Belami kőbányais majálisa

Belami

Május elseje lesz hétfőn. Munkaszüneti nap. Zene és bona, sok ricsaj, sör, vidámság, meg amit még akarnak. És mégis úgy ülnek itt, mint, akit kétszer egymás után mostak ki fékezett habzású mosóporral – nézett körbe a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében és tetszetős küllemében is őrző lakótelei kiskocsma nagytermében Bika Jenő. Eközben tekintete elhomályosult, és még a gyengébben látó is észre vehette, hogy nosztalgikus köd lebeg Jenci szemei előtt, a ködből pedig egykor volt május elsejék emlékképe bújik elő.

– Május elseje? Ugyan hol van ez azokhoz a régi szép majálisokhoz, amikor… – kezdett múltidézésbe Plüss Eta is, de a mondatot nem tudta befejezni.

– Amikor? Na, mi volt akkor, amikor? – szakította félbe Etus mondatát Belami. – Csak nem azokra a reggelekre gondol, amikor kötelező volt ünneplő ruhába bújni, és pontos időre beérni a gyárba, hogy még időben elindulhasson az ünneplő menet a belváros felé? Csak nem az hiányzik, amikor zászlót nyomtak a kezébe, ha akarta, ha nem, és cipelhette órákon át, miközben a hangszórókból indulók harsogtak, rosszabb esetben május elsejei jelszavak arról, mennyire megbonthatatlan a szovjet-magyar barátság, és hogyan mérjük az utolsó csapást a gaz imperializmus végvonaglására?

– Ejnye, de csípős hangulatban van ma Belamikám. Már nosztalgiázni se lehet itten? Mintha maga nem vonulgatott volna annak idején, és nem markolta volna a zászló nyelét – sértődött meg Plüss Eta, de annyira, hogy nagy duzzogva három fél kevertet küldött le egyszerre egyetlen, de igencsak üzemképes torkán.

– De bizony vonultam. Mert muszáj volt. És itt a muszájon a hangsúly, kedves Etusom. Csak közben az járt az eszemben, hogy miközben az imperializmus hanyatlásáról, a magyar szocializmus soha nem látott munkasikereiről szónokolt a Pestről vidékre leküldött (itt meg a le igekötő a hangsúlyos, kérem tisztelettel...) központi elvtárs, a tömeg fele meg törte a fejét. Még pedig azon, hogy mikor buszozik át a jugó határon, hogy vehessen magának olyan drága, nálunk sehol sem kapható kincseket, mint a Fa szappan, meg a Cezar konyak. És netán még egy Adidas bolt kirakatához is odanyomhassa az orrát, ha csodát akart látni.

– De a sör akkor is olcsó volt, meg hozzá a kolbászt sem arany árában mérték – vágott közbe Bika Jenő.

– Na ja. A kőbányai sört. Amiről még Szlovákiából érkező rokonunk is azt mondta apámnak: már meg ne haragudjon Zoli bátyám, de mifelénk ilyen fertelmesen rossz sörrel Husak rendőrsége a Csehszlovák Kommunista Pártra különösen veszelyes politikai foglyokat vallatná. Ami meg azt a fene mód híres, zsírban tocsogó kolbászokat illeti… Szóval inkább felejtsük el – legyintett Belami.

– Mondhat bármit. De valami miatt mégis olyan sokan őriznek azokról a május elsejékről szép emlékeket –  durcáskodott tovább Plüss Eta.

– Ha nem tudnám az okra a választ, azt mondanám, magam sem értem miért. Miért tűnik olyan szépnek a kőbányais majális ma, amikor a legmárkásabb söröket lehet inni? Miért a nyikorgó körhinta magasztosul fel a Trabantos világból, amikor már a lakótelepi parkolókban is csilivili autók húzzák meg magukat, meg egymás oldalát, és az unokáink nem felfújható papírkígyókkal játszanak, mint mi tettük, hanem ki tudja hány funkciós okostelefonon üzengetnek egymásnak? Például azt tárgyalva, bevált e zselés talpú Adidas cipő, vagy mégis inkább Nike-ot vetessenek a muterral legközelebb? Miért a vattacukor ízét érzi finomnak a szánk, miközben ma a pultokról a svájci csokiktól a belga bonbonokig mindent leemelhetünk, ha arra támad kedvünk.

– Szóval maga tudja erre a választ? Na, akkor bökje már ki, én miért nosztalgiázok – kérdezte Etus.

– Mert fiatal volt. Érti? Fiatal, erős, szerelemre vágyó. Most meg minden reggelt azzal kezd, akárcsak én, hogy bedob az arcába fél marék gyógyszert. Az ifjúságát siratja maga is, mint olyan sokan mások, nem a régen volt május elsejéket. Vagy rosszul látom? – pislantott Plüss Etára Belami.

De Etus még csak rá sem nézett. Falusi körhintán ült éppen akkor, és egy délceg, bajszos legény kezét szorította. Egy legényét, aki tegnap este, éppen negyven évvel később, lefekvés után, nagyot nyögve csak azért fordult felé, hogy megkérdezze:

– Anyus, biztos bevettem a vérnyomást csökkentő gyógyszeremet?

 

Bátyi Zoltán

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?