Belami a gombvadász

Belami
2017.05.18.

Aztán ne felejtsd el megkérdezni, mégis, mennyit ér a biztosításunk, és mikor jár le? – engedte útjára kora reggel hites urát Belaminé Görcs Jolán. A külváros nyugalmazott szépfiúja még egy mívesen összehajtogatott papírlapot is kapott, amire bé neje feljegyezte a kódszámot. Mert nem úgy van ám, hogy ebben a zűrtől zavaros világban csak úgy belekérdezünk a telefonba – magyarázta az asszony –, hiszen sose nem lehet tudni, ki akarja leemelni a lassan tíz éve gyűjtögetett szép összeget.

No, ha csak ennyit kell tennem, még én is megoldhatom – motyogta magában Belami, amikor munkáját befejezvén leeresztette fenekét a Zsibbadt brigádvezető nevezetű lakótelepi kocsma egyik félreeső székére. Majd előkapta mobilját, és már tárcsázta is a biztosító számát.

A vonal túlsó felén egy géphang olyan udvariasan köszöntötte, hogy Belami attól tartott, rögvest kicsordul a könnye. Ez később meg is történt, de akkor már a meghatódottság helyébe kevéske felháborodás lépett. Ezt a kocsmában ülők észre is vették, miután Belami éppen négy széket tört össze Józsi csapos pultját rongálva, mintegy erős felindulásból kifolyólag.

– De hát mi a baj? – rebegte el remegő hangon rövidke kérdését Smúz apu, aki Belami haragja elől a felmosóvödörben keresett magának menedéket.

– Probléma? Ugyan már! Semmi! – ordított Belami. Majd elmondta, hogy a biztosítós géphang közölte vele, ha a számot azért hívta, mert számláját szeretné módosítani, akkor nyomja meg az egyes gombot. Ha a lakásbiztosítását szeretné újra kötni, fércelni, netán pántlikázni, akkor már a kettes gomb megnyomásával kerülhet közelebb a céljához. Ha baleset biztosítása szorul áttervezésre, akkor a hármas, ha nagynénje felbotlott a sámliba, akkor az ötös, ha rénszarvasok taposták meg a vakhangya ménesét, akkor meg a hetes gomb az illetékes.

– De hát magának életbiztosítása van! – szisszent egy szék alá bújva Cink Enikő.

– Annak is van ám gombja, naná! – ugrálta körbe a budiajtót Belami. – Az volt a ki tudja hányas gomb. De mindegy is, mert akkor egy újabb hang köszöntött, ajánlva: válasszon a most következő menügombokból. Ha a biztosítását zöld papírra lila tintával írták annak idején, akkor egyes gomb. Ha a biztosítást megkötő ügynök a tarkójánál enyhén kopaszodott, akkor a kettes gomb, ha meg letétbe szerezné tenni a feltétet, vagy feltétlen szeretne letétet, hát a hármas gombra nyomjon egy akkorát, hogy belevakuljon a telefon.

– És? – sírta el magát Plüss Eta.

– És? Mit és? Végül rátaláltam a hetes gombra, ahol az életbiztosítással foglalkozó alapinformációkat ígérték. No, ott megint jött a géphang, hogy rázná a 220 volt, amíg csak szusz van a tüdejében, és elmondta: adatvédelmi szempontból, no meg azért, mert a világbéke megőrzése is megkívánja, a beszélgetést rögzítik. Rögzítsék csak! – üvöltöttem ebbe a szemétládába – lóbálta a telefonját Belami –, de ekkor megszólalt a zene. Kábé négy rövidebb kortárs szimfóniát, meg hat darab, üstdobra és mélyhegedűre írt opera nyitányt játszottak el, majd közölték, hogy saaaaaaaajnos minden ügyintézőjük foglalt, legyek türelemmel.

– De maga nem lett… – szólt ki egy korsóbarikád mögül Mell Linda.

– Amikor már hatodszor hívtam azt a mi csak önökért vagyunk reklámarcú biztosítót? Amikor levadásztam összesen 769 gombot, és végighallgattam a világ komolyzenei kínálatának 74 százalékát? De még mindig minden ügyintéző foglalt volt, mert éppen mosdóba ment, unokáját pelenkázta, vagy éppen fészbukra töltötte fel, mit is ebédelt a keresztlánya négy évvel ezelőtt telihold idején? Hát nem. Nem őriztem meg a nyugalmamat – csapott még egy széket a Zsibi kocsma falához Belami. Majd magába és a sarokba roskadva olyan halk sírásba kezdett, ami nagyon haszonlatos volt egy éppen akkor herélt kanszamár bőgéséhez.

– Te jó ég! Nekem holnap valami közüzemi számla ügyben kell majd érdeklődnöm – temette arcát régen mosott tenyerébe Ló Elek. – De sebaj, majd megoldom – motyogta magában.

Történt ez szerda este.

Csütörtökön Ló urat a rohammentő minden sebességhatárt túllépve szállította egy közeli elmegyógyintézetbe, miközben Elek azt üvöltözte: szép új robotvilág, szép új telefonközpontos, ügyfélbarát világ…

 

Bátyi Zoltán

Belami és a kommentbanditák

Belami
2017.05.11.

Na, neeeem... Ezt aztán mán… Szóval… – habogott Snájdig Pepi, miközben a vízfejű Döncike csudamasinájába (okos és telefon) tekintve bizonyos írásműveket olvasott. Ezeket a magyar nyelvben járatlanok hozzászólásnak neveznék, de Snájdig halad a korral, így pontosan tudja: kommentekből áradó mocskolódás szúrta annyira a szemét, hogy ez a döfés hosszú évek során kérgesedő lelkét is megsebezte.

Snájdig ugyanis a múlt csökevénye, ha még nem mondtam volna. És olyan időkben nőtt fel (szocializálódott, hogy korszerű legyek), amikor az apja legfeljebb annyit mert kiabálni a focimeccsen az általa hülyének tartott sípmesternek szánva, hogy szemüveget a bírónak. Ha pedig egy afféle mondat hagyta el a száját, hogy marha vagy te tulok, a körülötte állók megvető pillantásának kereszttüzében éget hamuvá.

Hát ez már jó régen lehetett – nyelte nyálát Snájdig, és csak annyit tudott végül kinyögni:

– Te jó ég, hova süllyedt ez a világ?

– Mégis hova? – kérdezték többen is. Ám Pepi, aki azért nem volt teljességgel járatlan a népi káromkodások világában, a mobilra mutatott, és azt javasolta: inkább mindenki olvassa el saját szemével, miféle mondatok sorjáznak egy-egy cikk alatt.

Történt mindez a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző lakótelepi kocsma nagytermében, ahol a vállalkozó kedvűbbek azonnal rá is cuppantak a felkínált lehetőségre.  Így aztán Plüss Eta megtudta, hogy csucsunyóc szerint aki a cikket írta, az inkább a saját anyjával folytasson nemi jellegű szextornát, hacsak nem akarja, hogy görgősekével szántsák fel az arcának ragyaverte bőrét. Cink Enikő akkor ájult az asztalra, amikor olyan mondattal szembesül, amelyben  a magyar nyelvben legalább 79 szóval szóval kifejezhető nemi közösülést mind a 79-el le is írta a husánghernyó nevű hozzáröffentő, válaszul a bikacsökazanyádba kódnevűkommentelő beszólására, mit nemes egyszerűséggel varangyugatásnak nevezett.

Pár perc alatt megállapították az olvasgatók, hogy aki kommentjében csak olyan elavult szavakat használ, mint mondjuk a vazze, az már a műveltségéből kifolyólag mérsékelt egyednek számít. Olyan mondatra pedig, ami arra szólítja fel udvarias hangnemben a hozzászólókat, hogy moderálják magukat, mert mégiscsak kultúrlénynek számító emberek vagyunk, legfeljebb minden hatszázadik kommentben bukkanhatnak.

– És ugye mindenki csakis kitalált neveken írkál, mélységes mély inkognitóba bújva… – villant egy gúnyos vigyor Belami arcán.

– Hát igen – nemesült sóhajjá néhány szusszanás. Majd a Zsibilakók már azon vitatkoztak, vajon mikor süllyedt ilyen mélyre a vitakultúra, ki kezdte, és ki fogja abbahagyni.

– Ugyan, ne legyenek mán ilyen álszenteskedők! – horkant fel Bika Jenő. – A magyar nyelvben mindig is fontos szerepe volt a káromkodásnak, és egy-két vazzéért húsz éve sem kellett a szomszédba menni, kicsúszott az a szájon hazai pályán is.

– De kinek a száján? És mikor? Ugye azt csak nem akarja nekem bemesélni, hogy milliárdos nagytőkés, parlamenti képviselő, neves író, újságírók úgy rontottak egymásra, ahogy azt mostanság teszik? – háborgott Belami. – Ami meg az internetes vitakultúrát illeti, a kert végében csordultig telt falusi fabudi sem bűzlik úgy, mint ezek a kommentbanditák feltöltötte, emberi beszédhez legfeljebb csak nyomaiban hasonlatos mondatok.

– Egyébként meg, haa köztársasági elnök is ünnepélyes eskütétele alkalmából elmondott beszédében fontosnak tartja drámai mértékűnek nevezni a politikai közbeszéd állapotának romlását, és ezért az 1867-es kiegyezést ajánlja követendő történelmi példának, akkor csak ideje lenne már valamit tenni, nem gondolják? – nézett körbe a söröskorsók fölött Belami.

– Na ja. De arra azért kíváncsi lennék, hogy a kommentelők közül hányan tudják, mi is volt az a kiegyezés – legyintett Józsi csapos, majd kerülve minden káromkodást, roppant udvariasan szólította fel a törzsvendégeket, hogy kocsmazáráshoz közeledvén rendezzék a számlájukat, vazze...

 

Bátyi Zoltán

Belami pólószámtana

Belami
2017.05.04.

Na, mizu, hölgyek, urak? Megünnepelték hétfőn a munkát? – zuhant egy székre Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma csöppet sem elrejtett zugában. A bent ülők a kérdésre úgy felkapták a fejüket, hogy a közelmúltban (9 év) megtisztított lámpaburák is veszélybe kerültek, ugyanis a munka szót Firnájsztól eddig még soha, senki, sehol nem hallotta.

Ám mielőtt bárki is ezt szóvá tehette volna, Belami röptetett egy kérdést a söre fölött.

– Aztán mégis miféle munkára gondol?

– Hát ezzel a balga kérdéssel meg mit akar? A munka az munka, akárhonnan is nézzük – terelte szinte már filozófiai síkra a beszélgetést Minek Dönci.

– Úgy gondolja? – somolygott Belami. – Mert szerintem van értéket előállító, az értéket eladó, reklámozó, szállító munka is, hogy csak néhány példát mondjak. Mielőtt megkérdezem: maguk szerint ezek közül mégis melyik a legértékesebb?

A Zsibi törzsvendégei érezték, a külváros nyugalmazott szépfiúja valami különös ravaszságot épített be a mondataiba. Ám hogy mit, azt nem tudták kitalálni. Így aztán csak bólogattak, amikor Bika Jenő bemondta a tutit:

– Természetesen az értéket előállító munka a legértékesebb. Ez nem is lehet vitás.

Belami erre nem szólt semmit, hanem, akár egy bűvész a nyulat a kalapjából, kiemelt egy pólót (magyarul: tísört) a szatyrából. Majd ezt az igencsak szép (magyarul: dizájnos) ruhadarabot magasba tartva megkérdezte:

– Mit gondolnak, ez a testdíszítésre is alkalmas termék mégis mennyibe került?

Majd választ sem várva elárulta, 9 ezer forintnál is többet fizetett érte, mert hogy ez nem valami kamionról leesett koppincs, hanem védjeggyel ellátott boldogság, a fia textíliában megtestesült álma.

– Na de mi köze ennek május elsejéhez, meg a munkához? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Hát az, hogy momentán ez nem póló, hanem szemléltető eszköz – vágta rá Belami. – Még pedig azt szemlélteti, hogy hihetnek bármit, az értéksor végén mindig az áll, aki termel.

– Ezt meg honnan veszi? – érdeklődött Plüss Eta, aki egykoron ruhagyári dolgozóként maga is megtapasztalta, olyan eldugott út vezet a milliomos léthez, hogy inkább el sem kezdi megkeresni.

– Nem veszem, hanem olvasom. Még pedig ebben az újságban – érkezett a szatyorból egy újabb nyúl, immáron gazdasági kérdésekkel foglalkozó magazin formájában.

– Na, kérem alássan, ebben azt írja egy okos ember, hogy egy márkás póló, mint amilyen ez is, ha mondjuk 11 ezer és még 400 forintba kerül, akkor az erre eső munkabér 56 forint, csupán a termék árának 0,5 százaléka. Vagyis ennyit kap a melós, aki megcsinálta.

– Na ne mán! – hűlt ki Cink Enikő feje a döbbenettől eltátott száján keresztül.

– De bizony. Ehhez jön az anyag költsége, ami 1040 forint, a márka profitja, ez meg 1119 forint, míg az állandó költség 84 forint.

– Nem vagyok egy fejszámoló művész, de hol van ez még a 11 ezer 400 forinttól – szólt ki a pult mögül Józsi csapos.

– Sehol – vigyorgott Belami. – No de ekkor érkezik kérem még a szállítási költség, ami 679 forint, és a szállító profitja, 356 forint. De most ámuljanak csak: a nagykereskedő csupán 312 forintot nyer a bolton, az állam leáfáz az ügyről pólónként 2427 forintot, míg a kiskereskedő árrése 5267 forint. Ez utóbbi egyébként az egész ár 46,2 százaléka.

– És aztán mindezt megveszi az a balek, aki melósként 56 forintot keres mondjuk egy lengőcsapágyhergelő-automata elkészítésével, amiért meg egy pólógyártó 11 ezer 400 forintot fizet? Na ne mán… – matekolt egy kicsit Plüss Eta is. Majd olyan vaskos káromkodást lökött az utca irányába, hogy a szárnyas ajtó kiugrott a helyéből, és elrepült, mint tenni szokták egyes szorgalmasabb vadlibák.

– Az élet mán csak ilyen… – dugta vissza a pólót szatyrába Belami, majd hazament, és leült a tévé elé. Ott aztán meghallgathatta egy nagyon gazdasági, és életében minimálbérért eddig még soha nem dolgozó szakember szájából, hogy a tervezett újabb minimálbér emelésnél nagyon csapás már nem is érheti a magyar nemzetet.

 

Bátyi Zoltán

 

 

 


Belami kőbányais majálisa

Belami
2017.04.28.

Május elseje lesz hétfőn. Munkaszüneti nap. Zene és bona, sok ricsaj, sör, vidámság, meg amit még akarnak. És mégis úgy ülnek itt, mint, akit kétszer egymás után mostak ki fékezett habzású mosóporral – nézett körbe a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében és tetszetős küllemében is őrző lakótelei kiskocsma nagytermében Bika Jenő. Eközben tekintete elhomályosult, és még a gyengébben látó is észre vehette, hogy nosztalgikus köd lebeg Jenci szemei előtt, a ködből pedig egykor volt május elsejék emlékképe bújik elő.

– Május elseje? Ugyan hol van ez azokhoz a régi szép majálisokhoz, amikor… – kezdett múltidézésbe Plüss Eta is, de a mondatot nem tudta befejezni.

– Amikor? Na, mi volt akkor, amikor? – szakította félbe Etus mondatát Belami. – Csak nem azokra a reggelekre gondol, amikor kötelező volt ünneplő ruhába bújni, és pontos időre beérni a gyárba, hogy még időben elindulhasson az ünneplő menet a belváros felé? Csak nem az hiányzik, amikor zászlót nyomtak a kezébe, ha akarta, ha nem, és cipelhette órákon át, miközben a hangszórókból indulók harsogtak, rosszabb esetben május elsejei jelszavak arról, mennyire megbonthatatlan a szovjet-magyar barátság, és hogyan mérjük az utolsó csapást a gaz imperializmus végvonaglására?

– Ejnye, de csípős hangulatban van ma Belamikám. Már nosztalgiázni se lehet itten? Mintha maga nem vonulgatott volna annak idején, és nem markolta volna a zászló nyelét – sértődött meg Plüss Eta, de annyira, hogy nagy duzzogva három fél kevertet küldött le egyszerre egyetlen, de igencsak üzemképes torkán.

– De bizony vonultam. Mert muszáj volt. És itt a muszájon a hangsúly, kedves Etusom. Csak közben az járt az eszemben, hogy miközben az imperializmus hanyatlásáról, a magyar szocializmus soha nem látott munkasikereiről szónokolt a Pestről vidékre leküldött (itt meg a le igekötő a hangsúlyos, kérem tisztelettel...) központi elvtárs, a tömeg fele meg törte a fejét. Még pedig azon, hogy mikor buszozik át a jugó határon, hogy vehessen magának olyan drága, nálunk sehol sem kapható kincseket, mint a Fa szappan, meg a Cezar konyak. És netán még egy Adidas bolt kirakatához is odanyomhassa az orrát, ha csodát akart látni.

– De a sör akkor is olcsó volt, meg hozzá a kolbászt sem arany árában mérték – vágott közbe Bika Jenő.

– Na ja. A kőbányai sört. Amiről még Szlovákiából érkező rokonunk is azt mondta apámnak: már meg ne haragudjon Zoli bátyám, de mifelénk ilyen fertelmesen rossz sörrel Husak rendőrsége a Csehszlovák Kommunista Pártra különösen veszelyes politikai foglyokat vallatná. Ami meg azt a fene mód híres, zsírban tocsogó kolbászokat illeti… Szóval inkább felejtsük el – legyintett Belami.

– Mondhat bármit. De valami miatt mégis olyan sokan őriznek azokról a május elsejékről szép emlékeket –  durcáskodott tovább Plüss Eta.

– Ha nem tudnám az okra a választ, azt mondanám, magam sem értem miért. Miért tűnik olyan szépnek a kőbányais majális ma, amikor a legmárkásabb söröket lehet inni? Miért a nyikorgó körhinta magasztosul fel a Trabantos világból, amikor már a lakótelepi parkolókban is csilivili autók húzzák meg magukat, meg egymás oldalát, és az unokáink nem felfújható papírkígyókkal játszanak, mint mi tettük, hanem ki tudja hány funkciós okostelefonon üzengetnek egymásnak? Például azt tárgyalva, bevált e zselés talpú Adidas cipő, vagy mégis inkább Nike-ot vetessenek a muterral legközelebb? Miért a vattacukor ízét érzi finomnak a szánk, miközben ma a pultokról a svájci csokiktól a belga bonbonokig mindent leemelhetünk, ha arra támad kedvünk.

– Szóval maga tudja erre a választ? Na, akkor bökje már ki, én miért nosztalgiázok – kérdezte Etus.

– Mert fiatal volt. Érti? Fiatal, erős, szerelemre vágyó. Most meg minden reggelt azzal kezd, akárcsak én, hogy bedob az arcába fél marék gyógyszert. Az ifjúságát siratja maga is, mint olyan sokan mások, nem a régen volt május elsejéket. Vagy rosszul látom? – pislantott Plüss Etára Belami.

De Etus még csak rá sem nézett. Falusi körhintán ült éppen akkor, és egy délceg, bajszos legény kezét szorította. Egy legényét, aki tegnap este, éppen negyven évvel később, lefekvés után, nagyot nyögve csak azért fordult felé, hogy megkérdezze:

– Anyus, biztos bevettem a vérnyomást csökkentő gyógyszeremet?

 

Bátyi Zoltán

Belami áprilisi hóesése

Belami
2017.04.19.

Csak nem hó esik? Április 18-án, és bele az arcunkba? Na ne mán! – hagyta el egy halk, velőt és egyéb testrészeket rázó sikoly Plüss Eta száját a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma ablakán kibámulva.

– Nem is esik. Ez már szakad – jajongott Cink Enikő is, miközben kilenc rövidebb és hét hosszabb káromkodással átkozta el a meteorológusokat, akik szerinte erről egy szót sem ejtettek a tévében.

– Máskor talán jobban nyissa ki a szemét is, meg a fülét is, mert igenis megjósolták, hogy rossz idő jön ránk – mordult Encikére Ló Elek, majd azonnal hosszabb fejtegetésbe kezdett arról, hogy mindenről a politika tehet.

– Na, ha a mai hóesésből is levezeti, hogy a kormány nem elég hatékony a hóesés elleni harcban, esküszöm a saját lábikrámba harapok – csapott az asztalra Belami, de már a csapás pillanatában érezte, kár volt ennyire felhevülnie. Ugyanis a zajra több bóbiskoló fej is felemelkedett a régen takarított asztalokról, s mire Belami észbe kaphatott volna, mások már egymás hajába kaptak, szoros összefüggést látva a világ- és belpolitikai helyzet, valamint az április közepi hóesés között.

Minek Dönci azt fejtegette, ha a politikusok nem mindig ökörségeken vitatkoznának, hanem tennének valamit a globális felmelegedés ellen, akkor ilyen nem fordulhatna elő. Heveny Béci röhögve kérdezte, hogyan lehet ekkora szarvas jószág valaki, hogy áprilisi hóesés idején felmelegedésről beszél, mikor éppen itt a leglátványosabb bizonyíték arra, hogy újabb jogkorszak jön, és talán holnap délutánra ide is ér.

– Az mindegy. Baj lesz, és kész – szögezte le Firnájsz Egon, majd a légszennyezés ártalmaira hívta fel a figyelmet, mert szerinte az már olyan mértéket ért el, hogy a Föld nevű golyóbis megkezdte halál előtti végvonaglását.

– Szerintem meg Árpád vezér tehet mindenről – állt elő egy olyan nézettel Bika Jenő, ami már igyekezett történelmi távlatokba helyezni az április hóesés tényét.

– Miért éppen Árpád? – löttyintette úgy fél kannányi hideg vizet Jenci fejére Józsi csapos, azt gondolván, ekkora marhaságot csakis túlhevült aggyal lehet kiokoskodni, vagyis a víz  szükséges és egyben elégséges gyógyszer lehet Bika úr bajára.

– Na hallja! Ha akkor nem áll meg a Kárpát-medencénél, hanem elvezeti népét mondjuk a francia Riviérára, most nem esne a hó a magyarok nyakába. Csak hát már akkor is a magyaros lustaság, meg a jó lesz ez itt is… – próbált hosszasabb fejtegetésbe bonyolódni Bika Jenő. Ám Smúz apu ezt hallván komolyabb eszközökhöz (bal ökle) folyamodott. És mivel szerinte Árpád vezér szidásával nemzetgyalázást követett el Bika Jenő, állcsúcson csócsálta egy mélyről indított bal horoggal.

A Zsibbadt brigádvezető pultja előtt közben két erősebbnek tűnő párt alakult ki. Az egyik a kormányzat igenis kézzel fogható felelősségét érezte kitapinthatónak az április hó miatt, a másik pedig egyértelműen az egymással is veszekedő ellenzék torzsalkodásának tudta be, hogy nem a Nap süt a magyar nemzet fiaira. 

– És maga?! Igen, maga. Belamikám! Maga egy szót sem szól? – rikoltozta Firnájsz Egon, miközben a torkát éppen két marokra fogta Heveny Béci.

– Ha szakad a hó, össze kell varrni, mielőtt még nagyobb baj lenne – vigyorgott Belami – Abban a biztos tudatban mondom ezt, hogy mai, túlpolitizált világunkban csakis a humor segíthet abban, hogy a tényeket és jelenségeket olyannak lássuk, amilyenek. A havat például hónak, az áprilist meg áprilisnak, ami szeszélyes.

– Na, akkor hozok varrótűt – vigyorgott Józsi csapos, és kiállt a teraszra, hogy megfürdesse arcát ebben a váratlanul érkezett áprilisi hóban.

 

Bátyi Zoltán

 

Belami verses meséje

Belami
2017.04.11.

Lédús füttyögés, jégdarabkák összekoccanása, falevél-fagyasztó éjjel és csalogányhímek párbajozása. Na, ez hogy tetszik? És tudják-e, miről van szó? – támaszkodott két, lapátnyi méretű tenyerével a bádog asztalra Belami. A Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző Panel Pál lakótelepi kocsma hűvösében üldögélők meg csak meresztették a szemüket, mint sütésre ítélt hal a forró olajban. Mindössze Firnájsz Egon tudta lebirkózni a meglepetés okozta sokkot, és bejelentette, hogy ha valamilyen tiltakozást vagy gyűjtésre felszólító akciót akar vele aláíratni Belami, ő bizony előre megmondja, hogy nem ír alá semmit, de még annak az ellenkezőjét sem.

– És ha azt mondom Borisz Paszternak? Na, akkor sem tudják? – faggatózott a külváros nyugalmazott szépfiúja tovább, mondhatni rendületlenül. Ki tudja miért, ezt a csökönyösséget legtöbben provokációnak vették. Nevükben Snájdig Pepi közölte, hogy Belami nagyon gyorsan lehet egy hatalmas pofon jogos birtokosa, ha nem árulja el, mégis mi a francot akar.

– Semmit… – ingatta busa fejét Belami, de oly szomorúan, hogy méretes orra már negyedszer koppant egy üres sörös korsó repedt fülén.

– Csupán az orosz író és költő Paszternak úrtól idéztem az előbb néhány szót, amivel azt akarta leírni, mi is a vers. És tettem mindazért, mert ma van – ha nem tudnák – magyar földön a költészet napja.

– Jesszusom, már megint? – kapta kezét a szája elé Cink Enikő, mint aki attól tart, ettől a hírtől legkevesebb négy foga esik majd ki a fejéből.

– Mint minden évben, egészen 1964 óta. Mert hogy április 11-én született József Attila magyar költő, és az ő tiszteletére lett ez a nap a költészeté – bólintott Belami. Majd hozzátette: nem gyárilag ilyen okos, az interneten olvasott utána.

– Vers... – röppent ki egy sóhaj Plüss Eta száján, és ebben a sóhajból némi vágyakozást is, örömet is kihallhattak a többiek, mert szép lassan egyre több szó esett a versről. Minek Dönci régen volt szavalóversenyt idézett fel, ahol egy Arany János ballada elmondásáért még oklevelet is kapott. Mell Linda bevallotta: neki Petőfi Sándor a kedvence, és ha akarják, akár több versét is fejből el tudja mondani.

Erre a mutatványra nem mutatkozott nagyobb igény. Sőt mi több, még alapos veréssel is fenyegetőzött Bika Jenő, ha Lindácska hat fél kevert után átváltozik szavaló művésszé. Azt viszont többen is firtatni kezdték: hova tűnt a vers az emberek életéből? Mert hogy az iskolában arra mindenkit megtanítottak, hogy a vers szép és jó dolog, olyan embert mégse láttak már évek óta, aki verses kötetet vett volna magának.

– Van elég vers az interneten – motyogta vízfejű Döncike, aki, szokása szerint, ekkor is a világhálóba kapaszkodott

– De miért nincs mondjuk a televízióban? – kérdezte Plüss Eta. – Emlékeznek még a sorozatra? Vers mindenkinek. Azt hiszem ez volt a címe. Egy-egy műsor nem tartott tovább négy-öt percnél, de nem felejtem, arra a négy-öt perecre megállt a kezemben a kanál, de még lelkemben a remegés is. És olyan békesség árasztott el, mint egy szürke hétköznapon soha.

– Na, ezt nagyon szépen mondta, drága Etusom – csettintett a fölével Ló Elek. – De mégis milyen programba férne most bele? A megölte, felkoncolta, elütötte, kirabolta, felrobbantotta hírműsorok után gondolja talán? Netán a szárnyas libresz betét és a lábgomba reklám közé illesztené? Vagy amikor két politikus már annyira lealázta egymást, hogy a harmadikra már nem is maradt erejük? Akkor jöhetnének a rímek?

– Mondjuk mindegyik helyett. Csak egy hétre… Vagy kettőre.  Csúnyább nem lenne az esténk, mint ahogy talán a világ is fényesedne egy kicsit – szólt vissza a pulttól Belami.

Majd szembefordult a Zsibi nagyközönségével, s bizonyos rakodópartól, meg dinnyehéjról kezdett el beszélni, ami úszik a Dunában. És akkor a falra szerelt televízióból kifogyott a háborús híreket szóró szó, az utcán két káromkodás és hat ökölrázás baráti beszélgetéssé szelídült, az ajtón éppen belépő idegen, akinek morzsa billegett a bajszán, meg csak annyit mondott: József Attila vagyok. Leülnék, ha nem zavarok…

 

Bátyi Zoltán

Belami gyógyszerbombái

Belami
2017.04.07.

Jaj, hadd üljek már le ide, de gyorsan, mert mindjárt beleszédülök egy mosdatlan hamutartóba – törölgette izzadó arcát Plüss Eta, miután két dugig pakolt szatyorral és enyhén billegős járással betért a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagytermébe.

– Csak nem alig használt vasúti sínekkel pakolta meg a táskáit, hogy ennyire kikészült az erejével? – sandított Etára Minek Dönci, azt figyelve, nem kell-e mesterséges légzést is alkalmazni annak érdekében, hogy Etus kibírja az első pohár sörig az élet viszontagságait.

– Még hogy sínek? Csak megvásároltam a havi rendes gyógyszeradagomat – lihegett tovább Etus, s csupán arra maradt ereje, hogy kezével intsen Józsi csaposnak: jöhet az első kör.

– Te jó ég, ennyi gyógyszerrel annak idején az a tüzérüteg utazott két hetes harci gyakorlatra, amelyben én képviseltem az átütő erőt! – mordult egyet Belami.

– Ennyi kell, oszt ennyi! Mégis mi köze magának ehhez? – sértődött meg Etus. Majd azonnal elkezdte sorolni, mennyi nyavalya bántja a 60 éve eme földi világon létező testét a magas vérnyomástól, a cukorbetegségig, nem is szólva ízületi fájdalmakról, vizesedő lábról, visszerekről és egy csípőről, ami vélhetően protézis után kiált.

A teremben többen elgondolkodtak azon, milyen is lehet egy kiabálós csípő, különösen, ha az Plüss Eta alkatrésze, de mielőtt felsejlett volna efféle torzkép bárkiben is, Belami visszalopta a szót.

– És gondolja, hogy ezekre a bajokra fél tonna gyógyszer a megoldás?

– Miért, mi más?

– Nézze drága Etus, én nem akarom megbántani. De azért annyit hadd mondjak több évtizedes ismeretségünkre hivatkozva, hogy kegyed egy kicsinykét mintha túlsúlyos lenne. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kövér, mint ahogy kövér már ez az egész ország. És ahogy magának, úgy még százezreknek eszébe sem jut, talán egy kis mozgás, mérsékeltebb zabálás, pardon étkezés, talán többet javítana az egészségen, mint a gyógyszerbombák.

– Ha tudni akarja, én nem vagyok kövér – sértődött meg Eta, aki lánykori súlyához képest mindössze a duplájára hízott. – Egyébként meg nagyon is tudományos módszerek alapján őrzöm az egészségemet.

– Na ja. Gondolom minden este megnézi a tévés reklámokat. Például azt, hogy semmi gond, ha teleeszi magát, mert már milliónyi olyan pirula van, ami oldja a gyomorgöcsöt, elűzi a puffadást, netán még arról is gondoskodik, hogy ami egyszer fent bement, az reggelre alul ki is jöjjön.

– Jaj, ne legyen már ilyen gusztustalan, mert úgy arcon vágom, hogy egy fejjel két ablaküveg tör ki, de azonnal – fészkelődött a székén Etus, azon igyekezve, hogy terebélyes hátsója ne lógjon le a kelleténél jobban a fájdalmában jajgató bútordarabról.

– Nem vagyok gusztustalan. Csupán felrobban az agyam attól, hogy egy egész ország jajong, zabálja a gyógyszert, de annyit, amennyit talán egész Európában sehol nem esznek. És persze az is bosszant, hogy ha egy orvos szólni mer, no de asszonyom, fogyjon már le, mert addig nem tudok magán segíteni még űrből érkezett csillagporral sem, a beteg azonnal megsértődik, és véres hurka csöpögtetett zsírjával hergelt somlói galuskába öli a bánatát.

Magyarországon a felnőtt lakosság 65 százaléka túlsúlyosnak vagy elhízottnak számít, a nők 62 százalékának, a férfiak 67 százalékának, összesen mintegy 5 millió embernek van súlytöbblete, derült ki az országos táplálkozási és tápláltsági állapotvizsgálatból. Ide van írva – mutatta fel mindent tudó szuper okos telefonját, és azon egy írást vízfejű Döncike. Eközben a pult környékén mérsékelt vita alakult ki arról, mennyire erős a gyógyszerlobbi, és miért nem lehet akár minden nap egy olyan reklámot is műsorra tűzni vacsoraidőben, ami nem a hüvelygombáról, netán a duzzadó prosztatáról szól. Csak annyit üzen: ugyan, mozdulj már magyar!

Ez utóbbi javaslattal egyébként Firnájsz Egon állt elő, aki legutóbb az 1980-as években futott (tizenhét métert a busz után), és ha valaki kövérnek merte nevezni, megtudván: 172 centijéhez 116 kiló párosul, így vágott vissza:

– Dehogy vagyok kövér. Csak a testsúlyomhoz képes kicsit alacsony…

 

Bátyi Zoltán

Belami internetes katasztrófája

Belami
2017.04.01.

Ej, Dönci, drága kis vízfejű Döncikém! Ugyan mi történne veled, ha egyszer, csak egy órára, vagy mondjuk egy napra bedöglene az internet? – törölte le a sörhabot méretes arcáról Snájdig Pepi. A Zsibbadt brigádvezető nevét viselő lakótelepi kiskocsma teraszán terpeszkedő Pepi éppen március utolsó napjának tavaszt hirdető langymelegét élvezte. Ám sikerült annyira felbosszantania magát a vízfejű Döncike második éve tartó folyamatos telefonbámulásán, hogy egyszer csak felállt, és harsányan belekiabált egy egészen friss hírt a légbe:

– Hallották emberek? Az ENSZ döntése alapján biztonsági okokból holnaptól egy hónapig az egész világon leállt az internet. Azt akarják ugyanis kipróbálni, hogy az emberiség képes-e a fennmaradásra, ha netán, bármilyen okból is, de megszűnne eme csoda, mit világhálónak hívnak.

A Zsibi törzsközönsége az egyébként csak három alkalmazást (evés, ivás, beszélés) ismerő száját tátva hallgatta Pepit, míg Döncike (ki vízfejű, mint arra már utaltam…) meg sem rezdült. Gyorsan le- és feltöltött hetvennégy alkalmazást, nyolc hírkeresőt, fél tucat egyéb nagyon fontos szerkezetet, belépett nyolcvanhat honlapra, klikkel, posztolt, majd telefonja fölött görnyedve benyögte: ő erről semmit nem talált, vagyis ilyen nincs is. 

– Csak annyit van itt – közölte bizonyos blogstar.hu nevű honlapra hivatkozva –, hogy egy Marcali közelében lévő településen, az egyik ügyeit intéző polgár annyira felbosszantotta magát, amikor az irodában megszakadt az internet szolgáltatás, hogy dühében előbb hasba rúgta, majd leköpte a polgármestert.

– Na, ha az ENSZ arra kíváncsi, életképes-e az emberiség internet nélkül, akkor érdeklődjön talán ennél a polgármesternél – motyogta Minek Dönci. Ő már akkor érezte, hogy fölösleges kolonc csupán a szép új internetes világ nyakán, amikor először hallotta a kuárkód szót, és tudatlanságát belátva le akarta magát húzni a Zsibi utoljára tizenhét éve feltakarított budijában.

– Már pedig internet nem lesz, bedöglenek még a legokosabb telefonok is, sőt mi több, még a mi kedvenc Döncikénk is felemeli a fejét, és nem lesz más választása, belenéz a való világ arcába – vihogott Pepi, de úgy, hogy összes műfogsora csárdást járt a szájában.

Ám a Zsibiben ülők közül senki nem derült jókedvre. Arcukra jobb esetben bambaság, egyébként meg rémület ült ki, tekintetük üvegesedett. Csupán Belamiban maradt annyi erő, hogy kinyögjön néhány mondatot.

– Én inkább azt mondom, az ENSZ ne teszteljen itt semmit internet ügyben. Mert megmondom nekik teszt nélkül is, hogy a Föld népe, ami harminc éve azt se tudta, mi az internet, úgy omlana össze, mint egy lopott anyagból épített kártyavár. Gondoljanak csak bele: életünk minden kis darabkáját ráfűztük már erre a világhálóra, a bankrendszertől az energiaszolgáltatásig minden számítógépes hálózaton keresztül érkező titokzatos kódolt parancsok alapján működik. Számítógép vezérli a repülőgépeket, a gyárak gépeit, csak az létezik, akik számítógépen nyilvántartanak, de még a külvárosba kidöcögő villamos is eldobná tán az összes kerekét, ha nem lenne világháló. És ami talán a legfontosabb: a fizetésünket is így utalják – vetette be utolsó érvét a külváros nyugalmazott szépfiúja. Jelezve persze: felsorolása közel sem volt teljes, legfeljebb egyes őskövületek számára – úgy mint Smúz apu, vagy Link Egon –, kimerítő.

– Már pedig az ENSZ akkor is azt üzente, internet nuku. Boldoguljon mindenki úgy, ahogy tud – durcáskodott Pepi, majd sietve elhagyta a Zsibi összes termét. Méghozzá kéjes örömmel, mert agyában már azt forgatta, mekkora öröm lesz másnap bejelenteni, hogy csupán április elsejei tréfának szánta furcsa mondókáját az ENSZ-ről, meg túlélést gyakorló emberiségről.

Ám ma, április elsején korán reggel már azt kellett látnia: az internetre szoktatott emberiség közben egy-két dologról, legalábbis szóbeliség útján terjesztve, leszokott. Így például a tréfáról is. Ugyanis amikor belépett a Zsibi ajtaján, Döncike (ki, mint tudjuk vízfejű, és mobiltelefon-manipulátor) úgy vágta szájon, hogy Pepi több foga is sörös korsók körüli orbitális pályára állt Józsi csapos pultjánál.

– Szóval az ENSZ? Meg hogy túlélési próba? Én meg egész éjjel rettegjek? – hörögte Dönci, és csak egy laza intéssel jelezte, jöhetnek itt még mázsásabb pofonok is viccelődés esetére. Majd mosolyogva tűrte, hogy beszippantsa, megrágja és megeméssze nemrég vásárolt nagyon okos telefonja…

– De csak tréfa volt, egyszerű humor – jajgatott Pepi, miközben as Zsibiben üldögélők között többen is azon agyaltak, átvették-e már a hatalmat a számítógépek az emberek fölött, vagy erről a programalkalmazásról csak április 2-án érkezik a meszendzseres link-poszt a fészbuk kukacán.

 

Bátyi Zoltán

Belami és Európa unokái

Belami
2017.03.29.

És azt hallották, annyi magyar fiatal hagyta el Magyarországot az elmúlt években, hogy már minden hatodik magyar gyerek külföldön születik? csapott bele egy kérdéssel a Zsibbadt brigádvezető kora délutáni csendjébe Plüss Eta. A lakótelepi kocsma tavaszi fáradtságtól, de leginkább sörrel kísért pálinkától kókadozó törzsközönségét kicsit váratlanul érte ez a bejelentés. Így aztán senki nem lepődött meg azon, hogy Minek Dönci egy udvarias „Mi vaaaan?” horkantással rázta le homlokáról a hamutartót.

És ez még semmi. Azt is hallottam a tévében, hogy 2010 óta 78 ezer gyerek született külföldön magyar szülőtől. Azaz havonta átlagosan ezer magyar csecsemő sír fel szülés után az országhatáron kívül, míg itthon ez a szám hét-nyolcezer. Tehát a magyar gyerekek 15 százaléka nem Magyarországon jön a világra.

– Ez most akkor nemzethalál rémképe, vagy örömhír, hogy magyarok népesítik be a világot? – jelezte önálló faggatózással Firnájsz Egon, hogy egy kis vitára alkalmas állapotban érzi magát.

– Komolyan kérdi? Amikor ekkora a baj. Hiszen húsz év múlva már unokák nélküli ország leszünk, mert a kormány…

– Na, mielőtt ezt a mondatot befejezné, kedves Etus, talán álljunk meg egy röpke pillanatra – vágott közbe Belami.

– Miért állnánk meg? – durcáskodott Eta.

– Mint már észrevehették, nem igazán szeretek alámerülni a napi aktuális pártpolitikába. De momentán azt a riportot én is láttam, amelyben egy ellenzéki politikus gyászos ábrázattal, majdhogynem könnybe lábadva belemondta az ország arcába ezeket a számokat, hogy ezzel bizonyítsa: a mai magyar állapotok annyira tragikusak, hogy innen már szülni is mindenki külföldre megy.

– És most majd maga, Belamikám, megvédi a kormányt, és még be is magyarázza nekünk, hogy teljesen normális az, hogy fiataljaink százezrei külföldön kergetik a boldogság madarát? – terült szét egy gúnyos mosoly Snájdig Pepi arcán.

– Nem védek én meg senkit. Csak ha már számoknál tartottunk, elmondanék én is néhányat. Mondjuk megemlíteném, miszerint egy európai népességvándorlást mérő statisztika szerint a rendszerváltozás óta eddig több mint 20 millió, érti: húszmillió kelet-európai vándorolt át a kontinens nyugati felébe. Itt megírták azt is, hogy Romániából például a munkaképes lakosság 9 százaléka, ami milliónál is jóval több embert jelent, él Európa különböző tájain, csak éppen nem otthon. Maguk szerint ez a másfél, vagy inkább lassan már 2 millió román hány gyereket szült az országának határán kívül? És mennyit az a kétmillió lengyel, aki szintén úgy érzi, nem csak zöldebb a nyugati rét, de több füvet – pardon: pénzt – is lehet ott kaszálni. Ugye ők azért csak nem a magyar közállapotok miatt költöztek Nyugatra?

– És nekem mi közöm a román meg a lengyel gyerekekhez? – hökkent meg Snájdig Pepi.

– Szerencséjükre magának semmi. Csupán arra akartam rávilágítani,  nem csak magyar földön sírnak a nagyapák, mert külföldön élnek az unkáik. Egész Kelet-Európa telesírhatja a zsebkendőjét.

– Na de akkor mi lesz ennek a vége? – bujt ki a pult mögül Józsi csapos, aki Szerbiában és Magyarországon élő családjából négy olyan rokont is felemlegetett, aki a Lajta nevű kicsiny folyótól nyugatra keresi meg a kenyérre valót.

– Tőlem kérdi? Talán szíveskedjék elfáradni olyan fórumhoz, ajánlanám például az Európai Unió igencsak jól megfizetett tisztségviselőinek, szakértőinek népes táborát, akik ezzel már behatóan foglalkoznak. Legalábbis nagyon remélem...– nyelt egy kortyot söréből Belami, miközben gondolataiban egészen messze járt.

Jelesül előbb egy csehországi kis falucska kocsmájában, ahol Janek apó talán éppen Jurek tata előtt sírja el bánatát azért, mert fogy a cseh. Majd egy kelet-szlovákiai kisváros padján üldögélők hangját hallotta: magyar, szlovák és ruszin asszony nézett a Prágába, majd onnan Münchenbe tartó busz után abban a reményben, hogy még látják visszaintegető fiaik kezét. Fenekük alatt az újság, újságban a hír: a Balti államok fiataljai közül minden második Svédországban képzeli el a jövőjét…

Bátyi Zoltán

Belami mobilmonológja 

Belami
2017.03.24.

Szereljen már egy szelepet a fejére, Belamikám, mert attól tartok, még két perc, és felrobban a feje. Szelepet bizony, mint amilyen a kukta fazekakon volt.. Tudja miért? Hogy ki tudjon suhanni a gőz – kínálta székkel, asztallal, de még egy frissen csapolt, alig vizezett sörrel is a külváros nyugalmazott szépfiúját Józsi csapos.

E kedveskedő hangra többen is felkapták a fejüket, miközben azért bedugták a hegyezőbe a fülüket is. Mert nem volt nehéz kiszámolni: ha Belami ily feldúltsággal érkezett a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző lakótelepi kocsmába, lesz itt hamarosan káromkodás világbajnokság éppen úgy, mint asztal lapjának csapkodása, székláb rugdosás. Vagy ami talán még ennél is fájóbb: kortárs magyar zeneszerzők műveiből kezd énekelni.

De semmi nem történt. Belami csak állt, alig hörgött, majd egy perc múlva olyan szép tagoltsággal tette közzé élményeit, hogy még a nagyon igényes nyelvművelők is megnyalhatták a Magyar helyesírás szabályai című könyv összes lapját, a hátoldallal együtt.

– Csak annyit mondok röviden: mobil. Hosszabban: mo...bil...te..le...fon – kezdte tagoltan mondókáját Belami, s mire Smúz apu kiihatta Snájdig Pepi poharából a közel féldeci gyorsítót, Belami már egy villamosról beszélt.

– Nézzék, azt már megszoktam, hogy a széles néptömegek szállítására kijelölt közlekedési eszközön hámozott ökörnek számít, aki nem egy mobiltelefon fölé görnyedve zárja ki agyából az őt környező világ összes történéseit. Azt is eltűröm, hogy miközben három kamasz az ajtó felé kormányozva testét mobillal a kezében, és tekintetét összeláncolva a világhálóval átgyalogol az összes lábamon, annyit se mond, hogy párolt fapapucs. Sőt mi több, saját kezemmel mentettem meg egy olyan mobilozó életét, aki éppen a fészbuk oldalát olvasva akart kizuhanni a villamos ajtón, de még akkor is csak a telefonját szorongatta átszellemült arccal, mit sem sejtve a reá várakozó nagy veszélyről.

De!

És ekkor Belami az ég felé mutatott az ujjával, mintha mobil ügyben minden bűnt, hibát és tévedést a régen festett plafonra akarna hárítani.

– De ez már nekem sok, hogy nem tudok belépni úgy egy kisboltba, hogy ne mobilt szuggeráló eladó motyogja a jónapotot, már ha motyogja egyáltalán. Nem tudok úgy venni egy cigit, hogy a mobilját bámuló, hallván rendelésemet, ne vaksin botorkálva tapogatná ki a kért márkát, mert éppen egy üzenet elküldésén szorgoskodik. De oly hevülettel, mintha ezzel a Földet mentené meg a globális felmelegedéstől. De mobilt bámulnak minden kapuban, ha ki akarok menni, vagy éppen befelé igyekszem. Mobillal a kezében botorkál át a zebrán, mint sem törődbe a rendőrlámpa jelzésével a világhálóba gabalyodott éppen úgy, mint ahogy mobilt szorongat a kezében az autós is, aki el fogja ütni.

– Belamikám, nem tűnik fel, hogy ezt a maga szerint átkozott mobilvilágot csak az idén már hetvenkilencedszer szidja? – próbálta megakasztani a külváros egykoron szépfiúnak tartott betonlakóját Cink Enikő. De Belami ezzel vajmi keveset törődött. Mobil...mobil...mobil…– csordult ki a szó minden mondatából, egészen addig, míg Plüss Eta egyszer, réveteg tekintettel bámulva ki saját fejéből megszólt, és csak annyit mondott:

– Nincs valakinél telefon töltő, mert lemerültem.

No, ekkor nézett mindenki Etus irányába. De leginkább Belami, aki „Adok én magának olyan töltőt...” kezdetű mondattal a száján és több, apróbb, de nagyon erőszakos bűncselekmény megvalósításra is alkalmas széklábbal a kezében oly sebességgel indul meg felé, hogy Smúz apu még másnap is azt mesélte.

– No, életemben először láthattam, mekkora is a fénysebesség szorozva a hangsebességgel… 

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?