Belami Andorrája

Belami

Uraim, ne válogassak, már kikészítettem a korsókat, amiket ingyen és bérmentve lehet a falhoz csapkodni. De akkor sem veszünk össze, ha a padlón, netán a budi ajtaján végzi ki az üvegeket, csak kéretik utána a cserepeket összesöpörni – fogadta vendégeit Józsi csapos. Méghozzá meglehetősen higgadtan csendült a hangja, csupán véreres szemeiből és orrcimpájának rángásából lehetett kiolvasni vasárnap délután, hogy a magyar labdarúgó válogatott Andorrától elszenvedett veresége úgy érte, mintha szódás ló rúgta volna gyomron egyszerre mind a két hátsó lábával, majd még a Panel Pál lakótelep nyolc darab tízemeletes panelgunyhója is rá zuhant volna.

De ezen a vasárnapon nem csapkodott senki korsókat sem a falhoz, sem a padlózathoz a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő italdában. A törzs és egyéb vendégek csak bámultak ki a fejükből, s csupán Snájdig Pepi szólat meg síron túli, sírásba forduló hangon.

–  De hát mi történt? Éppen egy éve rommá vertük Ausztriát az Európa-bajnokságon, táncolt az egész ország, azt hittük, most jön el a Kánaán, vagy ami még annál is több, a jó magyar foci. Erre kimegyünk Andorrába…

–  Ne is folytassa. Én ennek az országnak a nevét hallani sem akarom –  vágott közbe Minek Dönci.

–  Na nehogy már a szegény andorraiakra haragudjon, maga hígagyú tevekuplung! –  csattan fel ekkor Belami hangja. –  Ők hősök. Egy amatőr csapattal, a spanyol ötödik osztályban játszó legényekkel csináltak hülyét belőlünk. És tudja miért? Mert volt szívük, lelkesedésük, akaratuk. Nekünk meg halvány gőzünk sem arról, mégis mit kellene játszani ellenük.

–  De hát tavaly még… –  sírt fel Snájdig, és két ököllel maszatolta könnyeit a ráncos arcán.

–  Hol van már a tavalyi foci. Elolvadt a tavalyi hóval –  legyintette Belami. Majd rövidebb előadást tartott arról, hogy az utolsó négy meccsen egyetlen gólt sem tudott a magyar válogatott rúgni, minden meccsét elveszítette.

–  De már akkor meg kellett volna kongatni a vészharangot, amikor a Feröer-szigetek ellen egy döntetlennek kezdtünk a vébé selejtezőket – tette hozzá abban a reményben, hogy hamarosan tárgyszerű, netán még higgadtnak is nevezhető vita alakult ki a Zsibi összes termében, nem is beszélve a teraszról. Ám csalódnia kellett. Mert az egybegyűltek agyonfizetett focistákat szidtak, azt harsogták, ugyan miért ez a ringy-rongy csapat állt ki Andorrában, és miért nem az, amelyik az osztrákokat elverte.

–  Mi van itt a háttérben? Mert a magyar fociban mindig van valami a háttérben. Mert a magyar foci maga egy nagy háttér –  csapkodta az asztalt Bika Jenő. Már pedig ő csak tudhat valamit, hiszen már akkor szívinfarktust akart kapni, amikor a csehek verték el a magyarokat, ahogy ő mondta ékes franciasággal – Márszejjjében. Majd átélte a mexikói hatost az oroszoktól, de látott döntetlent Liechtenstein ellen, vereséget Máltától.

– Hát az tényleg elég furcsa, hogy egyszerre annyi sérültünk, meg nem tudom vállalni a játékot focistánk akadt hirtelen, amennyiből már egy közepes méretű óvodai létszámot fel lehetne tölteni –  csavargatta Belami orrát a tüsszögés veszélye.

– Na, jó, elég már a nyavalygásból. Vegyük tudomásul: volt egyszer egy aranycsapat, most meg bádog sincs. Egyébként meg van egy jó hírem is: San Marinótól még soha nem kaptunk ki… –  csapott tarkón a felmosóronggyal egy pult környékén kószáló legyet Józsi csapos. Majd szép lassan visszatette az összetörésre felajánlott korsókat a polcra, és bejelentette: aki az elkövetkező két hétben futballról szeretne beszélni, az nagy ívben kerülje el a kocsmáját. 

Bátyi Zoltán 

http://belami.blogstar.hu/./pages/belami/contents/blog/39217/pics/14972552545599847_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?