Belami karácsonyi vására

Belami

„Azt a notbukot akarom, értsd már meg, nem tudok élni nélküle!” – üvöltötte a hiperszupermarket közepén toporzékolva a gyerek, rengett a föld, az áruház fölött megremegtek a csillagok, de leginkább az anyja érezte úgy: még egy perc, és a fejére szakad az álmennyezet.

De nem volt ideje ezen sokat agyalni, mert egy plazmatévét cipelő házaspár átgyalogolt a lábán, majd két kamasz a világ legokosabb mobiltelefonját markolászva, mit éppen három perccel ezelőtt fizetett ki, le is lökte a mozgólépcsőn. Persze az asszony nem esett nagyot, mert ama bizonyos mozgólépcsőn éppen 7683-an igyekeztek felfelé, hogy a támadó csapatok összes fegyvernemet bevetve megnyissák a decemberi 18. rohamot a harmadik emelet ellen, ahol a műszaki cikkeket árulták-vették, a nép, a karácsony hevében pirosodó nép meg csak ment és ment, mintha ezen a harmadikon mindent ingyen osztanának.

„Azt a notbukot akarom, értsd már meg, nem tudok élni nélküle!” – zengett tovább az üvöltés, Belami meg csak állt, mint akinek műmárványba gyökerezett a lába, és nem akart hinni a szemének. Vagy pontosabban: nem tudta melyik szemének és melyik fülének higgyen. Mert hogy egy nappal korábban az egyik televízióban előbb egy szociológus világosította fel, hogy a magyar gazdaság még mindig mély válságban van, az embereknek nincsen pénzük, egyik napról a másikra élnek. Majd egy Rózsadombon edződött mélyszegény politológus beszélt arról, hogy majd' minden második ember a megélhetési küszöb alatt él, és a mindennapi betevőre sem futja. A riporternő pedig olyan hevesen bólogatott, mint aki már látott falu szélén kurta kocsmát, sőt mi több, még kurta kocsmában bóbiskoló szegény embert is.

Belami ezek után bejelentette hites nejének (szül: Görcs Jolán), hogy ő ugyan nem megy holnap bevásárolni, mert nem akar ennyi szegénnyel, üresen kongó boltokkal szembesülni, meg van neki a saját baja, így aztán inkább a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsmában búsongana a hamarosan beköszöntő nemzethalálon.

– Adok én neked olyan búsongást, hogy két hétig a légycsapót is föld-levegő rakétának nézed – kedveskedett Görcs, ki Jolán, így aztán Belami belecsöppent a szegény Magyarország hétköznapi valóságába. Már a húsboltban érezte, hogy talán a szociológus néhány ponton tévedett. Egészen pontosan akkor gondolt erre, amikor egy heves asszonyka át akarta vágni a torkát egy tortalappal, mert úgy vélte, ha Belami vesz még kettőt a filézett csirkecombból, akkor neki már nem maradt csak 46 darab, már pedig annál kevesebbel ő ugyan haza nem megy.

– Csak nyugalom, asszonyom, van itt áru annyi, hogy két hete éheztetett oroszlán csorda sem tudná felenni – magyarázta a hentes, de az asszony akkor már messze járt, és „Mégis inkább libamájat veszek! Most akciós!” – kiáltozással egy másik pultnál taposott bele két gyomorba és hat lélekbe.

– Nem tudja az úr, hogy az összeszerelhető dzsípiesz-kalkulátorhoz hol lehet  lendkerekes műholdvevőt venni, olyan három D-set, amin a monitor kijelzőjével tudok rántott gombát szeletelni? – lökte meg ekkor véletlenül és edzett könyökkel egy férfi, így riasztván fel a külváros nyugalmazott szépfiúját közelmúltat idéző réveteg emlékezéséből.

– Én tudom! – harsogta egy dobozt cipelő öregúr, és már magyarázta is, hogy a legósaroktól balra látott effélét, de ő mégis inkább az atommeghajtású fűnyírót ajánlaná karácsonyra, mert abba beépítették a DSL-XK3-at, ami nélkül ugye már csak nem élhet a magyar.

– Aha... – nyögte Belami, majd elképedve vett észre egy sídzsekit, ami alá azt írták: 235 000 Ft.

–Aranyból van? – kérdezte nejét, de Jolán csak legyintett: „Ne foglalkozz mindenféle kacattal!” –, és már vágtattak is tovább, mert híre ment, hogy a szomszédos plázában 50 százalékkal olcsóbb a mélyhűtött rántott koszinusz, sőt mi több, lánctalpas kotangenst is adnak hozzá.

– És az mi? – kérdezte Belami.

– Mit tudom én. Olcsóbb, és most kell venni, mert a végén még elfogy – rohantak a kijárat felé, ahol éppen 5443-an akartak bejutni a hiperszuperbe, aminek a tetején lévő parkoló úgy csurig telt autókkal, hogy élelmesebb sofőrök már azon dolgoztak, hogyan lehetne lapjával besurranni a tűzoltó létrára addig a pár óráig, amíg elköltik kevéske pénzüket rendkívül fontos dolgokra.

Belami ekkor úgy döntött: irány a Zsibi kocsma, mert ezt nem lehet kibírni.  El is tűnt az asszony mellől, mint szürke szamarak szokták tenni ködös időjárás esetén. De öröme nem tartott sokáig. Ugyanis a Zsibbadt brigádvezető üres volt.

„Mindenki vásárolni ment...” – szomorkodott Józsi csapos –, csupán a tévé halovány fénye pislákolt, a tévében meg egy morcos-világmegváltó csatornán heves vita folyt arról, vajon mikorra tud kilábalni Magyarország a mély válságból, mert hogy ez így nem mehet tovább, ugyanis majd’ minden második ember a megélhetési küszöb alatt él.

karácsony,pláza,szegénység,ünnep,válság,vásárlás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?