Belami foci világbajnoksága

Belami

 
Jaj nekem! Vége annak a jó kis izgalmas magyar NB I-nek, és nem nézhetek mást, csak ezt az unalmas foci világbajnokságot - nyújtózkodott recsegő-ropogó székében Smúz apu. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönsége – amely éppen a körmét rágta izgalmában, ki nyeri az éppen aktuális Németország–Portugália mérkőzést, amelyen 20 elszánt gladiátor úgy vágtatott a pályán, mintha életéért küzdene – előbb meg sem hallotta Smúz úr körmönfont mondatát, majd négy-öt üres sörös korsót dobtak felé, hogy legalább a szünetig elkábítsák.

– Ez sikerült is – motyogta a mentős, amikor Smúz urat elsősegélyben részesítette, és beült a nézőközönség közé, ahol akkorra persze kiderült, hogy Smúz nem azért beszélt bambaságokat, mert oly egyszerű, mint egy faék, csupán viccelődni próbált. Már ha lehet azon viccelődni, hogy lassan már a Húsvét-szigetek kőszobrai is kijutnak egy világbajnokságra, csak éppen a magyar válogatottnak van annyi esélye egy efféle tornán megmutatni képességét, mint szenegáli sífutónak dupla axelt ugrani, elefántháton, rükvercbe kacsolva.

Ez utóbbit Firnájsz Egon tette közzé, alázva a magyar focit, és elégedetten fogadva a sörgőzös röhögőkórus nyerítését.

– Nyeríteni persze lehet, de talán inkább tenni kellett volna azért, hogy a magyar labdarúgás ne süllyedjen ilyen mélyre – szólalt meg Belami. Majd kifejtette: van nekünk egy roppant szerethető országunk, ahol mindenki mindenhez ért, leginkább mások munkájának kritizálásához, de amikor azt mondják neki: hékás, te mégis mit tettél azért, hogy jobb legyen – jelesül a foci -–, csak néz ki a fejéből, mint aki még soha nem látott karón varjút.

– Hogy jön ide a varjú? Meg egyébként is, én mit tehettem volna azért, hogy a magyar csapat kijusson egy világbajnokságra? – hökkent meg Minek Dönci.

– Maga? Hát maga valóban nem sokat, de azért laknak ebben az országban egy páran, akik remekül megéltek még ebből a harmat gyenge, labdarúgásnak látszó játékból is. Miközben annyi vészharangot kongattunk, hogy már csak azok a hangja hallatszott az üres lelátókon, de ki tudja milyen furcsa okból és ki tudja milyen forrásokból mégis ömlött a pénz a fociba. No, nem annyi, mint mondjuk a németeknél, de annál mindenképpen több mint amennyit megérdemelt volna. Semmi eredményt fel nem mutató edzők egymást képezték, azt se tudtuk már hányféle lícensz, vagy mi a franc kell ahhoz, hogy leüljön valaki a kispadra, csak éppen az eredmények nem jöttek – hadarta Belami.

– Maga is csak kritizálni tud – vihogott Plüss Eta, mint akit éppen most tudta meg, eltörölték az összes devizás adósságát.

– Meg örülni is. Hogy végre nem csak akarjuk a jó labdarúgást, hanem teszünk is érte. Jó, tudom, két és fél perc múlva megköveznek, de akkor is kimondom: igenis helyes dolognak tartom, hogy beindult a stadionépítési program, hogy műfüves pályák százait adták már át, hogy végre olyan létesítményekre költjük a pénzt, amelyekbe lehet játékost, nézőt, labdát kergető gyereket is vonzani.

– De hát ezt a pénzt... – próbált közbevágni Cink Enikő.

– Tudom, tudom, ezt odaadhatták volna magának is, szétoszthatták volna minden magyar között, de nem így tették. Pontosabban: dehogyis nem. Szerintem az ország közös érdeke, hogy szépüljenek a sportpályák, ahogy korábban szépültek a színházak is. Mert a sport is kultúra, bármilyen hihetetlen egyeseknek. De mondok én maguknak mást is! A sport egészség is. És egy olyan országban, ahol az emberek egy harmada dagadt, mint egy elefánt, két harmada csak akkor mozdul, ha nem találja a tévé távirányítóját, ugyanakkor oly sok milliárdot költünk olyan emberek gyógyítására, akik, ha sportolnak, meg sem betegedtek volna, én még több pénzt áldoznék minden olyan épületre, amiben lehet mozogni.

– De mennyi köze ennek a világbajnoksághoz? – mutatott a tévé felé Józsi csapos, miközben a németek éppen úgy alázták a portugálokat, hogy könnybe lábadt Cristiano Ronaldo futballcsukája is.

– Nézze, ha ezt magának magyarázni kell, akkor inkább nézzen szappanos operát, napi nyolc órában – legyintett Belami, és alámerült álmaiban. Olyan stadionok lebegtek szemei előtt, amelyben már nem dilettáns edzők osztják az észt, ahol a klubvezetők körül legyeskedők nem azt számolják, mennyi pénzt lehetne kivenni a fociból, hanem azon agyalnak, mit tehetnének azért, hogy minél többen a fociért és ne abból éljenek. És ezekben a szép stadionokban nem futballhuligánok ordítanak kiherélt sakál hangját utánozva mocskos rigmusokat, hanem zúg a hajrá, a játékosok meg futnak, küzdenek, és úgy rúgnak a labdába, hogy lövésük a kaput, nem pedig a szögletzászlót találja el.

Belami ekkor kinyitotta a szemét, intett Józsi csaposnak, hogy ünnepelne, most ne a vizezett borból hozzon, majd a poharát forgatva azon gondolkodott, mikor látott utoljára az utcán olyan kis srácot, aki hóna alatt futball labdát szorongatva ballagott egy foci pálya felé...

 

Bátyi Zoltán

foci,nb1,panaszkodás,világbajnokság
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?