Belami bombagólja

Belami

És akkor jött a labda. És az a Stieber gyerek meg csak lendítette a lábát, és úgy pofán rúgta a bőrt, hogy az elkezdett száguldani. De hogy? Mint a Tokió-Oszaka expressz. És a kapus meg csak nyújtózkodott, de köze nem volt a labdához, és lett is belőle akkora gól, amekkorát még nem látott a világ, de még a Panel Pál lakótelep sem. Szóval jók vagyunk, szuperek, leszünk mi még világbajnokok! – táncolta körbe az asztalt Ló Elek, miközben zúgott kifelé a szájából a sok hang, ami szépen összeállt Hajrá magyokká, de volt ott még Ria-Ria-Hungária is, csak hogy fokozódjék a hangulat a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma összes termében.

A kocsmalakók persze pontosan tudták, hogy Elek a Magyarország-Finnország mérkőzés legszebb pillanatát idézi fel, immár 47. alkalommal, de nem akarták félbeszakítani az örömtáncot. Már csak azért sem, mert még annak a mellét is feszítette a büszkeség, aki utoljára akkor járt focimeccsen, amikor még nyeles labdával űzték ezt a sportot.

Ám a hátsó sorokban azért akadt, aki arról beszélt, nem is volt ez olyan nagy gól, meg ha az is volt, éppen ideje már, meg ha ideje már, hát húsz évig biztos nem látunk hasonlót, és persze vak láb is találhat gólt.

Minek Dönci pedig így szólalt meg:

- Nehogy mán szétessek egy vacak egygólos győzelemtől, mert hogy a finnek mégsem brazilok, meg a Stieber gyerek se egy Lionel Messi, és egyébként is: úgyis ki fogunk kapni. Ha nem holnap, hát egy hét múlva.

- Mondja Minek úr, nem tartaná oda az arcát egy üzemképes légkakalapács alá, csak hogy megnézzük végre, hogyan potyog ki az össze foga abból az irtóztatóan buta fejélből? - érdeklődött udvariasan Firnájsz Egon. Majd – mivel nem látott a közelben sem léget, sem kalapácsot - a hagyományos módszer alkalmazásának eszközlését foganatosította, és úgy szájon vágta Minek urat, hogy az hibapont nélkül hajtott végre egy beugrós libellét jég és korcsolya hiányában is, majd a kocsma előtti aszfaltra az orrával rajzolt fel néhány részletet egy modern magyar festő művéből.

- És ezt miért kaptam? - kiabált vissza a feleszmélése után.

- Nem tudja? Honnan is tudná? Hiszen olyan buta, hogy ha két IQ-val többje lenne, akkor is csak bicegős széklábnak vennék fel egy használt bútor boltba - legyintett Bika Jenő. Majd hozzátette: persze azért még nem kell felhőtlenül örvendeznünk, mert csatát azt nyertünk, de háborút még nem.

- Nem is háborút kell nyerni, hanem bejutni a foci Eb-re. És erre most van esélyünk. Nem is kevés – kezdett bele egy hosszabb monológba Heveny Béci.

- Igen, az esély, az nem kevés – szakította félbe Belami, aki kacsintott is egyet. De nem gunyorosat, hanem olyan vidámat, hogy attól még Béla, a falon mászkáló légy is elnevette magát.

- De még annál is nagyobb öröm, hogy van most már egy csaptunk, ami el is hiszi, hogy esélyes – folytatta a külváros nyugalmazott szépfiúja. - Egy csapat, ami az utolsó percekben is úgy küzd, mint a vadított oroszlán, és bizony, ha kell, csúsznak, másznak, pályát szántanak, de még gólt is rúgnak.

- És ettől nekem olcsóbb lesz a kenyér? - kérdezte Cink Enikő.

- Az biztos nem. De ha egyszer az a massza, ami kiskegyed fejében az agy helyén vegetál, felfogja: ez a magyar válogatott nem csak focicsapat, hanem példa is lehet, akkor talán még boldogabb ember is lesz magából.

- Példa? Mégis milyen példa?

- Hát nem számtan, az biztos. Hanem – hogy most magasztos legyek, meg választékos is -  arra példa, hogy a magunkba vetett hit, a küzdeni akarás és a küzdeni tudás igenis eredményt hozhat. Hogy a magyar jobban működhet csapatban, összefogva, mint egymást szidva, ócsárolva. No persze az sem árt, ha olyan edző formálja ezt a csapatot, mint a Dárdai gyerek. Aki tudja: hogyan működik ez a világ szerencsésebb táján. Ott, ahol az örök pesszimizmus nem fertőzte még meg az embereket, és ahol egy követ látva nem azon törik a fejüket, hogyan lehetne kikerülni, hanem azon, miként lehetne elgurítani, netán feldolgozni, megfaragni.

- Mégis, milyen kőről beszél? - tátotta a száját Enikő, miközben a vécé mellől egy mondatot - „Úgyse jutunk ki az Eb-re, kevesek vagyunk mi ahhoz!” - sodort a huzat.

- Jaj, magyarázzák már el neki. Én most inkább kimegyek a teraszra, mert ha megüt a guta, ott hamarabb megtalálnak a mentősök – legyintett Belami, és becsapta maga mögött az ajtót. Közben azon gondolkodott, amit egy itt élő szerb barátjától hallott a minap. Törve beszélte a magyart, de nagyon is érthetően. „Tudod Belami, az lenni gond nektek, hogy amíg nálunk szétszakadunk azért, hogy valamit elérjünk, itt mit látok? Az örökös sopánkodást, meg a széthúzást. Miért van ez? – kérdezte a szerb barát.

És miért éppen ez a beszélgetés jutott nekem eszembe? - kérdezte magától Belami, amikor rácsukta a bal hüvelykujjára a panelház vaskapuját.

Bátyi Zoltán

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?