Belami kövér kánikulája

Belami
2017.06.23.

Azért valljuk be, a kánikulának is vannak előnyei – dőlt hátra enyhén billegős székén Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma teraszán. Közben az épület környékén mindössze 79-en kaptak hőgutát, ingyen, és teljesen adómentesen, míg egy biciklis félig ájultam lefejelt nyolc darab KRESZ-táblát a hőség okozta kettős, de inkább hatos látásra hivatkozva.

– Valóban? És mégis milyen előnyökre gondolt, drága Egonom? – jajdult fel Cink Enikő, aki addigra fél köbméter papír zsebkendőt használt el ahhoz, hogy az izzadtságot letörölje csontsoványnak még erős túlzással sem nevezhető testéről.

– Még hogy milyen? – kacsintott Józsi csaposra Egon. – Nos, ha nem látná, ilyenkor mindenki igyekszik megszabadulni az összes felesleges ruhadarabjától, és a női nem szépsége szinte teljes valójában tárul fel a boldog férfiszemek előtt – emelte fel régen mosott kezét Egon, hogy ujjal mutogasson egy ifjonc hölgyeményre, akin éppen akkora póló takarta a testet, amekkora előállításához bőven elegendő 0,8 milligramm textília.

A hőségtől eltorzult fejek ekkor az utca felé fordultak, a tekintetekben szikrázott a kíváncsiság, és már majdnem mosolyra húzódott miden száj, amikor megszólalt Belami.

– Valamikor én is így voltam ezzel. Elvarázsolt a szépség, mondogattam is, hogy a magyar nőknél nincs szebb a világon, de…

– Mit de? A magyar nőknél nincs is szebb – rikkantotta Minek Dönci, és már éppen inni is akart az egészségükre, amikor a külváros nyugalmazott szépfiúja ismét megszólalt.

– De valami azért nagyon megváltozott egy-két évtized alatt. Nézzenek csak körbe: ennyi kövér embert én még életemben nem láttam egyetlen utcában összezsúfolódva. Mintha ez az ország valami olyan össznépi és gátlástalan táplálkozásversenybe kezdett volna, amit már nem is lehet megfékezni.

És bizony Belamival két perc szemlélődés után senki nem akart vitába szállni. Az egyik fánál hatalmas combjain éppen szétdurranni készülő farmernadrágját igazgatta egy duci lányka. Tőle pár méternyire két, egymásba ölelkező hölgyemény trappolt végig az aszfalton úgy, hogy lábuk nyomán eltűnt minden hepe és hupa, egy úthenger sem végezhetett volna tökéletesebb karbantartási munkálatokat a forróságtól hólyagosodó aszfalton.

– Biztos rossz helyen ülünk – nyugtatgatta magát Ló Elek, amikor azt hallhatta, hogyan jajong egy kismotor az első ránézésre minimum másfél mázsára gömbölyödött asszonyság alatt.

– Ülhetünk mi bárhova, az összkép nem lesz szebb. Nemrégiben olvastam egy statisztikát, amit az OECD készített, és abban az áll, hogy afelnőttkori elhízási arányok az Egyesült Államokban, Mexikóban, Új-Zélandon a legmagasabbak, közvetlenül utánuk pedig Magyarország következik – mondta Belami. S mivel volt egy olyan halovány sejtése, miszerint a Zsibi törzsközönsége nem igazán tudja, melyik bokor alatt is terem az OECD, elárulta (bár senki nem kérdezte), hogy eme négy betűvel jelzett csapat nem más, mint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, angolul Organisation for Economic Co-operation and Development, ami egy Párizsban székelő nemzetközi gazdasági szervezet.

– De jó, hogy maga ennyire kiművelt – suhant át gúnyos mosoly Plüss Eta arcán, majd már azt kérdezte Etus, hogy ennek az akármilyen szervezetnek sincs jobb dolga, mint hogy az ő fenekének körméretét tanulmányozza?

– Szerintem arra még fel sem figyeltek. Mert ha bevették volna a statisztikába, már Új-Zéland előtt járnánk – vihogott Bika Jenő, akinek a pocakjáról többen azt suttogták, legalább két kosárlabdát le kellett ahhoz nyelnie, hogy ekkorára duzzadjon.

Jenci megjegyzése persze azonnal elindított egy kulturált vitát, aminek eredményeként négy rendőrségi járőrkocsi és két, különleges harci helyzetekre kiképzett kommandós csapat jelent meg rendet tenni a Zsibi teraszán.

Majd amikor végül béke költözött a napernyők alá, Belami arról szólt, hogy a veszekedés helyett inkább azon kellene elgondolkodni, hogyan lehetne visszafogyasztani a magyarságot azért, hogy szép daliák és karcsú hölgyek lepjék el az utcákat?

– Na, ebben van igazság. Tényleg tenni kellene valamit – hörögte Smúz apu, miközben egyszerre három kanállal tuszkolta szájába a fél kiló kenyérrel tunkolt körmös pacalt.

 

Bátyi Zoltán 

Belami Andorrája

Belami
2017.06.12.

Uraim, ne válogassak, már kikészítettem a korsókat, amiket ingyen és bérmentve lehet a falhoz csapkodni. De akkor sem veszünk össze, ha a padlón, netán a budi ajtaján végzi ki az üvegeket, csak kéretik utána a cserepeket összesöpörni – fogadta vendégeit Józsi csapos. Méghozzá meglehetősen higgadtan csendült a hangja, csupán véreres szemeiből és orrcimpájának rángásából lehetett kiolvasni vasárnap délután, hogy a magyar labdarúgó válogatott Andorrától elszenvedett veresége úgy érte, mintha szódás ló rúgta volna gyomron egyszerre mind a két hátsó lábával, majd még a Panel Pál lakótelep nyolc darab tízemeletes panelgunyhója is rá zuhant volna.

De ezen a vasárnapon nem csapkodott senki korsókat sem a falhoz, sem a padlózathoz a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő italdában. A törzs és egyéb vendégek csak bámultak ki a fejükből, s csupán Snájdig Pepi szólat meg síron túli, sírásba forduló hangon.

–  De hát mi történt? Éppen egy éve rommá vertük Ausztriát az Európa-bajnokságon, táncolt az egész ország, azt hittük, most jön el a Kánaán, vagy ami még annál is több, a jó magyar foci. Erre kimegyünk Andorrába…

–  Ne is folytassa. Én ennek az országnak a nevét hallani sem akarom –  vágott közbe Minek Dönci.

–  Na nehogy már a szegény andorraiakra haragudjon, maga hígagyú tevekuplung! –  csattan fel ekkor Belami hangja. –  Ők hősök. Egy amatőr csapattal, a spanyol ötödik osztályban játszó legényekkel csináltak hülyét belőlünk. És tudja miért? Mert volt szívük, lelkesedésük, akaratuk. Nekünk meg halvány gőzünk sem arról, mégis mit kellene játszani ellenük.

–  De hát tavaly még… –  sírt fel Snájdig, és két ököllel maszatolta könnyeit a ráncos arcán.

–  Hol van már a tavalyi foci. Elolvadt a tavalyi hóval –  legyintette Belami. Majd rövidebb előadást tartott arról, hogy az utolsó négy meccsen egyetlen gólt sem tudott a magyar válogatott rúgni, minden meccsét elveszítette.

–  De már akkor meg kellett volna kongatni a vészharangot, amikor a Feröer-szigetek ellen egy döntetlennek kezdtünk a vébé selejtezőket – tette hozzá abban a reményben, hogy hamarosan tárgyszerű, netán még higgadtnak is nevezhető vita alakult ki a Zsibi összes termében, nem is beszélve a teraszról. Ám csalódnia kellett. Mert az egybegyűltek agyonfizetett focistákat szidtak, azt harsogták, ugyan miért ez a ringy-rongy csapat állt ki Andorrában, és miért nem az, amelyik az osztrákokat elverte.

–  Mi van itt a háttérben? Mert a magyar fociban mindig van valami a háttérben. Mert a magyar foci maga egy nagy háttér –  csapkodta az asztalt Bika Jenő. Már pedig ő csak tudhat valamit, hiszen már akkor szívinfarktust akart kapni, amikor a csehek verték el a magyarokat, ahogy ő mondta ékes franciasággal – Márszejjjében. Majd átélte a mexikói hatost az oroszoktól, de látott döntetlent Liechtenstein ellen, vereséget Máltától.

– Hát az tényleg elég furcsa, hogy egyszerre annyi sérültünk, meg nem tudom vállalni a játékot focistánk akadt hirtelen, amennyiből már egy közepes méretű óvodai létszámot fel lehetne tölteni –  csavargatta Belami orrát a tüsszögés veszélye.

– Na, jó, elég már a nyavalygásból. Vegyük tudomásul: volt egyszer egy aranycsapat, most meg bádog sincs. Egyébként meg van egy jó hírem is: San Marinótól még soha nem kaptunk ki… –  csapott tarkón a felmosóronggyal egy pult környékén kószáló legyet Józsi csapos. Majd szép lassan visszatette az összetörésre felajánlott korsókat a polcra, és bejelentette: aki az elkövetkező két hétben futballról szeretne beszélni, az nagy ívben kerülje el a kocsmáját. 

Bátyi Zoltán 

Belami füstös világnapja

Belami
2017.06.01.

Akarattalan báb vagyok… Egy darab akarattalan báb! – jajongott Belami június első napján a Zsibbadt brigádvezető teraszán. Közben könnye folyt, ökleivel pedig úgy verte a bádogasztalt, hogy nevesebb néprajzkutatók már el is kezdték írni közepesen hosszú tanulmányaikat „Az ősmagyar sámándobok helye és szerepe a XXI. századi Magyarországon” –  címmel.

– De hát mi történt? Mégis mi? – húztak a külváros nyugalmazott szépfiújára egy nem éppen Pierre Cardin által tervezett kényszerzubbonyt a közelben ülők – nagy lendülettel és kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

– Mi történt? Mi történt? Hát csak annyi, hogy szentül megfogadtam: ha a bárányfelhők hamisan bégetnek is az égen, akkor is leszokok negyven év után a cigiről, mire eljön 2017-ben a dohányzás elleni világnap.

– És eljött? – fürkészte Belami arcát Plüss Eta, aki sok mindenről hallott már, de a dohányzás elleni világnap nem tartozik ezek közé.

– Persze, hogy el. Minden év május 31-én tartják ezt a napot, és felhívják a világ figyelmét, mennyire is káros a bagózás – nyelte tovább könnyeit Belami.

– Ja, a cigi borzalmas egy szenvedély ám – fújta a füstöt kifelé a száján Minek Dönci. – És a leszokáshoz sok minden szükségeltetik. Hogy mást ne mondjak, akaraterő. De hát már annyi komoly és érdemdús segédeszköz áll rendelkezésre, hogy még egy olyan ember is le tud szokni, mint maga.

– Én is azt hittem – hüppögött Belami. Majd elmondta: előbb a totálisan biztos, hogy ezzel sikerül kategóriába tartozó nikotinos rágóval bélelte ki a pofazacskóját. Az eredmény, négyszeri sugárban történő hányás, hat öklendezés, életundor és egy majdnem sikeres hátra szaltó. Aztán fordult a a garantáltan legjobb minőséget ígérgető nikotintapaszok irányába. Ki is tapétázta a vállát, karját, hátát efféle csodálatos termékkel, és ekkor már a szédülés sem maradt el, ami ellen, akárcsak a rágók esetében, hat-hét cigi elszívásával védekezett.

– De miért nem fordult terápiás orvoshoz, ha már ennyire le akar szokni? – kérdezte Plüss Eta, miközben a bal zsebéből elővarázsolt egy elszívásra még tökéletesen alkalmasnak látszó csikkmaradványt.

– Orvoshoz? Dehogynem fordultam? Méghozzá csodadoktorhoz, aki akupunktúrásan úgy tele szurkálta a fülem, hogy egy élveteg sündisznó özvegye hét házassági ajánlattal ostromolta a fészbukos üzenőfalamat. De hiába. Fülemben a tűkkel, amik inkább apró vasdarabok voltak, úgy kívántam ezt az átkozott cigit, hogy két órával a kezelés után egyszerre három felbontatlan dobozt rohamoztam meg. De ittam én antinikotin teát, elolvastam a leszokás hét parancsolatát hatvanháromszor. Sőt mi több, még komoly edzésbe is kezdtem, mert azt mondták, ha leterhelem a tüdőmet, rá se bírok majd nézni efféle bűzrudakra.

– És rábírt? – kért tüzet Józsi csapostól Ló Elek, majd egyenesen Belami arcába fújta a cigifüstöt.

– Képzelje, rá. No nem azonnal futás után. De ahogy eltelt egy óra… Hát én kicsomagoltam nyolc nemrégiben felújított panelházat, csak hogy cigihez jussak.

A Zsibilakók ugyan nem láttak szoros összefüggést a panel felújítási program szabotálása és a cigarettáról leszokás, netán a cigihez jutás között, de figyelmesen várták a folytatást. Ám Belami már egy szót sem tudott kinyögni.

– Nem kell ide doktor, cigi, meg tapasz. Csak éles szem. Ezt nézze – dugott egy doboz cigit Belami orra alá Snájdig Pepi.

– Látom. Cigi? Na és?

– Az árát nézze! Azt, hogy ez az ocsmányság 1060 forintba kerül. És gondoljon arra, hogy amikor elkezdett cigizni, még négy forint volt egy dobozzal, miközben ma már egy szál, érti egyetlen szál többe kerül ötven forintnál. Na, ha ettől sem robban fel a méregtől, és dobja el a francba a cigit, akkor semmi sem segít – hadarta, dühtől fűtve Pepi.

Belami meg csak nézett ki a fejéből, osztott és szorzott, bekalkulálta, hogy kinek mennyi haszna van azon, hogy ő mérgezi magát, majd csak ennyit mondott:

– Ölég! Befejeztem.

És olyan elszántság ült ki az arcára, hogy egy közelben dohányzó szobrászművész rögvest elkezdte faragni Belamiról az akaraterő szobrát.

 

Bátyi Zoltán 

Belami kilincsprojektje

Belami
2017.05.27.

Sajnos ma nincs több időm magukkal megváltani a világot, mert ötre mester jön hozzánk. A családunk jobban teljesít, nagyberuházás keretében újul meg a lakásunk. új kilincseket szerelünk az ajtókra – nyalta ki az utolsó csöpp sört korsójából Belami. És már fel is emelte fenekét a székről, mintegy jelezve, hogy megkezdi a hazaindulás foganatosításának eszközlését. Szavait hallva azonban olyan röhögés rázta meg a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma összes régen mosott ablakát, hogy a külváros nyugalmazott szépfiúja egy csöppnyit elbizonytalanodott.

–  Megtudhatnám, hogy ezen mégis mi röhögni való van? –  kérdezte, nem leplezve sértődöttségét.

–  Még hogy ötre? Még hogy mester? Hol él maga Belamikám? Ebben az országban olyan még nem fordult elő, hogy egy biztosan ott leszek üzenetet küldő szaki időre odaérjen –  vigyorgott Snájdig Pepi. Majd elmesélte: amikor ő konyhaszekrénye reparálására fogadott fel „én aztán megbízható vagyok” mestert, az ígért március helyett áprilisban mentegetőzött, májusban sok munkájára hivatkozott, júniusban azt mondta, jaj, ez teljesen kiment a fejemből, júliusban nyaralni távozott, augusztusban lebetegedett, szeptemberben…

–  Nehogy felsorolja nekem a naptár minden hónapját, mert orrba ütöm – sziszegett Belami. –  Ezt a mestert az én hites feleségem kérte fel, és ő bizony mindig is remek projektmenedzser volt, ha tudni akarja.

–  A maga bé nejének képességeiben itt senki nem kételkedik – veregette meg Belami vállát Firnájsz Egon. –  Csak éppen ezernyi tapasztalat mutatja, hogy az ígért szó, vagy hogy úgy mondjam: a szóbeli szerződés a Kárpát-medence általunk lakott részén annyit sem ér, mint két, tengelyét tört nejlon fabatka.

Ez bizony teljességgel igaz –  bizonygatták többen is. Volt aki olyan vízvezeték szerelő hanyag munkáját emlegette, aki két nap helyett akkor érkezett, amikor már a meteorológiai intézet is nem várt Panel Pál lakótelepi árvízről értekezett több ismertebb televíziós csatornán. Plüss Eta parkettázók silány, de legalább hat hét késéssel elvégzett munkájáról mondta el epénél is keserűbb tapasztaltait.

–  A házunk előtt nem nagyobb, mint fél négyzetméternyi likat ástak ki tudja honnan érkezett munkások. Lassan ásták, hogy mindenki lássa, sokan voltak, hogy senki ne maradjon munka nélkül, még többen ellenőrizték a tevékenység menetét, nehogy homokszem csusszanjon a munka gépezetének fogaskerekei közé. Aztán elvonultak, mondván: a hibát kijavították, éljen a haza, holnap jönnek, a likat betemetik, és újra olyan szép rücskös, kátyús lesz az aszfalt, mint már húsz éve megszoktuk. Csak hét kismotor tengelye tört és három nagymama bokája ficamodott az alatt a két hónap alatt, amíg végre tényleg visszatértek –  állt elő rémes történetével Bika Jenő.

–  Szóval nagy itt a gáz Belamikám, maradjon csak a fenekén. Jobb ha sörözés közben várja a mestere munkát lemondó szép üzenetét, mintsem otthon tépje kevéske megmaradt haját –  tanácsolta Józsi csapos is, aki vécécsészét tudott hipp-hopp kicseréltetni tavaszi megrendelés után őszi lombhullásra.

De Belamit nem lehetett eltántorítani szándékától, és hat perccel öt óra előtt már otthon ül foteljában terpeszkedve. Ha nem jön a kulcsos, legalább nyugodt körülmények között tudok önsajnálkozni, és elmerengeni a mai magyar valóság válságos állapotairól –  fogalmazódott meg agyában a szép gondolat. Még egy kis szunyókálásról is ábrándozott, amikor 5 óra 1 perckor megszólalt a kapucsengő, és a kulcsokra és egyéb fontos háztartási ketyerékre szakosodott mester udvariasan bejelentkezett, majd fél perccel később belépett az ajtón. Öt perc múlva már az összes szerszáma szép rendben ott sorakozott a padlóra gondosan leterített nejlonon, tíz perc múlva „Jelentem, elkészültem!” –  mondta az első zár, és egy óra elteltével csillogó rendet, nyolc kicserélt kilincset, három megjavított zárat maga mögött hagyván, további szép napot kívánva a mester el is hagyta a helyszínt.

Belami meg csak nézett, mint tette egykor bizonyos Rozália névre hallgató hölgyemén a filmszínházban, s mire bé neje, Görcs Jolán hazaért, már a Zsibbadt brigádvezetőben tartott előadást „Az optimizmus szerepe hétköznapi életünkre, avagy vannak még csodák” címmel. Közben mit sem törődött azzal a gonosz és minden alapot nélkülöző megjegyzéssel, miszerint: Belamikám, maga aztán selejtező nélkül indulhatna a hazugság világbajnokságon.

 

Bátyi Zoltán

Belami a gombvadász

Belami
2017.05.18.

Aztán ne felejtsd el megkérdezni, mégis, mennyit ér a biztosításunk, és mikor jár le? – engedte útjára kora reggel hites urát Belaminé Görcs Jolán. A külváros nyugalmazott szépfiúja még egy mívesen összehajtogatott papírlapot is kapott, amire bé neje feljegyezte a kódszámot. Mert nem úgy van ám, hogy ebben a zűrtől zavaros világban csak úgy belekérdezünk a telefonba – magyarázta az asszony –, hiszen sose nem lehet tudni, ki akarja leemelni a lassan tíz éve gyűjtögetett szép összeget.

No, ha csak ennyit kell tennem, még én is megoldhatom – motyogta magában Belami, amikor munkáját befejezvén leeresztette fenekét a Zsibbadt brigádvezető nevezetű lakótelepi kocsma egyik félreeső székére. Majd előkapta mobilját, és már tárcsázta is a biztosító számát.

A vonal túlsó felén egy géphang olyan udvariasan köszöntötte, hogy Belami attól tartott, rögvest kicsordul a könnye. Ez később meg is történt, de akkor már a meghatódottság helyébe kevéske felháborodás lépett. Ezt a kocsmában ülők észre is vették, miután Belami éppen négy széket tört össze Józsi csapos pultját rongálva, mintegy erős felindulásból kifolyólag.

– De hát mi a baj? – rebegte el remegő hangon rövidke kérdését Smúz apu, aki Belami haragja elől a felmosóvödörben keresett magának menedéket.

– Probléma? Ugyan már! Semmi! – ordított Belami. Majd elmondta, hogy a biztosítós géphang közölte vele, ha a számot azért hívta, mert számláját szeretné módosítani, akkor nyomja meg az egyes gombot. Ha a lakásbiztosítását szeretné újra kötni, fércelni, netán pántlikázni, akkor már a kettes gomb megnyomásával kerülhet közelebb a céljához. Ha baleset biztosítása szorul áttervezésre, akkor a hármas, ha nagynénje felbotlott a sámliba, akkor az ötös, ha rénszarvasok taposták meg a vakhangya ménesét, akkor meg a hetes gomb az illetékes.

– De hát magának életbiztosítása van! – szisszent egy szék alá bújva Cink Enikő.

– Annak is van ám gombja, naná! – ugrálta körbe a budiajtót Belami. – Az volt a ki tudja hányas gomb. De mindegy is, mert akkor egy újabb hang köszöntött, ajánlva: válasszon a most következő menügombokból. Ha a biztosítását zöld papírra lila tintával írták annak idején, akkor egyes gomb. Ha a biztosítást megkötő ügynök a tarkójánál enyhén kopaszodott, akkor a kettes gomb, ha meg letétbe szerezné tenni a feltétet, vagy feltétlen szeretne letétet, hát a hármas gombra nyomjon egy akkorát, hogy belevakuljon a telefon.

– És? – sírta el magát Plüss Eta.

– És? Mit és? Végül rátaláltam a hetes gombra, ahol az életbiztosítással foglalkozó alapinformációkat ígérték. No, ott megint jött a géphang, hogy rázná a 220 volt, amíg csak szusz van a tüdejében, és elmondta: adatvédelmi szempontból, no meg azért, mert a világbéke megőrzése is megkívánja, a beszélgetést rögzítik. Rögzítsék csak! – üvöltöttem ebbe a szemétládába – lóbálta a telefonját Belami –, de ekkor megszólalt a zene. Kábé négy rövidebb kortárs szimfóniát, meg hat darab, üstdobra és mélyhegedűre írt opera nyitányt játszottak el, majd közölték, hogy saaaaaaaajnos minden ügyintézőjük foglalt, legyek türelemmel.

– De maga nem lett… – szólt ki egy korsóbarikád mögül Mell Linda.

– Amikor már hatodszor hívtam azt a mi csak önökért vagyunk reklámarcú biztosítót? Amikor levadásztam összesen 769 gombot, és végighallgattam a világ komolyzenei kínálatának 74 százalékát? De még mindig minden ügyintéző foglalt volt, mert éppen mosdóba ment, unokáját pelenkázta, vagy éppen fészbukra töltötte fel, mit is ebédelt a keresztlánya négy évvel ezelőtt telihold idején? Hát nem. Nem őriztem meg a nyugalmamat – csapott még egy széket a Zsibi kocsma falához Belami. Majd magába és a sarokba roskadva olyan halk sírásba kezdett, ami nagyon haszonlatos volt egy éppen akkor herélt kanszamár bőgéséhez.

– Te jó ég! Nekem holnap valami közüzemi számla ügyben kell majd érdeklődnöm – temette arcát régen mosott tenyerébe Ló Elek. – De sebaj, majd megoldom – motyogta magában.

Történt ez szerda este.

Csütörtökön Ló urat a rohammentő minden sebességhatárt túllépve szállította egy közeli elmegyógyintézetbe, miközben Elek azt üvöltözte: szép új robotvilág, szép új telefonközpontos, ügyfélbarát világ…

 

Bátyi Zoltán

Belami és a kommentbanditák

Belami
2017.05.11.

Na, neeeem... Ezt aztán mán… Szóval… – habogott Snájdig Pepi, miközben a vízfejű Döncike csudamasinájába (okos és telefon) tekintve bizonyos írásműveket olvasott. Ezeket a magyar nyelvben járatlanok hozzászólásnak neveznék, de Snájdig halad a korral, így pontosan tudja: kommentekből áradó mocskolódás szúrta annyira a szemét, hogy ez a döfés hosszú évek során kérgesedő lelkét is megsebezte.

Snájdig ugyanis a múlt csökevénye, ha még nem mondtam volna. És olyan időkben nőtt fel (szocializálódott, hogy korszerű legyek), amikor az apja legfeljebb annyit mert kiabálni a focimeccsen az általa hülyének tartott sípmesternek szánva, hogy szemüveget a bírónak. Ha pedig egy afféle mondat hagyta el a száját, hogy marha vagy te tulok, a körülötte állók megvető pillantásának kereszttüzében éget hamuvá.

Hát ez már jó régen lehetett – nyelte nyálát Snájdig, és csak annyit tudott végül kinyögni:

– Te jó ég, hova süllyedt ez a világ?

– Mégis hova? – kérdezték többen is. Ám Pepi, aki azért nem volt teljességgel járatlan a népi káromkodások világában, a mobilra mutatott, és azt javasolta: inkább mindenki olvassa el saját szemével, miféle mondatok sorjáznak egy-egy cikk alatt.

Történt mindez a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző lakótelepi kocsma nagytermében, ahol a vállalkozó kedvűbbek azonnal rá is cuppantak a felkínált lehetőségre.  Így aztán Plüss Eta megtudta, hogy csucsunyóc szerint aki a cikket írta, az inkább a saját anyjával folytasson nemi jellegű szextornát, hacsak nem akarja, hogy görgősekével szántsák fel az arcának ragyaverte bőrét. Cink Enikő akkor ájult az asztalra, amikor olyan mondattal szembesül, amelyben  a magyar nyelvben legalább 79 szóval szóval kifejezhető nemi közösülést mind a 79-el le is írta a husánghernyó nevű hozzáröffentő, válaszul a bikacsökazanyádba kódnevűkommentelő beszólására, mit nemes egyszerűséggel varangyugatásnak nevezett.

Pár perc alatt megállapították az olvasgatók, hogy aki kommentjében csak olyan elavult szavakat használ, mint mondjuk a vazze, az már a műveltségéből kifolyólag mérsékelt egyednek számít. Olyan mondatra pedig, ami arra szólítja fel udvarias hangnemben a hozzászólókat, hogy moderálják magukat, mert mégiscsak kultúrlénynek számító emberek vagyunk, legfeljebb minden hatszázadik kommentben bukkanhatnak.

– És ugye mindenki csakis kitalált neveken írkál, mélységes mély inkognitóba bújva… – villant egy gúnyos vigyor Belami arcán.

– Hát igen – nemesült sóhajjá néhány szusszanás. Majd a Zsibilakók már azon vitatkoztak, vajon mikor süllyedt ilyen mélyre a vitakultúra, ki kezdte, és ki fogja abbahagyni.

– Ugyan, ne legyenek mán ilyen álszenteskedők! – horkant fel Bika Jenő. – A magyar nyelvben mindig is fontos szerepe volt a káromkodásnak, és egy-két vazzéért húsz éve sem kellett a szomszédba menni, kicsúszott az a szájon hazai pályán is.

– De kinek a száján? És mikor? Ugye azt csak nem akarja nekem bemesélni, hogy milliárdos nagytőkés, parlamenti képviselő, neves író, újságírók úgy rontottak egymásra, ahogy azt mostanság teszik? – háborgott Belami. – Ami meg az internetes vitakultúrát illeti, a kert végében csordultig telt falusi fabudi sem bűzlik úgy, mint ezek a kommentbanditák feltöltötte, emberi beszédhez legfeljebb csak nyomaiban hasonlatos mondatok.

– Egyébként meg, haa köztársasági elnök is ünnepélyes eskütétele alkalmából elmondott beszédében fontosnak tartja drámai mértékűnek nevezni a politikai közbeszéd állapotának romlását, és ezért az 1867-es kiegyezést ajánlja követendő történelmi példának, akkor csak ideje lenne már valamit tenni, nem gondolják? – nézett körbe a söröskorsók fölött Belami.

– Na ja. De arra azért kíváncsi lennék, hogy a kommentelők közül hányan tudják, mi is volt az a kiegyezés – legyintett Józsi csapos, majd kerülve minden káromkodást, roppant udvariasan szólította fel a törzsvendégeket, hogy kocsmazáráshoz közeledvén rendezzék a számlájukat, vazze...

 

Bátyi Zoltán

Belami pólószámtana

Belami
2017.05.04.

Na, mizu, hölgyek, urak? Megünnepelték hétfőn a munkát? – zuhant egy székre Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma csöppet sem elrejtett zugában. A bent ülők a kérdésre úgy felkapták a fejüket, hogy a közelmúltban (9 év) megtisztított lámpaburák is veszélybe kerültek, ugyanis a munka szót Firnájsztól eddig még soha, senki, sehol nem hallotta.

Ám mielőtt bárki is ezt szóvá tehette volna, Belami röptetett egy kérdést a söre fölött.

– Aztán mégis miféle munkára gondol?

– Hát ezzel a balga kérdéssel meg mit akar? A munka az munka, akárhonnan is nézzük – terelte szinte már filozófiai síkra a beszélgetést Minek Dönci.

– Úgy gondolja? – somolygott Belami. – Mert szerintem van értéket előállító, az értéket eladó, reklámozó, szállító munka is, hogy csak néhány példát mondjak. Mielőtt megkérdezem: maguk szerint ezek közül mégis melyik a legértékesebb?

A Zsibi törzsvendégei érezték, a külváros nyugalmazott szépfiúja valami különös ravaszságot épített be a mondataiba. Ám hogy mit, azt nem tudták kitalálni. Így aztán csak bólogattak, amikor Bika Jenő bemondta a tutit:

– Természetesen az értéket előállító munka a legértékesebb. Ez nem is lehet vitás.

Belami erre nem szólt semmit, hanem, akár egy bűvész a nyulat a kalapjából, kiemelt egy pólót (magyarul: tísört) a szatyrából. Majd ezt az igencsak szép (magyarul: dizájnos) ruhadarabot magasba tartva megkérdezte:

– Mit gondolnak, ez a testdíszítésre is alkalmas termék mégis mennyibe került?

Majd választ sem várva elárulta, 9 ezer forintnál is többet fizetett érte, mert hogy ez nem valami kamionról leesett koppincs, hanem védjeggyel ellátott boldogság, a fia textíliában megtestesült álma.

– Na de mi köze ennek május elsejéhez, meg a munkához? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Hát az, hogy momentán ez nem póló, hanem szemléltető eszköz – vágta rá Belami. – Még pedig azt szemlélteti, hogy hihetnek bármit, az értéksor végén mindig az áll, aki termel.

– Ezt meg honnan veszi? – érdeklődött Plüss Eta, aki egykoron ruhagyári dolgozóként maga is megtapasztalta, olyan eldugott út vezet a milliomos léthez, hogy inkább el sem kezdi megkeresni.

– Nem veszem, hanem olvasom. Még pedig ebben az újságban – érkezett a szatyorból egy újabb nyúl, immáron gazdasági kérdésekkel foglalkozó magazin formájában.

– Na, kérem alássan, ebben azt írja egy okos ember, hogy egy márkás póló, mint amilyen ez is, ha mondjuk 11 ezer és még 400 forintba kerül, akkor az erre eső munkabér 56 forint, csupán a termék árának 0,5 százaléka. Vagyis ennyit kap a melós, aki megcsinálta.

– Na ne mán! – hűlt ki Cink Enikő feje a döbbenettől eltátott száján keresztül.

– De bizony. Ehhez jön az anyag költsége, ami 1040 forint, a márka profitja, ez meg 1119 forint, míg az állandó költség 84 forint.

– Nem vagyok egy fejszámoló művész, de hol van ez még a 11 ezer 400 forinttól – szólt ki a pult mögül Józsi csapos.

– Sehol – vigyorgott Belami. – No de ekkor érkezik kérem még a szállítási költség, ami 679 forint, és a szállító profitja, 356 forint. De most ámuljanak csak: a nagykereskedő csupán 312 forintot nyer a bolton, az állam leáfáz az ügyről pólónként 2427 forintot, míg a kiskereskedő árrése 5267 forint. Ez utóbbi egyébként az egész ár 46,2 százaléka.

– És aztán mindezt megveszi az a balek, aki melósként 56 forintot keres mondjuk egy lengőcsapágyhergelő-automata elkészítésével, amiért meg egy pólógyártó 11 ezer 400 forintot fizet? Na ne mán… – matekolt egy kicsit Plüss Eta is. Majd olyan vaskos káromkodást lökött az utca irányába, hogy a szárnyas ajtó kiugrott a helyéből, és elrepült, mint tenni szokták egyes szorgalmasabb vadlibák.

– Az élet mán csak ilyen… – dugta vissza a pólót szatyrába Belami, majd hazament, és leült a tévé elé. Ott aztán meghallgathatta egy nagyon gazdasági, és életében minimálbérért eddig még soha nem dolgozó szakember szájából, hogy a tervezett újabb minimálbér emelésnél nagyon csapás már nem is érheti a magyar nemzetet.

 

Bátyi Zoltán

 

 

 


Belami kőbányais majálisa

Belami
2017.04.28.

Május elseje lesz hétfőn. Munkaszüneti nap. Zene és bona, sok ricsaj, sör, vidámság, meg amit még akarnak. És mégis úgy ülnek itt, mint, akit kétszer egymás után mostak ki fékezett habzású mosóporral – nézett körbe a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében és tetszetős küllemében is őrző lakótelei kiskocsma nagytermében Bika Jenő. Eközben tekintete elhomályosult, és még a gyengébben látó is észre vehette, hogy nosztalgikus köd lebeg Jenci szemei előtt, a ködből pedig egykor volt május elsejék emlékképe bújik elő.

– Május elseje? Ugyan hol van ez azokhoz a régi szép majálisokhoz, amikor… – kezdett múltidézésbe Plüss Eta is, de a mondatot nem tudta befejezni.

– Amikor? Na, mi volt akkor, amikor? – szakította félbe Etus mondatát Belami. – Csak nem azokra a reggelekre gondol, amikor kötelező volt ünneplő ruhába bújni, és pontos időre beérni a gyárba, hogy még időben elindulhasson az ünneplő menet a belváros felé? Csak nem az hiányzik, amikor zászlót nyomtak a kezébe, ha akarta, ha nem, és cipelhette órákon át, miközben a hangszórókból indulók harsogtak, rosszabb esetben május elsejei jelszavak arról, mennyire megbonthatatlan a szovjet-magyar barátság, és hogyan mérjük az utolsó csapást a gaz imperializmus végvonaglására?

– Ejnye, de csípős hangulatban van ma Belamikám. Már nosztalgiázni se lehet itten? Mintha maga nem vonulgatott volna annak idején, és nem markolta volna a zászló nyelét – sértődött meg Plüss Eta, de annyira, hogy nagy duzzogva három fél kevertet küldött le egyszerre egyetlen, de igencsak üzemképes torkán.

– De bizony vonultam. Mert muszáj volt. És itt a muszájon a hangsúly, kedves Etusom. Csak közben az járt az eszemben, hogy miközben az imperializmus hanyatlásáról, a magyar szocializmus soha nem látott munkasikereiről szónokolt a Pestről vidékre leküldött (itt meg a le igekötő a hangsúlyos, kérem tisztelettel...) központi elvtárs, a tömeg fele meg törte a fejét. Még pedig azon, hogy mikor buszozik át a jugó határon, hogy vehessen magának olyan drága, nálunk sehol sem kapható kincseket, mint a Fa szappan, meg a Cezar konyak. És netán még egy Adidas bolt kirakatához is odanyomhassa az orrát, ha csodát akart látni.

– De a sör akkor is olcsó volt, meg hozzá a kolbászt sem arany árában mérték – vágott közbe Bika Jenő.

– Na ja. A kőbányai sört. Amiről még Szlovákiából érkező rokonunk is azt mondta apámnak: már meg ne haragudjon Zoli bátyám, de mifelénk ilyen fertelmesen rossz sörrel Husak rendőrsége a Csehszlovák Kommunista Pártra különösen veszelyes politikai foglyokat vallatná. Ami meg azt a fene mód híres, zsírban tocsogó kolbászokat illeti… Szóval inkább felejtsük el – legyintett Belami.

– Mondhat bármit. De valami miatt mégis olyan sokan őriznek azokról a május elsejékről szép emlékeket –  durcáskodott tovább Plüss Eta.

– Ha nem tudnám az okra a választ, azt mondanám, magam sem értem miért. Miért tűnik olyan szépnek a kőbányais majális ma, amikor a legmárkásabb söröket lehet inni? Miért a nyikorgó körhinta magasztosul fel a Trabantos világból, amikor már a lakótelepi parkolókban is csilivili autók húzzák meg magukat, meg egymás oldalát, és az unokáink nem felfújható papírkígyókkal játszanak, mint mi tettük, hanem ki tudja hány funkciós okostelefonon üzengetnek egymásnak? Például azt tárgyalva, bevált e zselés talpú Adidas cipő, vagy mégis inkább Nike-ot vetessenek a muterral legközelebb? Miért a vattacukor ízét érzi finomnak a szánk, miközben ma a pultokról a svájci csokiktól a belga bonbonokig mindent leemelhetünk, ha arra támad kedvünk.

– Szóval maga tudja erre a választ? Na, akkor bökje már ki, én miért nosztalgiázok – kérdezte Etus.

– Mert fiatal volt. Érti? Fiatal, erős, szerelemre vágyó. Most meg minden reggelt azzal kezd, akárcsak én, hogy bedob az arcába fél marék gyógyszert. Az ifjúságát siratja maga is, mint olyan sokan mások, nem a régen volt május elsejéket. Vagy rosszul látom? – pislantott Plüss Etára Belami.

De Etus még csak rá sem nézett. Falusi körhintán ült éppen akkor, és egy délceg, bajszos legény kezét szorította. Egy legényét, aki tegnap este, éppen negyven évvel később, lefekvés után, nagyot nyögve csak azért fordult felé, hogy megkérdezze:

– Anyus, biztos bevettem a vérnyomást csökkentő gyógyszeremet?

 

Bátyi Zoltán

Belami áprilisi hóesése

Belami
2017.04.19.

Csak nem hó esik? Április 18-án, és bele az arcunkba? Na ne mán! – hagyta el egy halk, velőt és egyéb testrészeket rázó sikoly Plüss Eta száját a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma ablakán kibámulva.

– Nem is esik. Ez már szakad – jajongott Cink Enikő is, miközben kilenc rövidebb és hét hosszabb káromkodással átkozta el a meteorológusokat, akik szerinte erről egy szót sem ejtettek a tévében.

– Máskor talán jobban nyissa ki a szemét is, meg a fülét is, mert igenis megjósolták, hogy rossz idő jön ránk – mordult Encikére Ló Elek, majd azonnal hosszabb fejtegetésbe kezdett arról, hogy mindenről a politika tehet.

– Na, ha a mai hóesésből is levezeti, hogy a kormány nem elég hatékony a hóesés elleni harcban, esküszöm a saját lábikrámba harapok – csapott az asztalra Belami, de már a csapás pillanatában érezte, kár volt ennyire felhevülnie. Ugyanis a zajra több bóbiskoló fej is felemelkedett a régen takarított asztalokról, s mire Belami észbe kaphatott volna, mások már egymás hajába kaptak, szoros összefüggést látva a világ- és belpolitikai helyzet, valamint az április közepi hóesés között.

Minek Dönci azt fejtegette, ha a politikusok nem mindig ökörségeken vitatkoznának, hanem tennének valamit a globális felmelegedés ellen, akkor ilyen nem fordulhatna elő. Heveny Béci röhögve kérdezte, hogyan lehet ekkora szarvas jószág valaki, hogy áprilisi hóesés idején felmelegedésről beszél, mikor éppen itt a leglátványosabb bizonyíték arra, hogy újabb jogkorszak jön, és talán holnap délutánra ide is ér.

– Az mindegy. Baj lesz, és kész – szögezte le Firnájsz Egon, majd a légszennyezés ártalmaira hívta fel a figyelmet, mert szerinte az már olyan mértéket ért el, hogy a Föld nevű golyóbis megkezdte halál előtti végvonaglását.

– Szerintem meg Árpád vezér tehet mindenről – állt elő egy olyan nézettel Bika Jenő, ami már igyekezett történelmi távlatokba helyezni az április hóesés tényét.

– Miért éppen Árpád? – löttyintette úgy fél kannányi hideg vizet Jenci fejére Józsi csapos, azt gondolván, ekkora marhaságot csakis túlhevült aggyal lehet kiokoskodni, vagyis a víz  szükséges és egyben elégséges gyógyszer lehet Bika úr bajára.

– Na hallja! Ha akkor nem áll meg a Kárpát-medencénél, hanem elvezeti népét mondjuk a francia Riviérára, most nem esne a hó a magyarok nyakába. Csak hát már akkor is a magyaros lustaság, meg a jó lesz ez itt is… – próbált hosszasabb fejtegetésbe bonyolódni Bika Jenő. Ám Smúz apu ezt hallván komolyabb eszközökhöz (bal ökle) folyamodott. És mivel szerinte Árpád vezér szidásával nemzetgyalázást követett el Bika Jenő, állcsúcson csócsálta egy mélyről indított bal horoggal.

A Zsibbadt brigádvezető pultja előtt közben két erősebbnek tűnő párt alakult ki. Az egyik a kormányzat igenis kézzel fogható felelősségét érezte kitapinthatónak az április hó miatt, a másik pedig egyértelműen az egymással is veszekedő ellenzék torzsalkodásának tudta be, hogy nem a Nap süt a magyar nemzet fiaira. 

– És maga?! Igen, maga. Belamikám! Maga egy szót sem szól? – rikoltozta Firnájsz Egon, miközben a torkát éppen két marokra fogta Heveny Béci.

– Ha szakad a hó, össze kell varrni, mielőtt még nagyobb baj lenne – vigyorgott Belami – Abban a biztos tudatban mondom ezt, hogy mai, túlpolitizált világunkban csakis a humor segíthet abban, hogy a tényeket és jelenségeket olyannak lássuk, amilyenek. A havat például hónak, az áprilist meg áprilisnak, ami szeszélyes.

– Na, akkor hozok varrótűt – vigyorgott Józsi csapos, és kiállt a teraszra, hogy megfürdesse arcát ebben a váratlanul érkezett áprilisi hóban.

 

Bátyi Zoltán

 

Belami verses meséje

Belami
2017.04.11.

Lédús füttyögés, jégdarabkák összekoccanása, falevél-fagyasztó éjjel és csalogányhímek párbajozása. Na, ez hogy tetszik? És tudják-e, miről van szó? – támaszkodott két, lapátnyi méretű tenyerével a bádog asztalra Belami. A Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző Panel Pál lakótelepi kocsma hűvösében üldögélők meg csak meresztették a szemüket, mint sütésre ítélt hal a forró olajban. Mindössze Firnájsz Egon tudta lebirkózni a meglepetés okozta sokkot, és bejelentette, hogy ha valamilyen tiltakozást vagy gyűjtésre felszólító akciót akar vele aláíratni Belami, ő bizony előre megmondja, hogy nem ír alá semmit, de még annak az ellenkezőjét sem.

– És ha azt mondom Borisz Paszternak? Na, akkor sem tudják? – faggatózott a külváros nyugalmazott szépfiúja tovább, mondhatni rendületlenül. Ki tudja miért, ezt a csökönyösséget legtöbben provokációnak vették. Nevükben Snájdig Pepi közölte, hogy Belami nagyon gyorsan lehet egy hatalmas pofon jogos birtokosa, ha nem árulja el, mégis mi a francot akar.

– Semmit… – ingatta busa fejét Belami, de oly szomorúan, hogy méretes orra már negyedszer koppant egy üres sörös korsó repedt fülén.

– Csupán az orosz író és költő Paszternak úrtól idéztem az előbb néhány szót, amivel azt akarta leírni, mi is a vers. És tettem mindazért, mert ma van – ha nem tudnák – magyar földön a költészet napja.

– Jesszusom, már megint? – kapta kezét a szája elé Cink Enikő, mint aki attól tart, ettől a hírtől legkevesebb négy foga esik majd ki a fejéből.

– Mint minden évben, egészen 1964 óta. Mert hogy április 11-én született József Attila magyar költő, és az ő tiszteletére lett ez a nap a költészeté – bólintott Belami. Majd hozzátette: nem gyárilag ilyen okos, az interneten olvasott utána.

– Vers... – röppent ki egy sóhaj Plüss Eta száján, és ebben a sóhajból némi vágyakozást is, örömet is kihallhattak a többiek, mert szép lassan egyre több szó esett a versről. Minek Dönci régen volt szavalóversenyt idézett fel, ahol egy Arany János ballada elmondásáért még oklevelet is kapott. Mell Linda bevallotta: neki Petőfi Sándor a kedvence, és ha akarják, akár több versét is fejből el tudja mondani.

Erre a mutatványra nem mutatkozott nagyobb igény. Sőt mi több, még alapos veréssel is fenyegetőzött Bika Jenő, ha Lindácska hat fél kevert után átváltozik szavaló művésszé. Azt viszont többen is firtatni kezdték: hova tűnt a vers az emberek életéből? Mert hogy az iskolában arra mindenkit megtanítottak, hogy a vers szép és jó dolog, olyan embert mégse láttak már évek óta, aki verses kötetet vett volna magának.

– Van elég vers az interneten – motyogta vízfejű Döncike, aki, szokása szerint, ekkor is a világhálóba kapaszkodott

– De miért nincs mondjuk a televízióban? – kérdezte Plüss Eta. – Emlékeznek még a sorozatra? Vers mindenkinek. Azt hiszem ez volt a címe. Egy-egy műsor nem tartott tovább négy-öt percnél, de nem felejtem, arra a négy-öt perecre megállt a kezemben a kanál, de még lelkemben a remegés is. És olyan békesség árasztott el, mint egy szürke hétköznapon soha.

– Na, ezt nagyon szépen mondta, drága Etusom – csettintett a fölével Ló Elek. – De mégis milyen programba férne most bele? A megölte, felkoncolta, elütötte, kirabolta, felrobbantotta hírműsorok után gondolja talán? Netán a szárnyas libresz betét és a lábgomba reklám közé illesztené? Vagy amikor két politikus már annyira lealázta egymást, hogy a harmadikra már nem is maradt erejük? Akkor jöhetnének a rímek?

– Mondjuk mindegyik helyett. Csak egy hétre… Vagy kettőre.  Csúnyább nem lenne az esténk, mint ahogy talán a világ is fényesedne egy kicsit – szólt vissza a pulttól Belami.

Majd szembefordult a Zsibi nagyközönségével, s bizonyos rakodópartól, meg dinnyehéjról kezdett el beszélni, ami úszik a Dunában. És akkor a falra szerelt televízióból kifogyott a háborús híreket szóró szó, az utcán két káromkodás és hat ökölrázás baráti beszélgetéssé szelídült, az ajtón éppen belépő idegen, akinek morzsa billegett a bajszán, meg csak annyit mondott: József Attila vagyok. Leülnék, ha nem zavarok…

 

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?