, ha csak két hétig is, mint a katasztrófa. És ha már népszerűsíteni akarnak valakit, ne arról írják meg a 465. cikket, hogyan fogyókúrázott le 9 milligrammot a plasztikázott testéről VV Prosti. Hanem mondjuk azt: mennyit ad a sport az emberiségnek, és miért lesz más az a gyerek, aki rendszeresen edzésre jár, mint az, akit vénásan rákötötték a számítógépet.

- Aha! Szóval maga értékes példaképeket akar, meg vidámabb nemzetet? - tátotta a száját Snájdig Pepi.

- Például... - bólintott Belami. Éppen akkor, amikor Plüss Eta csörtetett be az ajtón, arról üvöltözve, mit telefonált Bálint Toncsi nyugdíjas szépségkirálynő Sarka Kata celeb felesége celebnek, és hogy jesszusom, hova jutott ez a világ...

 

Bátyi Zoltán

Belami szereti a görögöket

Belami
2015.07.07.

Akkor most becsődölnek vagy mégis mi lesz? - mutatott a Zsibbadt brigádvezető egyetlen televíziójának légypiszkos képernyőjére Minek Dönci, nagyon ügyelve arra, nehogy kiessen szájából a kánikula elleni orvosság, a sörös korsó nedvesebb széle. Egyébként meg szempillája sem rezdült, olyan vaskos közöny ült az arcán, hogy a súlya a homlokát is majd' lehúzta a köldökéig.

- Miféle rongy ember maga, hogy ilyen pléh pofával tudja nézni mások szenvedését? - kérdezte udvariasan Snájdig Pepi, és gyorsan adott két pofont Minek úrnak, nehogy váratlanul az Alkotmánybíróság az alaptörvénybe ütközőnek minősítse a fizikai jellegű kocsmai párbeszédet.

- Szenvedéseit? Látott már maga görögöt szenvedni? Mert én bizony soha, pedig háromszor is jártam arrafelé. Csupa elégedett, mosolygós ember üldögélt a tengerparton, a kávézók teraszán. De volt is miért mosolyogniuk – legyintett Heveny Béci.

- Na, ezt most hogy érti, maga lendkerekes buldózer? -  faggatózott Firnájsz Egon, miután letörölte arcáról a sörhabot.

- Csak úgy értem, hogy én sem vagyok teljesen hülye, olvasok újságot, de még szaklapokat is – hadarta Heveny úr, majd a pénztárcájából kivett egy papír fecnit, amit korábban számokkal írt tele.

- A görögök egy főre eső GDP-je 21 ezer és még 857 USA dollár. A miénk 13 ezer és 486. Eddig értve vagyok? - forgatta a fejét Béci, és bár a teremben ülők 93,7 százaléka akkor hallott a GDP-ről, amikor harci díszbe öltözött jegesmedvék rohamoztak lekvárfákat a Kalahári sivatagban, mindenki úgy bólogatott, mint tették egykoron a műanyag kutyák NDK-s zöld Trabantok hátsó ülése mögött.

- Ebből, ugye az adódna, hogy a görögök még kétszer annyit sem kereshetnének, mint mi, magyarok, csakhogy háromszor annyit keresnek. Ja, és náluk 260 ezer forintnak megfelelő euró a minimálbér, míg nálunk... De ezt hagyjuk is. Így aztán csődbe is mentek. Mint ahogy ez az ország is becsődölne, ha most a kormány háromszorosára emelné a fizetéseket.

- Nanemááááán. Én ezt nem is tudtam – tátotta a száját Cink Enikő.

- Kár is megjegyeznie – szólt közbe Belami. - Mert, mint minden statisztika, ez is hamis. Mások az árak is, más a megélhetési költség. Valamint a problémakör is összetettebb egy kicsit.

- Jaj, Belamikám, maga megint olyan okos, hogy ha két IQ-val többje lenne, magát használná a NASA számítógép központnak. Mi más? Miért más? Egyszerű képlet ez. Amikor mifelénk  elkezdtek a 2000-es évek elején Medgyessy uramék pénzt osztani, fizetést emelni, jóléti rendszerváltást csinálni, úgy ugrott az adósságunk, mint a pannon puma. Jót akartak, mi meg ráfaragtunk, kiürült a kassza, majdnem nálunk is beütött a csőd. De mi gyorsan elfelejtettük a 13. havi nyugdíjat, a görögök meg 14. havit is kapnak, no persze hitelből finanszírozva – dühöngött Heveny Béci.

- Na, én azt nagyon kétlem, hogy még mindig kapnák, mert mostanság egyre több embernek még a fizetése is késik. Ami meg a hiteleket illeti: gyanítom, sokkal többet nyeltek le abból azok a görög urak, akiknek több luxus jachtjuk van, mint foguk, mint azok, akikkel hajnalban fut ki a halászbárka. De egyébként is – a múlt helyett inkább azon kellene agyalni, hogyan oldja meg Európa ezt a kérdést. Nem lehetünk közömbösek, mert mi is európai polgárok vagyunk, az unió tagja maga is Bécikém, de még Smúz apu is – mutogatott körbe a termen Belami. - Vagyis a görögök csődjét mi is megéreznénk, ezért sürgősen tenni kell valamit.

- Nekünk? Ugye, csak viccel! - nyerített fel Ló Elek. - Hát én éltem föl a pénzt? Én osztogattam nekik a kölcsönt nyakló nélkül? Én vagyok az ejrópás politikus, aki mindig úgy vigyorog, mintha gyémántot lelt volna a fabudija mellett elásva? Én ülésezgetek Brüsszelben annyi fizetésért, költségtérítésért, meg mit tudom én még mi a francért, amennyi pénzt még egy rakáson az egész Panel Pál lakótelep nem látott? Hát nem én. Akkor végre kezdjenek már el ők is dolgozni. Vagy az nekik tilos? - vágott a földhöz egy sörös korsót Ló úr, majd még tett egy-két illetlennek tűnő, a ló nemi szervére utaló kifejezést.

De ezért senki nem haragudott meg. A Zsibi népe csak bámult ki a fejéből, és azon gondolkodott, mit akart mondani Belami azzal, amikor Zorbászt, a görögöt idézte, mielőtt becsukta maga mögött a kocsma ajtaját.

„Táncolni kell, uram. A zene majdcsak megjön valahonnan.”

Bátyi Zoltán

Belami is olimpiát szeretne

Belami
2015.06.25.

Eljött az álmok megvalósulásának ideje – állt fel a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kocsma billegős bádogasztalától Belami. Arca átszellemült volt, mint egy régen elhagyott titokzatos és misztikus skót várkastély folyosója sötét éjszakán, szeme csillogott, mintha teli pénztárcát látna, a kezében tartott sörös korsót pedig olyan magasra emelte, hogy többen azt hitték, gyomorszájon vágja plafont.

- Valóban? Na, akkor igazán fizethetne mindenkinek egy kört – vigyorgott a külváros nyugalmazott szépfiújára Bika Jenő, aki az elmúlt ötven évben potya és egyéb dolgok leséséből egészítette ki jövedelmét.

- Jaj, hagyja el ezt a neves kultúrközpontot az, aki nem tud szárnyalni, és csupán kicsinyes vágyak férnek el zsugorodott lelkében – vált egyre fennköltebbé Belami. Majd eme fennköltség jegyében tisztelettel kérte Józsi csapost: ugyan vágjon már Bika úrhoz a felmosórongyot, mert most olyan dolgokról szeretne beszélni, ami nem tűrhet efféle közbevetéseket.

A rongy röpült, Bika úr nyugtázta, ez az idén már a 74. találat érte, majd helyet foglalt a budi ajtajánál ácsorgó széken, mert ha nagy dolgok jönnek, arról mégsem kellene lemaradni.

- Emberek – szólat meg méltóságteljesen Belami, amikor a Zsibi minden vendége rá szegezte tekintetét. - Talán hallották, hogy a minap hazánk fővárosának közgyűlése megszavazta: támogatja a 2024-os nyári olimpiai játékok megrendezését. Vagyis nagyon valószínű, hogy kicsinyke, de sportban annál sikeresebb hazánk benyújtja a pályázatát a megrendezési jogra. De ehhez minden magyar ember támogatására szükség van, ezért szólok én itt és mostan magukhoz.

- Na, ha az én támogatásomra is vágyik, azt ugyan lesheti. Én egy fillért se adok rá, mert – húzta ki teljesen üres zsebeit Firnájsz Egon – mint maguk is láthatják, egy vasam sincs. Vagy hogy korszerűbben fogalmazzak: nincs rá forrásom.

- Én meg akkor se adnék, ha lenne – morcoskodott Hergejj Bella, majd egy kézlegyintéssel megnyugtatta Józsi csapos: azért a sörét még ki tudja fizetni.

- Micsoda egy földhözragadt gondolkodás – pattant fel az asztalától Ló Elek. - Fogadjunk, maguk erről a projektről (hoppá, miket tud ez a Ló?) annyit se sejtenek, mint műlovarnő az atommag hasadásáról. Itt van fehérre feketével nyomtatva - lobogtatott egy újságot Ló úr – hogy hazánk 167 aranyérmet nyert az eddig nyári játékokon, és már csak mi vagyunk az egyetlen olyan ország, aki száznál több aranyt vihetett haza, vagyis sportnagyhatalom, de még nem rendezett olimpiát.

- Talán mert a többi gazdagabb, mint mi – töltött meg két üres korsót sörrel Józsi csapos.

- Az valószínű – tért vissza a beszélgetés fennkölt Belami. - De vége már a méregdrága olimpiák korának, új szelek fújnak, és ha akarjuk, mi is meg tudunk rendezni egy ekkora világeseményt. Mert a számítások szerint mindössze 774 milliárdba kerül az egész.

- 774 milliárd foriiiiint? - jajdult fel még Béla, a falon vánszorgó légy is az összeg hallatán.

- De hát annyi pénz a világon nincs, nem hogy Magyarországon – kiabálta Heveny Béci.

Ám ekkor Belami hosszabb fejtegetésbe kezdett. Elmondta: ha szépen ütemezik a beruházásokat, akkor a központi költségvetés éves kiadásainak csupán fél százalékát kell erre áldozni, miközben a várható bevétel 2025 és 2030 között elérheti a 3000 milliárdot is.

- El tudják képzelni, mennyi pénzt hoznak majd ide be a turisták? Gazdagodnak a szállodák, a vendéglátósok, és még ki tudja mi mindenki. Arról nem is beszélve, hogy az építkezések miatt egész iparágak lendülnek fel, sok-sok ezer új munkahely teremtődik, és megszépül az ország is.

Belami oly hevülettel szőtte a mondatokat, hogy a Zsibiben az olimpiát ellenzők tábora egyre fogyatkozott, kettőre meg már mindenki kipirult a lelkesedéstől, és azt kiabálta: hol a kapa meg az ásónyél, mert ha kell, ők már máris ássák az új stadionok, meg sportcsarnokok alapjait. Bika Jenő ugyan közbevetette: ő még olyan olimpiáról nem hallott, ami végül annyiba került volna, amennyit a tervezéskor rászántak, Cink Enikő meg azt kiabálta: meglássák, ebből megint a vízfej, a főváros fog tovább szépülni, a vidék meg majd a száját tátja csak, de érveik gyengének bizonyultak, mint fáradt lepke szárnya a szkanderbajnokságon.

- Az olimpia igenis országos ügy, higgyünk már végre valamiben – harsogta Belami.

- Azt mondja, hogy még abban is hihetünk, hogy az egész ország egy ügy mellé tud állni? Na ne röhögtessen. Ilyen még nem volt, mióta átverekedtük magunkat a Vereckei-szoroson – savanyodott Bika Jenő arca. Majd hirtelen mosoly ugrott a szájára, Bika úr felállt a székéről, és táncra perdült.

- A fenébe is, miért ne álmodhatnék egyszer én is együtt magukkal? - kiabálta vidáman, átkarolva Belami meg az egész világ vállát.

Címkék: olimpia

Belami határkerítése

Belami
2015.06.19.

Most akkor mi van? Kerítést építenek a határra? - nézett döbbent arccal a kocsmalakókra Firnájsz Egon, miközben a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kiskocsmában éppen ez esti híreket sorolta a tévé. De kérdésére nem válaszolt senki. Smúz apu a fejét vakargatta, annyit motyogva, no, ez nem jó hír, Cink Enikő közölte a saját fülével, hogy nem akar hinni neki, Ló Elek azt számolgatta, ugyan mennyibe lesz egy ilyen kerítés, Dömper Bella pedig tapsolni kezdett, és azt kiabálta: nagyon helyes, végre rend lesz a Szeged melletti falvakban.

Józsi csapos meg bejelentette:

- De hát valamit csak kell már végre tenni azért, hogy a ki tudja honnan érkező menekültek ne lepjék el az országot.

- Csak az a gond, hogy ha nem tudnak bejönni a menekültek, ki fogja elolvasni azokat az óriásplakátokat, amiket éppen nekik ragasztottak fel a falakra, számos intelemmel és jó tanáccsal ajándékozva meg mindazon arabokat meg afrikaiakat, akik jól beszélnek magyarul – vihogott Bika Jenő.

- Gondolja, hogy ezen a katasztrofális helyzeten, ami most Európában kezd kialakulni, viccelődni illik? - zavart le hét és fél olyan pofont Jenő arcára Snájdig Pepi, hogy Bika úr feje kevésbé ismert kelet-szváziföldi törzsi táncba kezdett, és azon az estén már nem is tudta abbahagyni.

- Én nem viccelődök, csak valahogy a kerítés nem tetszik – védekezett Bika úr. - Még pedig azért, mert utána gondoltam az ügynek, és számos problémára bukkantam.

- Éppen maga? Annyi ésszel amennyi a maga fejében lötyög? - vonta meg gúnyosan a vállát Plüss Eta, mintegy jelezvén: Bika úr eddigi életútja nem győzte meg arról, hogy helye lenne a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjai között

- Na, most képzelje, éppen nekem – csapta csípőre összes kezét Bika Jenő, majd hosszasabb fejtegetésbe kezdett arról, vajon mit tesz a kormány, ha a menekültek, szerencsétlenek elszánt dühükben mondjuk megtámadják a kerítést. Na, akkor mi lesz?

A kérdésre záporozó válaszoktól lett olyan hangzavar, hogy Belami csak egy darab, a feje fölött gyorsan pörgetett széklábbal tudott némi rendet teremteni, hogy végre elordíthassa magát:

- Csöndet! Higgadjanak már le, felebarátaim.

Akit a székláb eltalált, már eléggé higgadtan, és még inkább zsibbadtan ült a székén, de idővel a többiek is belátták: a kocsmai helyzet fokozódott annyira, hogy jobb lesz megkeresni a békésebb beszélgetés egyetlen és talán járható útját.

-  Először is: aki az előbbi üvöltözésben a menekülteket szidta, az szégyellje magát. Ugyanis senki nem jószántából hagyta ott a szülőföldjét, ezek az emberek életüket féltve léptek át ki tudja hány határt – kezdte érveinek sorolását a külváros nyugalmazott szépfiúja.

- Na, nem mind... - morogta Minek Dönci.

- Nem, ez igaz. Mert olyan is volt, akire nem lőttek, de már nagyon nem bírta elviselni, hogy napi egy dollárból tengesse az életét, miközben a leghalványabb remény sincs arra, hogy a szülőföldjén egyszer normálisabb élet legyen.

- Miért emlegeti már másodszor is a szülőföldet? - kérdezett hirtelen Cink Enikő.

- No, éppen azért, mert úgy látom: ha Európa meg akar birkózni a menekült problémával, éppen a menekültek szülőföldjén, igazi hazájukban kell rendet teremteni.

- Jesszusom! Tudja maga mennyi pénz az? Talán én adakozzak? - rezzent össze riadtan Plüss Eta.

- Mondok én maguknak valamit. Lehet, hogy eddig nem hallották, de bizony van a világnak olyan szerencsésebb fele, ahol azt sem tudják, mit kezdjenek a gigantikus vagyonokkal. Vagy maguk szerint az normális, hogy amíg az egyik arab országban műszigetekre, műmezőkre, műerdőkre meg egy kilométer magas házakra költik a pénzt, a sejkek azt sem tudják, kettő vagy háromszáz luxusautó pihen-e a garázsukban, addig tőlük pár száz kilométernyire arabok százezrei éheznek, sátortáborokban laknak, vagy éppen azt az egy utcát keresik, ahova nem téved be a polgárháborúban véreskedők eltévedt ágyúgolyója? Nem az itt a kérdés, legyen-e kerítés vagy ne legyen a magyar vagy bármelyik más határon, mert bizony előttünk mások már építettek ilyenek, csak megjegyzem az igazság kedvéért.  Hanem az: mikor döbbennek már rá végre a nagyon gazdagok, hogy ezt a Földet nem lehet olyan rendszerben működtetni, hogy az emberek 10 százalékának kezében van a világ vagyonának 80 százaléka - nézett körbe Belami, miközben fülét simogatta a hatalmas csönd.

- Most mit néz rám is? Nálam semmilyen vagyon nincs – sírta el magát Plüss Eta.

- Na látja, ezt elhiszem – dörzsölgette össze ujjait Józsi csapos, jelezve: Etus már két hónapja nem rendezte az adósságait.

- Én is elhiszem – bólintott Belami, miközben a tévé színes hírei már arról szóltak, melyik amerikai sztárhölgy hány ezer dollárt is költ egyszer használatos estélyi ruhájára, miközben már vagy száz hasonló lóg a szekrényében...

 

Bátyi Zoltán 

Belami bombagólja

Belami
2015.06.15.

És akkor jött a labda. És az a Stieber gyerek meg csak lendítette a lábát, és úgy pofán rúgta a bőrt, hogy az elkezdett száguldani. De hogy? Mint a Tokió-Oszaka expressz. És a kapus meg csak nyújtózkodott, de köze nem volt a labdához, és lett is belőle akkora gól, amekkorát még nem látott a világ, de még a Panel Pál lakótelep sem. Szóval jók vagyunk, szuperek, leszünk mi még világbajnokok! – táncolta körbe az asztalt Ló Elek, miközben zúgott kifelé a szájából a sok hang, ami szépen összeállt Hajrá magyokká, de volt ott még Ria-Ria-Hungária is, csak hogy fokozódjék a hangulat a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma összes termében.

A kocsmalakók persze pontosan tudták, hogy Elek a Magyarország-Finnország mérkőzés legszebb pillanatát idézi fel, immár 47. alkalommal, de nem akarták félbeszakítani az örömtáncot. Már csak azért sem, mert még annak a mellét is feszítette a büszkeség, aki utoljára akkor járt focimeccsen, amikor még nyeles labdával űzték ezt a sportot.

Ám a hátsó sorokban azért akadt, aki arról beszélt, nem is volt ez olyan nagy gól, meg ha az is volt, éppen ideje már, meg ha ideje már, hát húsz évig biztos nem látunk hasonlót, és persze vak láb is találhat gólt.

Minek Dönci pedig így szólalt meg:

- Nehogy mán szétessek egy vacak egygólos győzelemtől, mert hogy a finnek mégsem brazilok, meg a Stieber gyerek se egy Lionel Messi, és egyébként is: úgyis ki fogunk kapni. Ha nem holnap, hát egy hét múlva.

- Mondja Minek úr, nem tartaná oda az arcát egy üzemképes légkakalapács alá, csak hogy megnézzük végre, hogyan potyog ki az össze foga abból az irtóztatóan buta fejélből? - érdeklődött udvariasan Firnájsz Egon. Majd – mivel nem látott a közelben sem léget, sem kalapácsot - a hagyományos módszer alkalmazásának eszközlését foganatosította, és úgy szájon vágta Minek urat, hogy az hibapont nélkül hajtott végre egy beugrós libellét jég és korcsolya hiányában is, majd a kocsma előtti aszfaltra az orrával rajzolt fel néhány részletet egy modern magyar festő művéből.

- És ezt miért kaptam? - kiabált vissza a feleszmélése után.

- Nem tudja? Honnan is tudná? Hiszen olyan buta, hogy ha két IQ-val többje lenne, akkor is csak bicegős széklábnak vennék fel egy használt bútor boltba - legyintett Bika Jenő. Majd hozzátette: persze azért még nem kell felhőtlenül örvendeznünk, mert csatát azt nyertünk, de háborút még nem.

- Nem is háborút kell nyerni, hanem bejutni a foci Eb-re. És erre most van esélyünk. Nem is kevés – kezdett bele egy hosszabb monológba Heveny Béci.

- Igen, az esély, az nem kevés – szakította félbe Belami, aki kacsintott is egyet. De nem gunyorosat, hanem olyan vidámat, hogy attól még Béla, a falon mászkáló légy is elnevette magát.

- De még annál is nagyobb öröm, hogy van most már egy csaptunk, ami el is hiszi, hogy esélyes – folytatta a külváros nyugalmazott szépfiúja. - Egy csapat, ami az utolsó percekben is úgy küzd, mint a vadított oroszlán, és bizony, ha kell, csúsznak, másznak, pályát szántanak, de még gólt is rúgnak.

- És ettől nekem olcsóbb lesz a kenyér? - kérdezte Cink Enikő.

- Az biztos nem. De ha egyszer az a massza, ami kiskegyed fejében az agy helyén vegetál, felfogja: ez a magyar válogatott nem csak focicsapat, hanem példa is lehet, akkor talán még boldogabb ember is lesz magából.

- Példa? Mégis milyen példa?

- Hát nem számtan, az biztos. Hanem – hogy most magasztos legyek, meg választékos is -  arra példa, hogy a magunkba vetett hit, a küzdeni akarás és a küzdeni tudás igenis eredményt hozhat. Hogy a magyar jobban működhet csapatban, összefogva, mint egymást szidva, ócsárolva. No persze az sem árt, ha olyan edző formálja ezt a csapatot, mint a Dárdai gyerek. Aki tudja: hogyan működik ez a világ szerencsésebb táján. Ott, ahol az örök pesszimizmus nem fertőzte még meg az embereket, és ahol egy követ látva nem azon törik a fejüket, hogyan lehetne kikerülni, hanem azon, miként lehetne elgurítani, netán feldolgozni, megfaragni.

- Mégis, milyen kőről beszél? - tátotta a száját Enikő, miközben a vécé mellől egy mondatot - „Úgyse jutunk ki az Eb-re, kevesek vagyunk mi ahhoz!” - sodort a huzat.

- Jaj, magyarázzák már el neki. Én most inkább kimegyek a teraszra, mert ha megüt a guta, ott hamarabb megtalálnak a mentősök – legyintett Belami, és becsapta maga mögött az ajtót. Közben azon gondolkodott, amit egy itt élő szerb barátjától hallott a minap. Törve beszélte a magyart, de nagyon is érthetően. „Tudod Belami, az lenni gond nektek, hogy amíg nálunk szétszakadunk azért, hogy valamit elérjünk, itt mit látok? Az örökös sopánkodást, meg a széthúzást. Miért van ez? – kérdezte a szerb barát.

És miért éppen ez a beszélgetés jutott nekem eszembe? - kérdezte magától Belami, amikor rácsukta a bal hüvelykujjára a panelház vaskapuját.

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?