Belami áprilisi hóesése

Belami
2017.04.19.

Csak nem hó esik? Április 18-án, és bele az arcunkba? Na ne mán! – hagyta el egy halk, velőt és egyéb testrészeket rázó sikoly Plüss Eta száját a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma ablakán kibámulva.

– Nem is esik. Ez már szakad – jajongott Cink Enikő is, miközben kilenc rövidebb és hét hosszabb káromkodással átkozta el a meteorológusokat, akik szerinte erről egy szót sem ejtettek a tévében.

– Máskor talán jobban nyissa ki a szemét is, meg a fülét is, mert igenis megjósolták, hogy rossz idő jön ránk – mordult Encikére Ló Elek, majd azonnal hosszabb fejtegetésbe kezdett arról, hogy mindenről a politika tehet.

– Na, ha a mai hóesésből is levezeti, hogy a kormány nem elég hatékony a hóesés elleni harcban, esküszöm a saját lábikrámba harapok – csapott az asztalra Belami, de már a csapás pillanatában érezte, kár volt ennyire felhevülnie. Ugyanis a zajra több bóbiskoló fej is felemelkedett a régen takarított asztalokról, s mire Belami észbe kaphatott volna, mások már egymás hajába kaptak, szoros összefüggést látva a világ- és belpolitikai helyzet, valamint az április közepi hóesés között.

Minek Dönci azt fejtegette, ha a politikusok nem mindig ökörségeken vitatkoznának, hanem tennének valamit a globális felmelegedés ellen, akkor ilyen nem fordulhatna elő. Heveny Béci röhögve kérdezte, hogyan lehet ekkora szarvas jószág valaki, hogy áprilisi hóesés idején felmelegedésről beszél, mikor éppen itt a leglátványosabb bizonyíték arra, hogy újabb jogkorszak jön, és talán holnap délutánra ide is ér.

– Az mindegy. Baj lesz, és kész – szögezte le Firnájsz Egon, majd a légszennyezés ártalmaira hívta fel a figyelmet, mert szerinte az már olyan mértéket ért el, hogy a Föld nevű golyóbis megkezdte halál előtti végvonaglását.

– Szerintem meg Árpád vezér tehet mindenről – állt elő egy olyan nézettel Bika Jenő, ami már igyekezett történelmi távlatokba helyezni az április hóesés tényét.

– Miért éppen Árpád? – löttyintette úgy fél kannányi hideg vizet Jenci fejére Józsi csapos, azt gondolván, ekkora marhaságot csakis túlhevült aggyal lehet kiokoskodni, vagyis a víz  szükséges és egyben elégséges gyógyszer lehet Bika úr bajára.

– Na hallja! Ha akkor nem áll meg a Kárpát-medencénél, hanem elvezeti népét mondjuk a francia Riviérára, most nem esne a hó a magyarok nyakába. Csak hát már akkor is a magyaros lustaság, meg a jó lesz ez itt is… – próbált hosszasabb fejtegetésbe bonyolódni Bika Jenő. Ám Smúz apu ezt hallván komolyabb eszközökhöz (bal ökle) folyamodott. És mivel szerinte Árpád vezér szidásával nemzetgyalázást követett el Bika Jenő, állcsúcson csócsálta egy mélyről indított bal horoggal.

A Zsibbadt brigádvezető pultja előtt közben két erősebbnek tűnő párt alakult ki. Az egyik a kormányzat igenis kézzel fogható felelősségét érezte kitapinthatónak az április hó miatt, a másik pedig egyértelműen az egymással is veszekedő ellenzék torzsalkodásának tudta be, hogy nem a Nap süt a magyar nemzet fiaira. 

– És maga?! Igen, maga. Belamikám! Maga egy szót sem szól? – rikoltozta Firnájsz Egon, miközben a torkát éppen két marokra fogta Heveny Béci.

– Ha szakad a hó, össze kell varrni, mielőtt még nagyobb baj lenne – vigyorgott Belami – Abban a biztos tudatban mondom ezt, hogy mai, túlpolitizált világunkban csakis a humor segíthet abban, hogy a tényeket és jelenségeket olyannak lássuk, amilyenek. A havat például hónak, az áprilist meg áprilisnak, ami szeszélyes.

– Na, akkor hozok varrótűt – vigyorgott Józsi csapos, és kiállt a teraszra, hogy megfürdesse arcát ebben a váratlanul érkezett áprilisi hóban.

 

Bátyi Zoltán

 

Belami verses meséje

Belami
2017.04.11.

Lédús füttyögés, jégdarabkák összekoccanása, falevél-fagyasztó éjjel és csalogányhímek párbajozása. Na, ez hogy tetszik? És tudják-e, miről van szó? – támaszkodott két, lapátnyi méretű tenyerével a bádog asztalra Belami. A Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző Panel Pál lakótelepi kocsma hűvösében üldögélők meg csak meresztették a szemüket, mint sütésre ítélt hal a forró olajban. Mindössze Firnájsz Egon tudta lebirkózni a meglepetés okozta sokkot, és bejelentette, hogy ha valamilyen tiltakozást vagy gyűjtésre felszólító akciót akar vele aláíratni Belami, ő bizony előre megmondja, hogy nem ír alá semmit, de még annak az ellenkezőjét sem.

– És ha azt mondom Borisz Paszternak? Na, akkor sem tudják? – faggatózott a külváros nyugalmazott szépfiúja tovább, mondhatni rendületlenül. Ki tudja miért, ezt a csökönyösséget legtöbben provokációnak vették. Nevükben Snájdig Pepi közölte, hogy Belami nagyon gyorsan lehet egy hatalmas pofon jogos birtokosa, ha nem árulja el, mégis mi a francot akar.

– Semmit… – ingatta busa fejét Belami, de oly szomorúan, hogy méretes orra már negyedszer koppant egy üres sörös korsó repedt fülén.

– Csupán az orosz író és költő Paszternak úrtól idéztem az előbb néhány szót, amivel azt akarta leírni, mi is a vers. És tettem mindazért, mert ma van – ha nem tudnák – magyar földön a költészet napja.

– Jesszusom, már megint? – kapta kezét a szája elé Cink Enikő, mint aki attól tart, ettől a hírtől legkevesebb négy foga esik majd ki a fejéből.

– Mint minden évben, egészen 1964 óta. Mert hogy április 11-én született József Attila magyar költő, és az ő tiszteletére lett ez a nap a költészeté – bólintott Belami. Majd hozzátette: nem gyárilag ilyen okos, az interneten olvasott utána.

– Vers... – röppent ki egy sóhaj Plüss Eta száján, és ebben a sóhajból némi vágyakozást is, örömet is kihallhattak a többiek, mert szép lassan egyre több szó esett a versről. Minek Dönci régen volt szavalóversenyt idézett fel, ahol egy Arany János ballada elmondásáért még oklevelet is kapott. Mell Linda bevallotta: neki Petőfi Sándor a kedvence, és ha akarják, akár több versét is fejből el tudja mondani.

Erre a mutatványra nem mutatkozott nagyobb igény. Sőt mi több, még alapos veréssel is fenyegetőzött Bika Jenő, ha Lindácska hat fél kevert után átváltozik szavaló művésszé. Azt viszont többen is firtatni kezdték: hova tűnt a vers az emberek életéből? Mert hogy az iskolában arra mindenkit megtanítottak, hogy a vers szép és jó dolog, olyan embert mégse láttak már évek óta, aki verses kötetet vett volna magának.

– Van elég vers az interneten – motyogta vízfejű Döncike, aki, szokása szerint, ekkor is a világhálóba kapaszkodott

– De miért nincs mondjuk a televízióban? – kérdezte Plüss Eta. – Emlékeznek még a sorozatra? Vers mindenkinek. Azt hiszem ez volt a címe. Egy-egy műsor nem tartott tovább négy-öt percnél, de nem felejtem, arra a négy-öt perecre megállt a kezemben a kanál, de még lelkemben a remegés is. És olyan békesség árasztott el, mint egy szürke hétköznapon soha.

– Na, ezt nagyon szépen mondta, drága Etusom – csettintett a fölével Ló Elek. – De mégis milyen programba férne most bele? A megölte, felkoncolta, elütötte, kirabolta, felrobbantotta hírműsorok után gondolja talán? Netán a szárnyas libresz betét és a lábgomba reklám közé illesztené? Vagy amikor két politikus már annyira lealázta egymást, hogy a harmadikra már nem is maradt erejük? Akkor jöhetnének a rímek?

– Mondjuk mindegyik helyett. Csak egy hétre… Vagy kettőre.  Csúnyább nem lenne az esténk, mint ahogy talán a világ is fényesedne egy kicsit – szólt vissza a pulttól Belami.

Majd szembefordult a Zsibi nagyközönségével, s bizonyos rakodópartól, meg dinnyehéjról kezdett el beszélni, ami úszik a Dunában. És akkor a falra szerelt televízióból kifogyott a háborús híreket szóró szó, az utcán két káromkodás és hat ökölrázás baráti beszélgetéssé szelídült, az ajtón éppen belépő idegen, akinek morzsa billegett a bajszán, meg csak annyit mondott: József Attila vagyok. Leülnék, ha nem zavarok…

 

Bátyi Zoltán

Belami gyógyszerbombái

Belami
2017.04.07.

Jaj, hadd üljek már le ide, de gyorsan, mert mindjárt beleszédülök egy mosdatlan hamutartóba – törölgette izzadó arcát Plüss Eta, miután két dugig pakolt szatyorral és enyhén billegős járással betért a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagytermébe.

– Csak nem alig használt vasúti sínekkel pakolta meg a táskáit, hogy ennyire kikészült az erejével? – sandított Etára Minek Dönci, azt figyelve, nem kell-e mesterséges légzést is alkalmazni annak érdekében, hogy Etus kibírja az első pohár sörig az élet viszontagságait.

– Még hogy sínek? Csak megvásároltam a havi rendes gyógyszeradagomat – lihegett tovább Etus, s csupán arra maradt ereje, hogy kezével intsen Józsi csaposnak: jöhet az első kör.

– Te jó ég, ennyi gyógyszerrel annak idején az a tüzérüteg utazott két hetes harci gyakorlatra, amelyben én képviseltem az átütő erőt! – mordult egyet Belami.

– Ennyi kell, oszt ennyi! Mégis mi köze magának ehhez? – sértődött meg Etus. Majd azonnal elkezdte sorolni, mennyi nyavalya bántja a 60 éve eme földi világon létező testét a magas vérnyomástól, a cukorbetegségig, nem is szólva ízületi fájdalmakról, vizesedő lábról, visszerekről és egy csípőről, ami vélhetően protézis után kiált.

A teremben többen elgondolkodtak azon, milyen is lehet egy kiabálós csípő, különösen, ha az Plüss Eta alkatrésze, de mielőtt felsejlett volna efféle torzkép bárkiben is, Belami visszalopta a szót.

– És gondolja, hogy ezekre a bajokra fél tonna gyógyszer a megoldás?

– Miért, mi más?

– Nézze drága Etus, én nem akarom megbántani. De azért annyit hadd mondjak több évtizedes ismeretségünkre hivatkozva, hogy kegyed egy kicsinykét mintha túlsúlyos lenne. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kövér, mint ahogy kövér már ez az egész ország. És ahogy magának, úgy még százezreknek eszébe sem jut, talán egy kis mozgás, mérsékeltebb zabálás, pardon étkezés, talán többet javítana az egészségen, mint a gyógyszerbombák.

– Ha tudni akarja, én nem vagyok kövér – sértődött meg Eta, aki lánykori súlyához képest mindössze a duplájára hízott. – Egyébként meg nagyon is tudományos módszerek alapján őrzöm az egészségemet.

– Na ja. Gondolom minden este megnézi a tévés reklámokat. Például azt, hogy semmi gond, ha teleeszi magát, mert már milliónyi olyan pirula van, ami oldja a gyomorgöcsöt, elűzi a puffadást, netán még arról is gondoskodik, hogy ami egyszer fent bement, az reggelre alul ki is jöjjön.

– Jaj, ne legyen már ilyen gusztustalan, mert úgy arcon vágom, hogy egy fejjel két ablaküveg tör ki, de azonnal – fészkelődött a székén Etus, azon igyekezve, hogy terebélyes hátsója ne lógjon le a kelleténél jobban a fájdalmában jajgató bútordarabról.

– Nem vagyok gusztustalan. Csupán felrobban az agyam attól, hogy egy egész ország jajong, zabálja a gyógyszert, de annyit, amennyit talán egész Európában sehol nem esznek. És persze az is bosszant, hogy ha egy orvos szólni mer, no de asszonyom, fogyjon már le, mert addig nem tudok magán segíteni még űrből érkezett csillagporral sem, a beteg azonnal megsértődik, és véres hurka csöpögtetett zsírjával hergelt somlói galuskába öli a bánatát.

Magyarországon a felnőtt lakosság 65 százaléka túlsúlyosnak vagy elhízottnak számít, a nők 62 százalékának, a férfiak 67 százalékának, összesen mintegy 5 millió embernek van súlytöbblete, derült ki az országos táplálkozási és tápláltsági állapotvizsgálatból. Ide van írva – mutatta fel mindent tudó szuper okos telefonját, és azon egy írást vízfejű Döncike. Eközben a pult környékén mérsékelt vita alakult ki arról, mennyire erős a gyógyszerlobbi, és miért nem lehet akár minden nap egy olyan reklámot is műsorra tűzni vacsoraidőben, ami nem a hüvelygombáról, netán a duzzadó prosztatáról szól. Csak annyit üzen: ugyan, mozdulj már magyar!

Ez utóbbi javaslattal egyébként Firnájsz Egon állt elő, aki legutóbb az 1980-as években futott (tizenhét métert a busz után), és ha valaki kövérnek merte nevezni, megtudván: 172 centijéhez 116 kiló párosul, így vágott vissza:

– Dehogy vagyok kövér. Csak a testsúlyomhoz képes kicsit alacsony…

 

Bátyi Zoltán

Belami internetes katasztrófája

Belami
2017.04.01.

Ej, Dönci, drága kis vízfejű Döncikém! Ugyan mi történne veled, ha egyszer, csak egy órára, vagy mondjuk egy napra bedöglene az internet? – törölte le a sörhabot méretes arcáról Snájdig Pepi. A Zsibbadt brigádvezető nevét viselő lakótelepi kiskocsma teraszán terpeszkedő Pepi éppen március utolsó napjának tavaszt hirdető langymelegét élvezte. Ám sikerült annyira felbosszantania magát a vízfejű Döncike második éve tartó folyamatos telefonbámulásán, hogy egyszer csak felállt, és harsányan belekiabált egy egészen friss hírt a légbe:

– Hallották emberek? Az ENSZ döntése alapján biztonsági okokból holnaptól egy hónapig az egész világon leállt az internet. Azt akarják ugyanis kipróbálni, hogy az emberiség képes-e a fennmaradásra, ha netán, bármilyen okból is, de megszűnne eme csoda, mit világhálónak hívnak.

A Zsibi törzsközönsége az egyébként csak három alkalmazást (evés, ivás, beszélés) ismerő száját tátva hallgatta Pepit, míg Döncike (ki vízfejű, mint arra már utaltam…) meg sem rezdült. Gyorsan le- és feltöltött hetvennégy alkalmazást, nyolc hírkeresőt, fél tucat egyéb nagyon fontos szerkezetet, belépett nyolcvanhat honlapra, klikkel, posztolt, majd telefonja fölött görnyedve benyögte: ő erről semmit nem talált, vagyis ilyen nincs is. 

– Csak annyit van itt – közölte bizonyos blogstar.hu nevű honlapra hivatkozva –, hogy egy Marcali közelében lévő településen, az egyik ügyeit intéző polgár annyira felbosszantotta magát, amikor az irodában megszakadt az internet szolgáltatás, hogy dühében előbb hasba rúgta, majd leköpte a polgármestert.

– Na, ha az ENSZ arra kíváncsi, életképes-e az emberiség internet nélkül, akkor érdeklődjön talán ennél a polgármesternél – motyogta Minek Dönci. Ő már akkor érezte, hogy fölösleges kolonc csupán a szép új internetes világ nyakán, amikor először hallotta a kuárkód szót, és tudatlanságát belátva le akarta magát húzni a Zsibi utoljára tizenhét éve feltakarított budijában.

– Már pedig internet nem lesz, bedöglenek még a legokosabb telefonok is, sőt mi több, még a mi kedvenc Döncikénk is felemeli a fejét, és nem lesz más választása, belenéz a való világ arcába – vihogott Pepi, de úgy, hogy összes műfogsora csárdást járt a szájában.

Ám a Zsibiben ülők közül senki nem derült jókedvre. Arcukra jobb esetben bambaság, egyébként meg rémület ült ki, tekintetük üvegesedett. Csupán Belamiban maradt annyi erő, hogy kinyögjön néhány mondatot.

– Én inkább azt mondom, az ENSZ ne teszteljen itt semmit internet ügyben. Mert megmondom nekik teszt nélkül is, hogy a Föld népe, ami harminc éve azt se tudta, mi az internet, úgy omlana össze, mint egy lopott anyagból épített kártyavár. Gondoljanak csak bele: életünk minden kis darabkáját ráfűztük már erre a világhálóra, a bankrendszertől az energiaszolgáltatásig minden számítógépes hálózaton keresztül érkező titokzatos kódolt parancsok alapján működik. Számítógép vezérli a repülőgépeket, a gyárak gépeit, csak az létezik, akik számítógépen nyilvántartanak, de még a külvárosba kidöcögő villamos is eldobná tán az összes kerekét, ha nem lenne világháló. És ami talán a legfontosabb: a fizetésünket is így utalják – vetette be utolsó érvét a külváros nyugalmazott szépfiúja. Jelezve persze: felsorolása közel sem volt teljes, legfeljebb egyes őskövületek számára – úgy mint Smúz apu, vagy Link Egon –, kimerítő.

– Már pedig az ENSZ akkor is azt üzente, internet nuku. Boldoguljon mindenki úgy, ahogy tud – durcáskodott Pepi, majd sietve elhagyta a Zsibi összes termét. Méghozzá kéjes örömmel, mert agyában már azt forgatta, mekkora öröm lesz másnap bejelenteni, hogy csupán április elsejei tréfának szánta furcsa mondókáját az ENSZ-ről, meg túlélést gyakorló emberiségről.

Ám ma, április elsején korán reggel már azt kellett látnia: az internetre szoktatott emberiség közben egy-két dologról, legalábbis szóbeliség útján terjesztve, leszokott. Így például a tréfáról is. Ugyanis amikor belépett a Zsibi ajtaján, Döncike (ki, mint tudjuk vízfejű, és mobiltelefon-manipulátor) úgy vágta szájon, hogy Pepi több foga is sörös korsók körüli orbitális pályára állt Józsi csapos pultjánál.

– Szóval az ENSZ? Meg hogy túlélési próba? Én meg egész éjjel rettegjek? – hörögte Dönci, és csak egy laza intéssel jelezte, jöhetnek itt még mázsásabb pofonok is viccelődés esetére. Majd mosolyogva tűrte, hogy beszippantsa, megrágja és megeméssze nemrég vásárolt nagyon okos telefonja…

– De csak tréfa volt, egyszerű humor – jajgatott Pepi, miközben as Zsibiben üldögélők között többen is azon agyaltak, átvették-e már a hatalmat a számítógépek az emberek fölött, vagy erről a programalkalmazásról csak április 2-án érkezik a meszendzseres link-poszt a fészbuk kukacán.

 

Bátyi Zoltán

Belami és Európa unokái

Belami
2017.03.29.

És azt hallották, annyi magyar fiatal hagyta el Magyarországot az elmúlt években, hogy már minden hatodik magyar gyerek külföldön születik? csapott bele egy kérdéssel a Zsibbadt brigádvezető kora délutáni csendjébe Plüss Eta. A lakótelepi kocsma tavaszi fáradtságtól, de leginkább sörrel kísért pálinkától kókadozó törzsközönségét kicsit váratlanul érte ez a bejelentés. Így aztán senki nem lepődött meg azon, hogy Minek Dönci egy udvarias „Mi vaaaan?” horkantással rázta le homlokáról a hamutartót.

És ez még semmi. Azt is hallottam a tévében, hogy 2010 óta 78 ezer gyerek született külföldön magyar szülőtől. Azaz havonta átlagosan ezer magyar csecsemő sír fel szülés után az országhatáron kívül, míg itthon ez a szám hét-nyolcezer. Tehát a magyar gyerekek 15 százaléka nem Magyarországon jön a világra.

– Ez most akkor nemzethalál rémképe, vagy örömhír, hogy magyarok népesítik be a világot? – jelezte önálló faggatózással Firnájsz Egon, hogy egy kis vitára alkalmas állapotban érzi magát.

– Komolyan kérdi? Amikor ekkora a baj. Hiszen húsz év múlva már unokák nélküli ország leszünk, mert a kormány…

– Na, mielőtt ezt a mondatot befejezné, kedves Etus, talán álljunk meg egy röpke pillanatra – vágott közbe Belami.

– Miért állnánk meg? – durcáskodott Eta.

– Mint már észrevehették, nem igazán szeretek alámerülni a napi aktuális pártpolitikába. De momentán azt a riportot én is láttam, amelyben egy ellenzéki politikus gyászos ábrázattal, majdhogynem könnybe lábadva belemondta az ország arcába ezeket a számokat, hogy ezzel bizonyítsa: a mai magyar állapotok annyira tragikusak, hogy innen már szülni is mindenki külföldre megy.

– És most majd maga, Belamikám, megvédi a kormányt, és még be is magyarázza nekünk, hogy teljesen normális az, hogy fiataljaink százezrei külföldön kergetik a boldogság madarát? – terült szét egy gúnyos mosoly Snájdig Pepi arcán.

– Nem védek én meg senkit. Csak ha már számoknál tartottunk, elmondanék én is néhányat. Mondjuk megemlíteném, miszerint egy európai népességvándorlást mérő statisztika szerint a rendszerváltozás óta eddig több mint 20 millió, érti: húszmillió kelet-európai vándorolt át a kontinens nyugati felébe. Itt megírták azt is, hogy Romániából például a munkaképes lakosság 9 százaléka, ami milliónál is jóval több embert jelent, él Európa különböző tájain, csak éppen nem otthon. Maguk szerint ez a másfél, vagy inkább lassan már 2 millió román hány gyereket szült az országának határán kívül? És mennyit az a kétmillió lengyel, aki szintén úgy érzi, nem csak zöldebb a nyugati rét, de több füvet – pardon: pénzt – is lehet ott kaszálni. Ugye ők azért csak nem a magyar közállapotok miatt költöztek Nyugatra?

– És nekem mi közöm a román meg a lengyel gyerekekhez? – hökkent meg Snájdig Pepi.

– Szerencséjükre magának semmi. Csupán arra akartam rávilágítani,  nem csak magyar földön sírnak a nagyapák, mert külföldön élnek az unkáik. Egész Kelet-Európa telesírhatja a zsebkendőjét.

– Na de akkor mi lesz ennek a vége? – bujt ki a pult mögül Józsi csapos, aki Szerbiában és Magyarországon élő családjából négy olyan rokont is felemlegetett, aki a Lajta nevű kicsiny folyótól nyugatra keresi meg a kenyérre valót.

– Tőlem kérdi? Talán szíveskedjék elfáradni olyan fórumhoz, ajánlanám például az Európai Unió igencsak jól megfizetett tisztségviselőinek, szakértőinek népes táborát, akik ezzel már behatóan foglalkoznak. Legalábbis nagyon remélem...– nyelt egy kortyot söréből Belami, miközben gondolataiban egészen messze járt.

Jelesül előbb egy csehországi kis falucska kocsmájában, ahol Janek apó talán éppen Jurek tata előtt sírja el bánatát azért, mert fogy a cseh. Majd egy kelet-szlovákiai kisváros padján üldögélők hangját hallotta: magyar, szlovák és ruszin asszony nézett a Prágába, majd onnan Münchenbe tartó busz után abban a reményben, hogy még látják visszaintegető fiaik kezét. Fenekük alatt az újság, újságban a hír: a Balti államok fiataljai közül minden második Svédországban képzeli el a jövőjét…

Bátyi Zoltán

Belami mobilmonológja 

Belami
2017.03.24.

Szereljen már egy szelepet a fejére, Belamikám, mert attól tartok, még két perc, és felrobban a feje. Szelepet bizony, mint amilyen a kukta fazekakon volt.. Tudja miért? Hogy ki tudjon suhanni a gőz – kínálta székkel, asztallal, de még egy frissen csapolt, alig vizezett sörrel is a külváros nyugalmazott szépfiúját Józsi csapos.

E kedveskedő hangra többen is felkapták a fejüket, miközben azért bedugták a hegyezőbe a fülüket is. Mert nem volt nehéz kiszámolni: ha Belami ily feldúltsággal érkezett a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző lakótelepi kocsmába, lesz itt hamarosan káromkodás világbajnokság éppen úgy, mint asztal lapjának csapkodása, székláb rugdosás. Vagy ami talán még ennél is fájóbb: kortárs magyar zeneszerzők műveiből kezd énekelni.

De semmi nem történt. Belami csak állt, alig hörgött, majd egy perc múlva olyan szép tagoltsággal tette közzé élményeit, hogy még a nagyon igényes nyelvművelők is megnyalhatták a Magyar helyesírás szabályai című könyv összes lapját, a hátoldallal együtt.

– Csak annyit mondok röviden: mobil. Hosszabban: mo...bil...te..le...fon – kezdte tagoltan mondókáját Belami, s mire Smúz apu kiihatta Snájdig Pepi poharából a közel féldeci gyorsítót, Belami már egy villamosról beszélt.

– Nézzék, azt már megszoktam, hogy a széles néptömegek szállítására kijelölt közlekedési eszközön hámozott ökörnek számít, aki nem egy mobiltelefon fölé görnyedve zárja ki agyából az őt környező világ összes történéseit. Azt is eltűröm, hogy miközben három kamasz az ajtó felé kormányozva testét mobillal a kezében, és tekintetét összeláncolva a világhálóval átgyalogol az összes lábamon, annyit se mond, hogy párolt fapapucs. Sőt mi több, saját kezemmel mentettem meg egy olyan mobilozó életét, aki éppen a fészbuk oldalát olvasva akart kizuhanni a villamos ajtón, de még akkor is csak a telefonját szorongatta átszellemült arccal, mit sem sejtve a reá várakozó nagy veszélyről.

De!

És ekkor Belami az ég felé mutatott az ujjával, mintha mobil ügyben minden bűnt, hibát és tévedést a régen festett plafonra akarna hárítani.

– De ez már nekem sok, hogy nem tudok belépni úgy egy kisboltba, hogy ne mobilt szuggeráló eladó motyogja a jónapotot, már ha motyogja egyáltalán. Nem tudok úgy venni egy cigit, hogy a mobilját bámuló, hallván rendelésemet, ne vaksin botorkálva tapogatná ki a kért márkát, mert éppen egy üzenet elküldésén szorgoskodik. De oly hevülettel, mintha ezzel a Földet mentené meg a globális felmelegedéstől. De mobilt bámulnak minden kapuban, ha ki akarok menni, vagy éppen befelé igyekszem. Mobillal a kezében botorkál át a zebrán, mint sem törődbe a rendőrlámpa jelzésével a világhálóba gabalyodott éppen úgy, mint ahogy mobilt szorongat a kezében az autós is, aki el fogja ütni.

– Belamikám, nem tűnik fel, hogy ezt a maga szerint átkozott mobilvilágot csak az idén már hetvenkilencedszer szidja? – próbálta megakasztani a külváros egykoron szépfiúnak tartott betonlakóját Cink Enikő. De Belami ezzel vajmi keveset törődött. Mobil...mobil...mobil…– csordult ki a szó minden mondatából, egészen addig, míg Plüss Eta egyszer, réveteg tekintettel bámulva ki saját fejéből megszólt, és csak annyit mondott:

– Nincs valakinél telefon töltő, mert lemerültem.

No, ekkor nézett mindenki Etus irányába. De leginkább Belami, aki „Adok én magának olyan töltőt...” kezdetű mondattal a száján és több, apróbb, de nagyon erőszakos bűncselekmény megvalósításra is alkalmas széklábbal a kezében oly sebességgel indul meg felé, hogy Smúz apu még másnap is azt mesélte.

– No, életemben először láthattam, mekkora is a fénysebesség szorozva a hangsebességgel… 

Bátyi Zoltán

Belami sípszabadsága

Belami
2017.03.16.

Mondja Bika úr, maga mitől olyan fáradt ma? Csak nem kies fővárosunkban fújta a sípot március idusán? – vigyorgott Bika Jenőre Snájdig Pepi a Zsibbadt brigádvezető örökbecsű emlékét nevében őrző kocsma nagytermében.

A bent ülők túlnyomó többségének fogalma sem volt arról, ki lehet ez a bizonyos Idus, de azért érdeklődve várták, miféle válasszal szolgál Bika Jenő.

– Miért sípoltam volna? Nekem speciel sok dologban más a véleményem, mint a miniszterelnökünknek, de annyi eszem azért van, hogy március 15-e nem a sípokról, hanem 1848 forradalmárjairól szól.

– Ugyan árulja már el valaki, miféle sípokról beszélgetnek maguk? – szólt közbe Cink Enikő, aki nem bírta, de nem is nagyon akarta tovább leplezni tájékozatlanságát. Így aztán elmagyarázták neki, hogy a budapesti állami megemlékezésen ki tudja hányan, de azért mentek ünnepi beszédeket hallgatni, hogy kifütyüljék a miniszterelnököt. No, nem szájjal, hanem síppal, mert az mégiscsak dizájnosabb.

– Szólás és sípszabadság van. Mi ebben a különös? – vonta meg a vállát Enikő, jelezve, ezennel részéről le is záródott a síp kontra miniszterelnök vita, és inkább az időközben elé helyezett fél kevert rejtelmeiben szeretne alámerülni.

– Azért, ha nem zavarom túlságosan az alkohol élvezetében a hölgyeket és az urakat, néhány szót még hozzáfűznék ehhez a sípos attrakcióhoz – koppantott az asztalon Belami. Majd a külváros nyugalmazott szépfiúja több kérdést öntött a Zsibilakókra. Például az iránt faggatózott, miért nem lehet elfogadni azt egyeseknek, hogy március 15-én talán tisztes csendben meg lehetne hallgatni a szónokot, legyen az bárki is, vagy ha előre tudják, hogy nem tetszik, amit mondani fog, hát tartsák meg a saját gyűlésüket. Ott aztán lehet síppal, dobbal, akár nyári hegedűvel is tiltakozni minden ellen. Mert valóban síp- és szólásszabadság van.

– Mondok én ennél is jobbat! – ugrott fel az asztalától Minek Dönci. Ha már ez a március 15-e úgy vonzza a gyűlölködést, miért nem lehet március 14-ét kinevezni a sípok napjának. Akkor aztán vonuljon a jó népnek tiltakozásra vágyó fele, és az ellenzék szidja a kormányt, a kormánypártiak alázzák az ellenzéket. Így szépen kidühöngenék magukat, és másnap talán arról beszélnének, amiért emberek kimennek gyűléses ünneplésre is.

– Mégis, mire gondol? – érkezett több irányból az érdeklődés.

– Hááát, azt nem is tudom pontosan. De talán lehetne beszélni márciusi ifjakról, hogy kik is voltak ők, mit akartak, miért lázadoztak. Vagy például a 12 pontról, amiből ma jó ha hármat el tud sorolni egy brazil szappanoperákban viszont nagyon jártas átlagember még azok közül is, akik egy fél abroszból varratnak maguknak kokárdát az összes mellükre. De lehetne beszélni Kossuth Lajosról, Széchenyi Istvánról, sok dicső csatát megvívott katonákról, őket harcba vezető, majd életüket áldozó tábornokokról.

– Vagy mondjuk a magyar népről, ami egy nemes cél érdekében úgy tudott összefogni, hogy az egész világ figyelmét és tiszteletét kiérdemelte – szólt közben Belami.

Érezte: ez a szép kerek mondata kicsit pátoszosra sikerült. De úgy gondolta, egy olyan országban, ahol sokan már legfeljebb akkor olvassák Petőfi nevét, ha véletlenül kidobja nekik a gúgli kereső, mert félreütötték a billentyűt, talán nem is olyan nagy baj, ha a Zsibit felejtve a Pilvax kávéházra, március régen volt ifjaira gondol, és egy kicsit elérzékenyül.

 

Bátyi Zoltán

Belami és a bicajbanditák

Belami
2017.03.09.

Na, most már tényleg eljött a tavasz. Alacsonyan szállnak a biciklisták – mutatott ki a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma közelmúltban (9 év) mosott ablakán Minek Dönci. És valóban –  a közeli járdán egy elektromos hálózatról működő (mások szerint csak mobil telefonon zenét hallgató) drótszamaras éppen akkorát zuhant, mint tavaly a font árfolyama. Csak éppen ez utóbbinak (mármint angol font) nem tört el hét helyen az orra, mint az a biciklis huszárról fél perc alatt kiderült.

– Hát csak szálljanak. Megérdemlik – eszközölt egy lókortynyi sörvedelést Firnájsz Egon. Hangjából 34 ezer szál elszívott cigaretta és némi sértődöttség is kihallatszott. Ez utóbbi talán azért, mert nincs két hete, hogy egy kerékpáron vágtató kamasz négyszer áthajtott a lábán, kétszer a torkán. Majd a gépről leszállva még megjegyezte, hogy egy vén bakkecske jobban is figyelhetne, amikor a kerékpárosok számára kijelölt útszakaszon kóborol. A nem túl barátságosan induló beszélgetésből aztán némi szó és ökölváltás is kialakult, míg végül a Firnájsz tenyerének méretéről roppant kevés információval rendelkező kerékpáros legény mély álomba szenderült két kuka között.

De hát ez már régi történet, mondhatnánk a Panel Pál lakótelep történelmének részévé vált. Így aztán Cink Enikő nagyon is napi problémát felvető kérdést vágott Firnájszhoz, mondván:

– Aztán árulja már el, mégis mi baja van magának a kerékpárosokkal.

– Nekem? Nekem ugyan semmi? – vonogatta vállát Egon, s már úgy tűnt, soha nem lesz bicikli-ügyben egy jó kiadós veszekedés. Ám Belami, akit többen is láttak már heves vitába elegyedni drótszamáron vágatókkal, szólásra emelkedett.

– Azt nem tudom, hogy Firnájsz úr bajszát mikor és mivel rángatták meg a bicajosok, de ha elfogadja az én napirend előtti felszólalásomat, hát közölném: ezer és még nyolc okom van arra, hogy sírva fakadjak, ha megközelít egy kerékpáros. Hogy mást nem mondjak: ez az egyetlen olyan közlekedési eszköz, amire – legalábbis a pedálját tekerők szerint – egyetlen KRESZ szabály sem vonatkozik. Biciklizni lehet ittasan, lehet egyirányú utcában szemben a forgalommal. A biciklisnek nem kell figyelni a megfelelő útviszonyok és a sebesség közötti összefüggésre utaló íratlan és írott törvényekre, csaphat rám sarat, havat, de még lánctalpas teveherekeverőt is, ha éppen úgy szottyan kedve. A kerékpáros – jaj, majd elfeledtem, tisztelet a nagy számú kivételnek – száguldva vágtat át zebrán, kis- és nagymamán, és eszébe nem jutna, hogy csengő hangjával figyelmeztessen arra, közelít, mint a szél, jön mint a vész.

– És azt ki ne felejtse, hogy ezek a bicajbanditák csakis a legmodernebb, százezernél is drágább gépeken, csilivili fej, könyök, térd, meg még mit tudom én milyen védőkkel felszerelve, bedugaszolt füllel, kemény rockzenét hallgatva hajlandóak közlekedni, csak nehogy valami is eljusson agyukig az utcazajból. Na persze így nem is zavarja meg őket az előlük menekülők sikongatása, az elgázoltak halálhörgése – vágott Belami szavába Plüss Eta. Eközben az utcára mutatott, ahol a korábban már említett kerékpárost első, második és harmadik segélyben is részesítették már, de még mindig azt hitte, hogy űrutazás keretében jutott el a Marsra, ahol a kettős látás épp annyira természetesen, mint a piros pöttyös elefántok hastánca.

– Tudják, én már évekkel ezelőtt megragadtam a probléma gyökerét – bújt elő a budiból Smúz apu. – És arra a következtetésre jutottam, hogy mindenről a kerékpár utak tehetnek. Amik ugyebár nincsenek. Mert nehogy már kerékpárútnak nevezzem azt, amit egy sárga csíkkal választanak le az így megfelezett járdáról, elintézve, hogy se a bicajosnak, se a gyalogosnak ne maradjon elég hely.

Látszott, ezen a Zsibilakók egy kicsit elgondolkodtak, mint ahogy Belami következő mondatán.

– Szerintem a bicajozásnak is meg van a maga kultúrája. Csak nem mifelénk – mutatott ki az ablakon, ahol éppen egy kerékpárt toló nagyapót lökött egyszerre két fára, három hirdetőoszlopra, és egy villanypóznára a vélhetően francia körversenyre (TúrdöFranc) készülő bicajbandita. Eközben léglökéses, inkább NASA űrhajóhoz, mintsem biciklihez hasonlatos drótszamara kárörvendően röhögött az egyre gyorsabban sötétedő lakótelepi ég alatt.

 

Bátyi Zoltán

Belami Nolimpiája

Belami
2017.03.02.

Emberek! Mosolyt az arcokra! Eljött hozzánk március! – harsogott Snájdig Pepi. Arcán vidám mosoly táncolt, miközben zsebében kotorászott, abban reménykedve, hogy a fizetés előtti utolsó napokra is maradt a bukszájában pénz. Majd oly lelkesedéssel közelítette meg Józsi csapos pultját, mint akinek fogalma sincs arról, hogy immár tizennyolc éve köpik a legyek a falra szerelt, „Hitel pedig nincs!” mondattal díszített táblát.

Ám a mosoly elmaradt, a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző lakótelepi kocsma borszagú légterében úgy izzott a levegő, hogy Józsi csapos már attól tartott, lángra kap a felmosó rongy is.

– Na, de mi a gond? – hervadt Pepi vidámsága, miközben megrendelte sörét. De Józsi, aki hüvelykujjával, inkább csak megszokásból, mintsem előre megfontolt szándékkal az előbb már említett tábla irányába bökött, csak annyit mondott:

– Olimpia. Még mindig olimpia...

– Tessék? – eszközölt Pepi egy méretes szájtátást, majd a kocsma azon sarka felé fordult, ahol Firnájsz Egon éppen Smúz apu torkán ugrált, mit sem törődve azon jogszabályi állítással, miszerint eme mozdulatokkal könnyen megvalósíthatja akár a súlyos testi sértésnek nevezett bűncselekményt is.

Eközben Egon úgy üvöltött, hogy a fába szorult férgek irigykedve pislogtak eme teljesítmény láttán. Majd már attól lehetett tartani, hogy némi nemű tettlegességre is sor kerül, amikor Belami emelkedett szólásra, egy-egy szúrós tekintetet kiosztva Egonnak éppen úgy, mint a vitapartner szerepében tetszelgő Smúz apunak.

– Nem lehetne ezt a vitát kulturált keretek között folytatni? – érdeklődött oly udvarias visszafogottsággal ordibálva Belami, hogy egyszerre négy ablaküveg repedt meg.

– Például úgy, hogy Egon elmondja, de tagolt mondatokban, miért jó az, ha nem lesz olimpia. Smúz úr meg arról nyilatkozik, miért szeretne aláírást gyűjteni az olimpia megrendezéséért – foglalta össze javaslatát a külváros nyugalmazott szépfiúja.

– Nos, kérem – bújt a higgadtság törékeny álarca mögé Firnájsz Egon – ép ésszel egyszerűen be kell látni, hogy ez az ország szegény egy olimpia megrendezéséhez. Ezen kívül nagy a veszélye annak is, hogy az egyébként sem kicsinek ígérkező költségek elszabadulnak, mint azt tudjuk az eddigi olimpiák történetéből kiindulva. És a végén folt sem marad a gatyánkon, hacsak nem egy öt karikából varrott. Meg aztán ezzel megint csak Budapest járna jól. És akkor még arról nem is beszéltem arról, hogy…

– Miről nem beszélt? Hiszen már egy hete magyarázza ezt a sok ökörséget, nehogy már ne beszélt volna mindenről – csapott az asztalra Smúz apu. Majd orrával alagutat fúrt egészen Egon arcáig, és közvetlen közelről mondta bele Firnájsz úr képébe, hogy egy lánctalpas tuloknak tartja.

– Mert hogy az is – ismételte meg becsület megsértésére alkalmas kijelentését Smúz apu. Majd arról mesélt, hogy az olimpia megrendezésének szándéka már vagy százéves a magyarok lelkében. Meg arról, hogy egy évvel ezelőtt itt még minden párt, szervezet, al-, közép- és főbizottság megszavazta. „Ide nekünk az olimpiát!”. Most meg azok is gyűjtögették az aláírásokat az olimpia rendezése ellen, akik a megszavazás idején a legszebb körmondatokban fejtették ki reményeiket nemzeti egységről, meg a most aztán majd megmutatjuk hevületről.

– Azért nehogy már a késébe dőljön – csapkodta vigasztalólag Smúz apu hátát Snájdig Pepi. – Mert nem mi vagyunk az első visszalépők. Budapestnél nagyobb városok is benyögték a hátra arcot. Ha jól emlékszem, vagy féltucatnyi jelentkezőből maradt mára kettő, Los Angeles és Párizs.

– Már ha marad is... – lökött egy rövidke mondatot a vita közepébe Belami.

– Hát ezt meg hogy érti? – kérdezték többen is, szájtátva, sört nyelve.

– Csak úgy, hogy akkor mit csinálunk, ha egyszer eme kishitűség és nagy kételkedés eluralkodik az egész Földön. Ha minden ország minden városában úgy érzik az emberek, hogy az olimpiai eszme az egyik legszebb a világon, hogy olimpiára készülni jó, hogy sikereknek örülni felemelő érzés, csak magát a versenyeket rendezze valaki más. Na, akkor mi lesz? – nézett a Zsibilakók arcába Belami.

Majd intett Józsinak: lökjön elé egy korsónyi sört. De előtte karcoljon a habra öt, egybe fonódó karikát. 

Belami Brexitje

Belami
2017.01.18.

„London továbbra is szívesen látja az EU-ból érkező munkavállalókat, különösen a magasan képzett szakembereket. Hozzátette: azt szeretné, ha Nagy-Britannia a jövőben is mágnesként vonzaná a külföldi tehetségeket, a világot formálni képes úttörőket és újítókat.”

– Na, ehhez mégis mit szólnak? Ugye milyen szép szavak? – fordult a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagyközönségéhez Minek Dönci anyagmozgatási menedzser (egykoron rakodó segédmunkás).

– Mégis mit mondhatnánk? – vonta meg a vállát Firnájsz Egon, aki az építőiparban folytatott kideríthetetlen tevékenységet az elmúlt harminc évben, hófehér álmokat dédelgetve fekete munka közben. – Egy biztos, beállítottam már pár ajtót a frissen emelt falba, a törmeléket is össze tudom lapátolni, de aligha hiszem, hogy a brit miniszterelnök, mert ezt ugye az a szép asszony mondta, éppen rám gondolt, mint világot formálni képes úttörőre. Vagyis már aligha fogok Londonba szóló repülőjegyet venni azért, hogy megjelenjek az angol munkaerő piacot – legyintett Firnájsz úr. Majd két marokra fogta a korsóját, mint aki attól tart, hogy a nagy brit uniós kivonulás kapcsán Theresa May netán kikapja kezéből a sörét.

– Ejnye, de finnyás lett ez a Terike! – mordult Ló Elek. És miért ne mordulhatott volna, amikor a családjából már csak a vízfejű Döncike nem próbálta ki magát londoni munkahelyeken. És érdekes módon, amikor a Ló família útra kelt, hogy világot, no meg fontban átutalt fizetést lásson, még senki nem beszélt mágnesről, meg világnak formálásáról. A kintről érkezett beszámolókból viszont kiderült: minimálbérérét, de nem többért várták tár karokkal a Ló nemzetségbeli magyart, és közgazdász diplomával akár még pultos is lehetett egyikük egy London széli kurta kocsmában, mert nagy volt a szerencséje.

– Eddig szinte minden kezet piszkoló munkát velünk, kelet-európaiakkal, no meg a volt gyarmatokról bevándoroltakkal végeztettek el. Igen, minden olyat, egy angol akkor se csinálna meg, ha maga a királynő kérné, térden állva, hetyke kis kalappal a fején könyörögve. Magyarok, lengyelek, románok, szlovákok mosogatnak egész Londonban, ők takarítják a szállodákat, rakodják a kamionokat, pucolják a csatornákat. Igaz, még a nagyon híres Harrods áruházba is eljuthatnak. No, nem vásárolni, hanem az alagsorban, ahol a vendégek utáni szennyes munkát végzik zárás után. Most meg már úttörők, meg világot formálók kellenének? – forrt a düh Belamiban, amikor úgy döntött, ebből a beszélgetésből nem maradhat ki.

A kocsma sarkából valaki beledünnyögte a levegőbe, hogy azért ne feledkezzünk meg arról se, hogy orvosok is mentek ám Angliába jó pnzért, meg az agyelszívás egyéb formában is jeleskedtek a nagy hirtelen öntudatra, meg függetlenségi vágyra ébredt angolok.

– Na, ez nem is fog változni! – csapott az asztalra Heveny Béci, és bizonyos közgazdasági összefüggésekre utalt. Szavaiból senki semmit nem értett, és nem csak azért, mert Bika Jenő úgy szájon vágta egy közelben unatkozó partfis nyelével, hogy Bika úr szeme azonnal eszközölni kezdte a fennforgás foganatosítását, csöppet sem világformáló módon.

– És mégis mit gondol ez a May Terka? Ha ezeket a kétkezi, de nagyon szorgosan, keményen melózó kelet-európaiakat kibrexiteli Angliából, kik állnak a helyükre? Mert a Lordok Házában teázgató urak gyerekei aligha…

– Ez már legyen az ő gondjuk. Mint ahogy az, kiknek adják ki azt a sok százezer nem éppen luxus lakást, amiket a most már nem annyira kedvelt vendégmunkások bérelnek marha nagy pénzekért. És kikkel vetetik meg azt a töménytelen árút, amit ezek a melósok vásárolnak meg. Ja, és kik költöznek azokba az irodaházakba, ahol most az uniós hivatalok, meg olyan bankok, cégek ütöttek tanyát, amik csak azért tűrték, London zaját, piszok drága árait. mert a város az unió egyik legfontosabb központja volt. Szóval lesz ott még fejnek falhoz verése, angol módra – jósolgatott Józsi csapos.

Belami meg azon agyalt, vajon miért van az, hogy ebben szép, globalizált uniós világban valahogy mindig azok a kisemberek járnak rosszabbul, akik Kelet-Európából érkeznek a Nyugat-európai sor végére…

 

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?